Ez a világ és benne Álom tényleg
szinte a saját mitológiámmá vált az idők folyamán – a mesébe foglalt
felismerések átformálták a szemléletem. Megváltoztam tőle, ahogy a főhős a
mesében – azt hiszem ez tényleg akármelyik mese valódi értelme, a Rilke-i
„változtasd meg élted” követelése a
művészet provokációjára. Vicces, és tanulságos, hogy nekem egy képregény az
„archaikus Apolló-torzóm”, és tényleg rámutat, mekkora bravúr, mekkora bukfenc
volt ez a széria anno a rajzolt mesék birodalmában. Úgyhogy hatalmas örömmel
láttam a
nyitó évadban, hogy a ma
sokkal erősebben ható médium, a sorozat hogyan idézi meg a képregény
elképesztően életszerű gazdagságát. Az első évad sportnyelven szólva elkapott
labda volt, a rétegolvasmányt tényleg kivitte a mainstreambe. Ezért fáj,
különösen ezért a késleltetett kasza, hogy egy lezáró évadot kapott csak
másodikra ez a (minimum négy, inkább ötévadnyi tartalmat bőven kiadó) irdatlanul
réteg-gazdag történet. Ezt így csak elrontani lehet, gondoltam, hogyha egy
évadba akarják szűkíteni az egészet – s ha sikerülne is a bukfenc, a
rétegzettsége, s ez által a megragadó valóság-ízének java óhatatlanul odavész.
Arról álmodoztam, hogy elénk raknak egy rendes „második évadot”, csak és
kizárólag a következő füzetekből. És így fejezik be:
folytatjuk, ha megbocsátottunk. Nem ez történt, és meg tudtak
lepni: jó, hogy így történt, ahogy. A David S. Goyer és Allan Heimberg vezette
kreatívok (rajongóhoz méltó alázattal) megugrották ezt a nem akármekkora
szaltót.
Mert a második évad az olykor
elég olcsó megoldások, az elnagyolt CGI és kamarai jelleg ellenére, de
legfőképp a kompromisszum mivolt ellenére gyönyörű. Ahogy Uzseka Norbi
fogalmazott egy beszélgetésünkben:
kiegyenesített,
oldalhajtásoktól megfosztott sztori, de ebben a formában is megrázó.
Tényleg csak a legfontosabb rétegek kerültek be, Lucifer Hajnalcsillag
felmondása és sanda búcsúajándéka, a kiürített Pokol tulajdonjogának rendezése,
(nem kis feladat, hiszen a
legértékesebb
a teljes teremtett világ összes pszichikus ingatlanja közül); Orpheusz
története és (a képregény zseniális húzásaként teremtett) viszonya
Morpheusszal, az elbitangolt bárány, a feladatát odahagyó Végtelen: Pusztítás utáni
kutatás, és végül Lyta Hall bosszúhadjárata az Álmok Ura ellen. Tényleg
elveszett egy halom fontos magyarázó réteg, tényleg bot faragódott az
organikus, növényi módon mítosz-gyökérzetből kihajtó látomásból – csak a
göcsörtök szintjén megéreztetve a markoltat körülvevő, azt ezer színnel éltető
ág-bogot, levélzetet.
Hiszen Timinek például „nem
tetszett a befejezés”, és egy azon melegében megejtett beszélgetésre volt
szükség (a Jóakarók szerepéről, hogy ők valójában kin és mit bosszultak); az
isten-mivolt és végtelen-koncepció közti különbségekről (az egyik az éhes és az
étel viszonya, prédaviszony: az Istenek minket zabálnak; a másik a szolgálaté és
felelősségvállalásé, amivel lehet azért saját ízű viszonya egy-egy emanációnak).
És még nagyon sok mindenről, ami kimaradt a vizuális megidézésből. Ő nem
olvasta még végig a képregényt (megvan a maga restancia-kupaca), így jól
lehetett tesztelni rajta, hogy a fogékony, de alapanyagot nem ismerő
kíváncsiság hogyan reagál az így megvalósult, adaptált, töredékes
teljességre. A reakciója alapján
szerintem elmondható, hogy ez a feldolgozás rajongóknak szóló engesztelés lett
- ami nem törődik azzal, hogy elejti közben a többi nézőjét. Valójában nem bánom, rajongóként
főleg nem. Ez egy amúgy is (a saját jelnyelve és szabályrendszere, a befogadói
rászoktatások által) súlyosan korlátozott médiumba adaptált zanza lett,
valamilyen szinten tényleg az alkotók teremte csoda, hogy ennyit is sikerült
belebűvölni. Csak így az a várt hatás, hogy jóval többekhez, szélesebb
közönséghez jut el a látomás csaknem-teljese, sajnos elmarad. Nem biztos, hogy
tömegeket olvasásra provokál. Ami baj, hiszen néhány igazán szerencsés
kivételtől eltekintve az adaptációk nem váltják ki, nem helyettesítik az
eredetit – pont azért nem, mert van egy szokott mesemódjuk, amibe
beletördelődik az eredeti színgazdagság és valóság-érzet.
Kiszálazva Timi
ellenszenveit, kiderült, hogy valójában neki a bosszú hiányzott a legjobban,
bosszú Lytán, és a többi veszejtőn. Ennyire erős mítosz a
bosszú (egyfelől) és ennyire nem érthette meg az adaptációból a
párom (aki amúgy nálam érzékenyebb antenna-rendszerrel áldott-vert befogadó),
hogy mit jelent a Végtelen Álom engesztelődése - mint egy változás
kiteljesedése (másfelől). Olykor elfog az érzés: valójában Gaiman sem érti,
mekkorát markolt. Mert álmodozott róla a műben, de életbe ő se volt képes rakni
ezt a másforma létet, amiben a hatalmi játszmák (a bosszút is beleértve) jó
érzéssel nem élhetők, bűnös élvezetként pláne nem. Így viszont maga a mű is
egyfajta mentségkeresés - az összes gyönyörű tartalma alatt, jóformán előre,
talán tényleg korábban megfogalmazva, mint mikor a tételes (kiderült) bűnök
estek. Nem tudta életbe tenni ezt a változást, amikor valaki önmagát cseréli le
– s amely amúgy egy gyönyörű felismerésen alapul: mindenki arra vágyik, aminek
a hiányát éli. A halandó a végetlenségre, a Végtelen a végre. Méltóságteljes
elköszönésre a levethetetlen terhektől, lelkiismeret-furdalásoktól, rendbe
hozhatatlan, hurcolt bűneinktől, amelyek nem csitulnak az örökkévalóban, nem
enyhülnek a végtelenben – csak a végben. Nehéz Istennek lenni, Végtelennek még
nehezebb.
Tényleg köszönöm az alkotóknak,
hogy a jelenlegi filmes kötelezők (jellemfejlődés, szerelmi
muszáj hogy legyen benne badarságok,
konfliktuskényszerek, legyőzendő fő-gonosz, és a többi) a legkevésbé zavaró
módon pöttyözték csak össze konzummal ezt a handmade csodát – ami amúgy a
mítoszaink konzumált katalógusa, tehát duplaszaltó e tekintetben. Teljesen
megértem, ha valakit elejtett, megértem, ha megoszt. Ha hiányérzeteket hagy,
kérlek, járj utána. Ott a forrásirodalom. És most nem csak a képregényekre
gondolok... A siker mértéke egy ilyen vén bűnös (rajongó) esetében, mint én, tényleg
ez: lecserélődnek-e az új formától a fejemben az egykor, a képregény
lapozásakor beégett képek. Ami azt illeti, a folytatásban is lett, ahol igen. Viszem
ezt a teljes látomást magammal, egybefonódhatott az összképpel, amit eddig
dédelgettem. Nagyon szeretném, ha sokan szeretnétek. Nem pusztán ezt az
adaptációt, hanem azt a mítoszokról szóló fantasztikus gyorstalpalót, amely a
Sandman világának valódi veleje. Volna
vele tennivalónk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése