Dan Simmons: Olümposz

"Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhilleuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja, attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz..." Így ér véget az Olümposz, az Ílion szerves folytatása - mondhatnám: szinte pontosan úgy, ahogyan egykor elkezdődött. Mondhatnám, csak rögvest hozzá kéne tennem, óriási ajándék a történetben, ha valami olykor úgy ér véget, csaknem úgy, ahogy kezdődött: a nyitva hagyott lehetőségek tovább gondolható boldogságában...

Haragot zengj, Múzsa, Dan Simmons haragját - mert teljesen érthető okokból és miértünk haragszik. Csak mivel büszke rá (szokta volt mondani), hogy bármit képes megírni, a haragját is többszörös attrakcióba csomagolta, ahol a csomagolás legalább akkora érték, mint a belegöngyölt ajándék harag. Ajándék harag olvasni tudó, érdeklődő embereknek, akik (ha nem ismerik) legalább utánaolvasnak a rövidített verzióknak a neten, az Íliásznak, az Odüsszeának, Shakespeare hőseinek - olyanoknak ajándék ez a duológia, akik az első értetlenség sokkja után (ki a 'tosz például az a Prosperó) legalább beütik a nevét a keresőbe. Mert azoknak ezen a sajátságos kerülőúton, filozofikus-irodalmi űroperán át nyikorogva kitárul a kultúra könyvtárának olajozatlan ajtaja is. Szeretném hinni, hogy ez a kötet vírus lehet, hogy terjesztheti a harag másik, szintén értetlenség szülte testvérke-arcát: a puszta kíváncsiságot.

Mert ez a könyv egy csavaros, ezer szinten a már elmesélt kincseink testén Setebos módjára élősködő harag-attrakció - a felejtés ellen. Dan Simmons szerintem felmérte, ebben a rémületes sebességű száguldásban immár egyre több morzsolódik le belőlünk; az ember felismeréseiből egyre több pazarul megfogalmazott vízió fakul elmosódott, egy pillantásnál többet nem is érdemlő óriásplakáttá az információs sztráda mentén. Ugyan hány diáknak van ereje és ideje tényleg hozzálassulni egy olyan, maga tempóját olvasóra követelő eposzhoz, mint az Íliász? Vagy hánynak van türelme és kíváncsisága egy olyan sokrétű, figyelmet feszítő drámát a virtuális jelenlét, mobilozás nélkül végigülni, mint A vihar? Nekem egyértelmű, hogy ezek az erős utaláshálók, amiket az író szinte az életműve egészében (kevésbé nyilvánvalóan a Hyperion történeteiben, de valamilyen szinten még a Terrorban is) aláfeszít a mindig akció- és feszültségdús cselekménynek, ezek az olykor drótkötél-vastagságú megidézések oda irányítanák a figyelmed: a forráshoz. Hogy megállj mellette, kortyolj és gazdagodj. S hogy lásd minél több kísérletünket válságok megoldására - hogy valójában kisebb legyen benned a világ-száguldás adrenalin-lökete keltette harag...

Az Ílion végén hagyott hősök, az akháj Akhilleusz és a trósz Hektór abban a megbolygatott mesében - a bránkapuval összefércelt kicserélt Mars és ősrégi Föld határán vívott (az eposztól immár alaposan elszakadt) mesében - épp háborút vív a halhatatlan olümposzi Istenekkel; az űrből érkezett félig robot, félig szerves moravec seregek segedelmével végre némi esély birtokában. A poszthumánok fénylő gyűrűivel övezett "valós" (számunkra posztapokaliptikus jövő-idejű) Földön az ódivatú emberek a világuk összeomlásával szembesülnek - semmi nem működik, a szervitorok bedöglöttek s az eddig engedelmes robot-védelmezők, a vojnixok háborút indítanak a működő faxkapuk híján egymástól elzárt közösségeik ellen. Még jó, hogy a valahogy emberek közé csöppent Odüsszeusz (avagy ahogy magát hívja: Senkise) némileg felkészítette az embereket az elkerülhetetlen harcra... amit viszont hőseinknek, Harmannak és Adának, Hannahnak és Daemannak - s a többi ódivatúnak kell megvívnia. A moravecek egy válogatott csapata (Mahnmut és Orphu is, naná) a Földhöz közeledik, hogy felszámolja a kozmikus katasztrófával fenyegető kvantum-események forrását. Ráadásul megjelenik egy hatalmas, kezek és csápok ezrein mászkáló, isteni hatalmú agy-lény, Setebos is a földön, hogy elhintve rajta tojásait, felfalja a bolygó elmúlt lelkekből önkéntelen szövődő kollektív emlékezetét.

Ennyi szándék és ennyi nagyformátumú szarkavaró jelenlétében egyik helyszínen se lehet panasz a cselekményre, ez a kötet talán még inkább hullámvasút, mint az előző. Az irónia, a szemtelenség, a szókimondás, ha lehet, csak fokozódik - az irodalmi múlt pedig eszelősen ügyesen kovácsolt (Heavy-)metál páncélok és pajzsok védelmében keresi a foglyul ejtett fekete lyukak, kvantumteleportáció és faxkapuk jövőjében a maga kapaszkodóit. Végre teljesen világosan érteni, a poszthumánokat mi vette rá, hogy görög isteneket játsszanak - milyen háború elől, s kinek a segítségével menekültek a mítoszi Trója falai alá; értelmet kap az ódivatúak sajátos, kényelmes és korlátozott sorsa ugyanúgy, mint az őket immár akár beáldozó félisteni-poszthumán játékosok bornírt közönye. Azért az nem akármilyen pillanat, amikor Hockenberry professzor (esemény-katalizátor, esetlen összeesküvő, s még esetlenebb harcos - de alkalmasint Szép Helené szeretője...), az egykori szkholiaszta ráébred a maga pontos szerepére, pont akkor, amikor persze mégse úgy alakul az a szerep, ahogy az őt bábként mozgató erő azt elképzelte... s nem akármilyen pillanat, amikor ráébredsz, mit keresett a Prospero által Prométheusznak becézett Harman az Atlanti-törésvonalban, a rég elfeledett tengeralattjáró roncsa mellett...

A cselekmény tehát megint (bősz űroperai receptek mentén) világmegmentés (sőt, világok csoportos megmentése, egy pakkban...). Akár haragudhatnék érte, de ezzel a csomagolással ez az ajándék harag egyszerűen helyén való. Főleg ha felismered: ez a mese erről a világról, amiben született, menthetetlennek ítélve azt, egyszerűen lemond. Ez a történet hallatlanul pesszimista alapállásból épít fel egy másféle, élhető haragot, mint ami a jelenlegi létünkből következne. Úgy, hogy hitet tesz a megőrzés mellett, az éltetés mellett, a kincseink még ebben az olykor szinte kiszipolyozott formában is ragyognak általa. Dan Simmons alapállása józan és realista, sajnos; és hogy így, egy science fiction mű kapcsán hozhatom szóba a realizmust, talán pontosan jelzi, ez a történet megint mennyire nem rabja a saját műfaja határainak.

Az elmesélt utaknak ereje van. El kell mesélnünk egymásnak az útjainkat, s az egykorok útjait sem felejthetjük el, mert minden elfelejtett ösvény a gyengeségünk növeli. A kiszolgáltatottságunk azoknak az erőknek, akik (bármelyik múltban, vagy jövőben) egyszerű, lecserélhető, jelentéktelen bábként mozgatnának bennünket - mintha laboratóriumi fehér egerek volnánk Minótaurusz professzor labirintusában. Vagy mintha egy-egy program volnánk csak egy bolygó méretű kvantumszámítógépben, a szabad döntés illúziójával vert, törölhető és újratelepíthető programok. Amíg emlékszünk a kincseinkre, s tovább adjuk őket, a puszta létünkkel nem törlődik az emberség is. Haragot zengj, Múzsa, ha annak van az ideje. De még ez a harag se felejtsen el emlékezni. 

Dan Simmons: Ílion

Haragot, istennő zengd Hockenberry haragját. Thomas Hockenberryét, az egykori ókorkutatóét, kinek csak dokumentálnia kéne a dalhoz képest olykor feltűnő eltéréseket. Ő a szkholiaszták, a kommentátorok egyike, kiket a szeszélyes Istenek (élükön a dal idejébe egyedül belepillantani képes Zeusszal) újfent életre hívtak, ebbe a rejtélyes jövőbe? múltba? ki tudja hova, de Trója alá. Akinek csak annyi volna a dolga, hogy jelentéktelen harcosok bőrébe bújva figyelje a hősök kicsinyes torzsalkodásait, Péleidész Akhilleuszét a többi akháj vezérrel, s este jelentést tegyen szigorú tekintetű Múzsájának. Csak valahogy épp addigra fogy el belőle a tudós, és születik meg valaki más, amikor végre az ostrom kilencedik esztendejében megkezdődne a Homérosz megénekelte időszak: az Iliász ideje…

Zengd Múzsa az egykori Föld maradék ódivatú embereinek here létét. A szervitorok szolgáltatta kényelem és a vojnixok szolgáltatta biztonság élvezkedőiét. Akik ha gondolnak egyet elfaxolják magukat a soron következő buliba, a párizsi krátertől az Ardis Hallba, ahol jó a konyha, és kívánatos a háziasszony; bár az erdő veszélyes körülötte: ragadozó dinoszauruszok járják. Nem mintha a véget jelentené a velük való találkozás – az áldozatot felfaxolják az Ispotályba, a Föld körül jól látható, két (poszthumánok által épített) gyűrű egyikére, az ekvatoriálisra, vagy a polárisra, ki tudja… ahova az ötödik húszasa után mindenki felkerül e földi létből… Zengd Múzsa az egyetlent, aki ennél kíváncsibb; hogy mit rejtenek a poszthumánok gyűrűi, tudni szeretné, tenni is hajlandó érte, hogy feljusson a néma gyűrűkre - s csodák csodája, még útitársakra is talál…

Zengd a Jupiter holdjain élő, az Európé mély tengereiben búvárhajózó, az Ió aszteroidamezejében lebegő felig robot, félig élő-szövet teremtmények, a moravecek bölcsességét – akik az egykori feladat mellé tudatuk fejlesztésére megkapták a teljes emberi kultúra adatbázisát… Zengd Mahnmut kíváncsiságát, amivel Shakespeare szonettjeit kutatja, miközben hajója, a Fekete Hölgy a jéggel borított hold sötét mélységeiben kószál, zengd az iói Orphu bölcsességét, akivel olykor az avoni Bárd különös, ciklusba fonódó szerelmes verseiről vitatkozik, miközben moravec vezetőik már készítik elő nekik a küldetést, a Marsra; amit valakik nagy erőkkel terraformáltak; a bolygóra, ahol veszélyes szintre nőtt a kvantumeltolódások szintje – lassan a naprendszer egyensúlyát veszélyeztetve…

E három alapszólam keveredik egy hallatlanul ironikus, szemtelen, szókimondó közegbe a könyv lapjain, amely időt és tereket megint úgy hajlít a meséhez, ahogyan rajta kívül senki. Nem tudom, mit szívott a Múzsa, amikor homlokon csókolta Dan Simmonst, de nem akármilyen nektár avagy ambrózia lehetett! Képzeld el ezt a háromfelől is kultúra-alapanyaggal vastagon átitatott, irodalmakat pofátlanul rock & roll módon kezelő, nyelvben egy pillanatig sem zavaróan fennkölt, trágár, vér-iszamós és lószarszagú szöveget! Ami gátlás nélkül használja, követi, cifrázza, minősíti az irodalmakat; ha megidéz, akkor szellemes, ha megtestesít, akkor életszagú, ha idéz akkor tűpontos – de az idézetet mindig ellenpontozza az irónia, az akasztófahumor; a megtestesült hősök pályája a saját mesében is koherens; a megidézett szellem nagyjai pedig, Homérosz, Shakespeare, Proust, s a többiek mind egymás vállát csapkodhatják az örömtől, hogy valaki így, ennyire érti-érzi őket, ennyire pátosz nélkül tisztelegve!

Ne riadj, kedves olvasó az irodalmak jelenlététől! Ha semmi fogalmad róluk, hát ez a könyv úgy is maradéktalanul érthető, nagyon szórakoztató, izgalmas, és meglepetésekkel teli. Még az is lehet, hogy kíváncsivá tesz – hiszen például az Iliász valójában egy igen bőbeszédűen és a mai fülnek némileg szokatlan formában előadott, de alapjában baromira jó mese; és ez kiderül ebből a hallatlanul furcsa, annyi mindent egybegyúró történetből. Amely valójában minden sorával értünk, a lehetőségeinkért aggódik, felelőtlenségeink féli, úgy lát bennünket, ahogyan a legmagasabb irodalmaink. Nem példa nélküli, amit Simmons művel – Zelazny annak idején hasonlóan tág svunggal játszott el a hindu pantheonnal – de hogy irodalom, az garantált. Úgyhogy kedves olvasó, aki számára azonnal nyílik a mese csikorduló ajtaja, ha meghallja a nevet: Caliban, te sem fogsz csalódni. Kellemesen meglepődsz majd, mennyire sok minden szőhető az ismert szövetbe pusztán azáltal, hogy valaki annak eredeti mintázatát mélységesen tiszteletben tartva fejti fel és szövi újra. Mert valójában e történet a gondolataink, a történeteink erejét fogalmazza mesévé. Azt az erőt, amelyet a mese szerint Prospero is birtokolt…

Tudod mit, Múzsa? Vedd rá azt a here, ódivatú könyvek közt turkáló ember lányát-fiát, hogy nyissa ki az első oldalon ezt a könyvet, és kezdje el olvasni… szerintem a többiről a kíváncsisága úgyis gondoskodik.


Kiadó: Agave
Fordító: Huszár András