„–
Először is közlöm, hogy ne nagyon számíts vidám karácsonyi hangulatra odahaza.
John bácsikánk csak holnapután érkezik, pont szentestére, hála az Úrnak. Mary,
vagyis az anyád meg az én anyám leitták magukat, és persze azonnal jól
összevesztek. Anyám felmászott a garázs tetejére, és nem akar lejönni. A te
anyád meg felvágta az ereit.
–
Édes istenem.
– Ne
izgulj, nincs semmi baja. Írt egy búcsúlevelet, téged is megemlített, miszerint
egész életedben csak szomorúságot okoztál neki. Úgy írta alá, hogy Bloody Mary!
Most a Szent József pszichiátriáján van, hetvenkétórás megfigyelésen.”
Hol
rejtőzött eddig ez a gyöngyszem? – kérdezgetik maguktól az olvasók
mostanság szerte a világon (és a magyar nyelvű interneten…) Lucia Berlin
novelláskötetét olvasva. A hatvanas évektől több-kevesebb megszakítással folyamatosan
alkotó Berlin, aki pályáját Saul Bellow irodalmi lapjában közölt írásokkal
kezdte, a nyolcvanas években, gyógyulófélben lévő alkoholistaként érte el
legnagyobb sikereit, hogy az 1991-es Amerikai Könyvdíjjal (a Homesick című novelláskötetért) jusson
fel a csúcsra. Szóval nem volt ő ismeretlen, dehogy! Hogy nem jutott el a híre
hozzánk - s úgy nagyjából az USA-n kívül sehova - az leginkább az elbeszélői
hang erős regionalitásának köszönhető. Lucia Berlin ezer szállal kapaszkodik
szűkebb hazája, a mexikói-texasi határvidék forró szárazsággal, idegengyűlölettel,
alkohollal terhes romantikájába – noha az életút változatosabb már nem is
lehetne (hisz a kis Lucia az apa munkájának köszönhetően Alaszkától Montanán át
Chiléig számos helyen megfordult) a legnagyobb hatást a háború alatt El Pasoban
az anyai nagyapánál töltött évek tették rá. Még a nagyvárosi művészközeg sem
tudta megfosztani Berlint, az írót attól a fűszerillatú, ragadós, reménytelen
nosztalgiától, amit ez iránt a - tex-mex érán kívül totális értetlenséggel
kezelt - saját szabályok szerint működő szűk világ iránt érez.
Valahol ezért nehéz elsőre közel engedni
magunkhoz a novelláit – kicsit az lehet az érzésünk olvasás közben, mint a
magyar parasztromantika szerzői kapcsán: szép-szép, de mi közünk hozzá? Több,
mint gondolnánk – kár is lenne nem levetkőzni az előítéleteket. Mert Berlin
csupa olyasmiről ír, ami így vagy úgy mindannyiunk életébe beférkőzik: félelem,
fájdalom, bizonytalanság, alkoholizmus, kihasználás és kihasználtság,
bántalmazás, erőszak, kilátástalanság, család, betegség, megbánás, halál.
Nagyítóval kell keresni egy vidám témát is
a kötetben - így sem fogunk találni - mégis: minden nyomasztása ellenére az
első idegenérzet után roppant jól is szórakozhatunk rajta. Teli van érdekes
ellentmondásokkal ez a nő: túl fiatalon lett anya, majd maradt magára két
fiával, hogy aztán drogfüggő művészek közt csapongva találjon rá hivatásra, új
szerelemre, majd maradjon magára megint, immáron négy gyermekkel,
alkoholistaként, művészet helyett alkalmi munkáktól alkalmi munkákig csapódva.
Volt bejárónő, kórházi asszisztens, betegirányító, középiskolai tanár – mindeközben
nem hagyott fel sem az írással, sem az ivással. Olvasva önéletrajzi ihletésű
novelláit, csoda, hogy ily kemény szenvedélybetegség és ilyen egészségügyi
problémák mellett ennyire összemarkolt életet élt, felnevelt négy gyermeket és
ötvenes éveiben képes volt sokadszorra lendületet venni és végleg az írásnak és
tanításnak szentelni életét.
Ahogy Berlin élete, úgy az írásai is tele
vannak ellentmondásokkal. Alulnézetből kapunk képet az USA déli államainak
mindennapjairól – lecsúszottak, kirekesztettek, drogcsempészek,
szenvedélybetegek szemszögéből pillanthatunk be az amerikai álom kulisszái
mögé. A fel nem használt kellékek világába. Amit nem rak plakátjára senki. A
sürgősségin egymást érő, angolul sem beszélő leányanyák világába; a mexikói zug-abortuszklinikán
egymás sarkát taposó amerikai lányok-asszonyok közé; gyermekkorokba, ahol a zaklató
nagyapától csak a körözött, drogos nagybácsi menthetne meg – már ha saját magát
egyáltalán meg tudná menteni. Mégsem fulladunk bele a kilátástalanságba. Mert a
másik oldalon olyan életszeretet, akkora szenvedély, annyi illat, íz, szín
tölti ki a lapokat, hogy nem győzünk csodálkozni. Honnan ez az erő ebben a
nőben? Honnan ez a hit ezekben az elveszett lelkekben? Miféle jövő reménye
viszi őket tovább?
És kapunk ajándékokat is. A halál
árnyékában egymásra találó két nővér – a legkedvesebb szereplőim, több novellán
átívelő történetükkel szenvelgés és szájba rágás nélkül bizonyítják be, hogy a
múlt, bár meg nem változtatható, amíg mindketten élünk, legalább
elhalványítható. Hogy elszakíthatnak évtizedek, sértődések, halálok,
nyújthatunk kezet egymás felé. Hátha. Persze a kinyújtott kezet észre is kell
venni – még ha nem is feltétlen önzetlen (mint a „Todo Luna, Todo Ano”
szerelmese), akkor is kirángathat minket az apátiánkból. Annyi sérelem, annyi
csalódás, zaklatás, elhagyás, szeretettelenség után Berlin mintha utolsó leheletéig
bízna az emberi kapcsolatok erejében: mert bár elképesztő fájdalmakat tudunk
okozni egymásnak, sebeket is tudunk gyógyítani. Vakhit? Naivitás? Tapasztalat?
Bölcsesség? Ezt már az olvasónak magának kell eldöntenie.
Kiadó: Jelenkor
Fordító: Bíró Júlia
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése