Meg Mason: Bánat és öröm

„Minden szar, meg el van fuserálva, de közben rendben is van. Ilyen az élet. Csak az arányok változnak. Általában maguktól. És amikor az ember azt gondolja: ennyi, most már ez marad örökre, megint megváltozik minden.
És tényleg ez volt az élet, és ez is maradt még három évig. Csak az arányok változtak: szar volt, aztán teljesen rendben, vakáció, egy csöpögő csap, új ágynemű, boldog születésnapot, kilenc és három közt jön a szerelő, berepült egy madár az ablakon, meg akarok halni, légyszi, nem kapok levegőt, egy ebédmeghívás, szeretlek, nem bírom tovább – és úgy hittük mindketten, hogy most már ez marad, örökké.”
 
Martha, a közepesen sikeres negyvenes gasztroújságíró épp élete legmélyebb válsága felé caplat – karrierje megfeneklett, családjának nagyjából minden tagját vérig sértette, őt rajongásig szerető férje pedig válni akar. Pedig nem is olyan régen még minden idillinek tűnt… Mi történhetett?
 
Ezzel az alaphelyzettel indít Meg Mason, aztán nagyon gyorsan rájövünk - a szaggatott elbeszélésből, a vissza-visszatérő szorongásból, a megbízhatatlan emlékezetből - hogy Martha körül valószínűleg jó régóta nem volt semmi idilli. Hogy a karrier, a csalódást keltő első házasságot követő csodás második az érte kamaszkora óta rajongó Patrickkel, a minden helyzetben bevetett szarkasztikus humor, a húg gyermekeire vetített összes szeretet mögött egy gigantikus hiány van – egy fekete lyuk, ami beszippant mindent, ami mellett képtelenség a normalitás látszatát hosszú távon megőrizni.
 
Martha kamaszkora óta küzd valamiféle mentális betegséggel – akkor, érettségi előtt érezte először, hogy az agyában mintha bomba robbant volna. Depressziós tünetei sokáig - túl sokáig - maradnak biztos diagnózis nélkül, pszichiáterek hada diagnosztizálja félre, ad neki többé-kevésbé hatásos gyógyszereket, vagy zavarja el azzal, hogy nincs is semmi baja. Egyvalamiben értenek egyet: ilyen tünetekkel és bármelyik szedett gyógyszerrel nem ajánlatos gyermeket vállalnia. Martha pedig - hisz mi mást is tehetne, ha nem csak a saját agya, a betegségét komolyan nem vevő környezete, hanem az orvostudomány is cserben hagyja - kovácsol magának egy páncélt: egy örökké cinikus, a túl szoros kötődéstől ódzkodó, mindent egészséges távolságtartással szemlélő, gyermeket tudatosan nem akaró nőét, aki tudja, hogy valami nincs rendben a fejében, de sem szavai, sem eszközei nem lévén ennek kezelésére, hagyja magát belesüppedni a szenvedésbe.
 
Jó napjain szuper nagynéni, aki őszintén örül húga újabb és újabb terhességének, szerető feleség, jó fej barát – rossz napjain maga a megtestesült halálvágy. És egy idő után csak rossz és rosszabb napok vannak. Egy idő után még a leginkább támogató társak is felemésztődnek. Egy idő után Martha képtelensége arra, hogy összeszedje magát, mindent magába nyel körülötte. És a felszínen nem marad más, mint egy hisztis picsa, aki jódolgában azt se tudja, mit csináljon; aki elmar maga mellől mindenkit; aki saját gyermektelensége felett érzett kudarcát az őt imádó húgán veri le; aki tönkreteszi a csodálatos férjet; aki élhetetlen, évek óta nem írt semmit, nem viszi semmire, csak egy nagy rakás semmi, semmi, semmi.
 
Mert ez a társadalmi diagnózis a mentális betegségekkel küzdőkről, ugye? Ez csak hiszti. Megint nyűgös vagy? Rossz napod van? Front van. Szedd össze magad. Kezdj el csinálni valamit. Másnak is vannak rossz napjai. Gondolj arra, mi mindened van. Miért nem tudsz örülni semminek?
 
Mason tökéletesen ábrázolja nem csak Martha depressziós állapotait, de a „támogató” környezet reakcióit, képtelenségét eme állapotok kezelésére és az össztársadalmi hozzáállást is. Szaggatott narrációjával, Martha csapongásával, rövid, anekdotikus fejezeteivel behúz a szétcsúszott elme mélyére – nem olyan kifinomult, mint a depresszió-irodalom nagy klasszikusai, de hitelesebb: ahogy már többször leírtam, ezek az elbeszélések sokszor ott véreznek el, hogy aki épp benne van, az nem elemzi a saját depresszióját. Az örül, ha levegőt vesz. Ezt az állapotot tökéletesen idézik meg Martha hol röhejes, hol siralmas, hol szeretnivaló gondolatfoszlányai, melyekből kirajzolódik ez a groteszk szétcsúszás-történet.
 
Persze nem csak Martha van – ordas nagy közhely, de az ember valójában soha nincs egyedül a betegségben, akkor sem, ha végső soron mind egyedül vagyunk saját magunkkal. Mert persze, küzdeni a világ legmagányosabb feladata, és nincs az a támogatás, ami segítene, ha te nem boldogulsz a saját agyaddal, de tény, egyvalaki betegsége számtalan másik emberre lesz hatással – és vica versa. Könnyű a regényt onnan szemlélni, hogy szegény Patrick, szegény Ingrid (a húg), szegény szülők – hány áldozatos támogató életét nehezíti meg Martha betegsége. Csakhogy! És ez itt egy irtózatos nagy csakhogy! Miért is kéne elhallgatnunk a szülők felelősségét abban, hogy nem vizsgáltatták ki az akkor még kamasz Martha betegségét? Ad absurdum, ha tudták, hogy örökletes mentális betegség van a családban, miért is nem beszéltek róla? Mi ment fel egy anyát, aki ahelyett, hogy segítene mentális beteg lányán, a saját „alkotói karrierjébe” menekül? Hogy is mondhatja egy szülő azt, hogy ő nem tud megbirkózni ezzel, ezért magára hagyja gyerekét a bajban? És hogy lehet, hogy a tökéletes, a csodás, az idealizált Patrick, aki amúgy orvos, sosem jött rá, mivel küzd a felesége? Vagy ha rájött, miért nem vitte el a megfelelő szakemberhez?
 
A válasz pofonegyszerű: mert mindig könnyebb homokba dugni a fejünket. Legyen szó akár a saját, akár a szerettünk, akár az újságban látott akárki állapotáról. Egyszerűbb hisztinek, nyűgösségnek, frontnak, fejfájásnak bélyegezni. Mert azt hisszük, ha nem veszünk tudomást a sarokban csücsülő hatalmas fekete fenevadról, akkor nincs is ott. Csak amikor már beteríti az egész szobát és nem látunk tőle az orrunkig sem, akkor kénytelenek vagyunk szembenézni vele, hogy nem megy el. Magától nem. Meg kell tanulni együtt élni vele – betegnek, társnak, családnak, közösségnek. És akkor egyszer talán megszelídíthető lesz. De ahhoz előbb az kell, hogy hajlandóak legyünk felismerni, orvoshoz menni, beszedni a gyógyszert. És nem elbújni mögé, nem is letagadni, hanem sérülékenységünk teljes tudatában, de nem megtörve kimondani: Martha vagyok, gyógyulóban lévő mentális beteg.


Kiadó: 21. Század Kiadó

Fordító: Endreffy Kata