The Morning Show – sorozat

Az előző posztban épp azt ecseteltem, hogy számomra még mindig Aaron Sorkin a tévés forgatókönyvírás atyaúristene, akinek insider sorozatait máig sem nagyon közelítette semmi – szép fricska Hollywoodtól, hogy épp a napokban láttam egy olyan szériát, amire azt mondtam: végre valami, ami hozza A híradósok vagy A színfalak mögött színvonalát (de azért Az elnök embereitől még mindig fényévnyi a távolság…). Na jó, nem játszhatjuk örökké ezt a mindent Sorkinhoz hasonlítunk játékot, de tény: a The Morning Show esetében nem csupán a tévéműsor készítésének kulisszái, hanem a Sorkin-féle, olykor már a követhetetlenség határát súroló beszélő fejek technika és a párhuzamosan ezer szálon rohanvást egymás mellett elbeszélő szereplők okán is. Csak míg ott a folyosókon rohangáló szereplők menet közben megváltották a világot (részenként), itt rendre beleütköznek egy-két útban ácsorgó kollégába, akinek aztán le is ordítják a haját.
 
Ez jól jellemzi a sorozat hozzáállását a világhoz: ez egy roppant dühös alkotás. Dühösek a szereplői, dühös a csatorna, dühösek a készítők, dühös az egész világ. Vért kíván mindenki. Okkal. És amikor valakire végre rá lehet ugrani, mert valóban vétett a szabályok ellen, akkor mindenki, aki a környéken jár, megy egy kicsit tunkolni. Iszonyú sok felgyülemlett harag és visszafojtott indulat robban a képernyőn – CGI és látványelemek helyett remek színészek szájába adott remek mondatokban. És ez az igazi meglepetés. Hogy ma, amikor Hollywood lassan belefullad a saját mentegetőzéssel elegy PC-törekvéseibe, Amerika meg a „semmit se mondjunk ki nehogy megbántsunk valakit” és a „mondjunk ki gátlástalanul mindent, ami jön, szarjunk rá ki sértődik meg” összefeszülésébe, még tudnak olyan sorozatot készíteni, ami okosan, érzékenyen, de a játékszabályok kegyetlenségét és visszásságát nem tagadva, saját magáról is lerántva a leplet beszél a #metoo botrány utóhatásairól és a valódi megújulás lehetetlenségéről.
 
A kulissza mindehhez egy reggeli műsor. A The Morning Show az a fajta klasszikus szórakoztató ébresztő műsor, ami mindennel foglalkozik, komoly politikai kérdésektől katasztrófákon át kultúráig és bulvárhírekig – de csak olyan mélységben, ami még nem fekszi meg a reggeli készülődés közben amúgy is hisztis néző gyomrát. Két házigazdáját, Mitch Kesslert (Steve Carrell) és Alex Levy-t (Jennifer Ansiton) egész Amerika imádja, csilliárdokat keresnek, épületnagyságú fotóikkal tele New York, befolyásuk végtelen. Persze minden változik, ami tizenöt éven át elég volt a nézőknek, mára lehet, kevés – lehet, hogy kicsit frissebb, kicsit maibb, kicsit mélyebb, kicsit bátrabb hozzáállásra lenne szükség. Egy új hírigazgató (az amúgy remek színészgárdában Billy Crodup abszolút lopja a show-t), egy kis közvéleménykutatás, némi sztreotípia és kész a diagnózis: míg a pasiknak csak jót tesz, ha öregszenek, a mindig is a szomszédlány stílusa miatt imádott Alexet (óóó, vessük csak össze nyugodtan Aniston karrierjével) egyre kevésbé szeretik, amióta már inkább az érett, hűvös nőt hozza. Csere kéne hát. Ámde robban a bomba: a kikezdhetetlen reputációjú Mitch-et, Amerika reggeli apukáját több kolléganője zaklatással vádolja.
 
Igazából innen indulunk, attól a hajnaltól, amikor felszínre kerülnek a vádak – hogy messzebbről kezdtem, annak oka van. Mert a zaklatási botrány egy olyan időszakban rendíti meg a csatornát, amikor egyébként is a legkülönbözőbb érdekek feszülnek egymásnak, amikor új ügyeskedők és régi manipulátorok vágnák el egymás torkát, amikor a frissítés és az új narratíva megtalálása életfontosságú. Az évad egész hosszán finoman lebegtetett kérdés, hogy ki szivárogtatta ki a sajtónak Mitch kalandjait (ami persze a tettei megítélésében irreleváns kéne legyen), ezzel nyer értelmet: ne gondoljuk, hogy itt bárkit az igazság keresése motivál, a leleplező is csak taktikázik.
 

Mert Mitch-nek persze vége. Mindegy, mit állít, hogy valójában sosem zaklatott, minden kapcsolata beleegyezésen alapult; mindegy, mi történt valójában, egy olyan légkörben, ami a #metoo után uralkodik a szórakoztatóiparban, az, hogy egy nagyhatalmú férfi rendre alacsonyabb beosztású fiatal munkatársakkal kezdett, megbocsáthatatlan. Azzal együtt is, hogy egyik kapcsolata sem volt fekete-fehér, hogy a nők is más és más motivációval mentek bele, volt, aki őszinte érzésekkel, volt, aki törtetésből, volt, aki félelemből. De vajon lehet-e valós beleegyezésről beszélni, ha valakit a kirúgástól való félelem vezet? S vajon lehet-e zaklatásról beszélni, ha valaki kvázi nyíltan az előrelépés megkönnyítése érdekében kezd ki egy magasabb beosztású kollégával? A két leginkább leegyszerűsített kérdés, nyilvánvalóan – mégis fontos kérdések, melyek ezer további kérdést szülnek. És a sorozat elég okosan járja körbe őket.
 
De nem áll meg itt. Ennél sokkal izgalmasabb, ahogy a „tévés házastárs” Alex érintettségét vizsgálja: vajon mennyi felelősség terheli a nőt, akit megvédett a saját befolyása és vagyona a hasonló visszaélésektől? Aki elnézően mosolygott a legjobb barát műsorvezetőtárs kis kalandjain, aki nyíltan megvetette a törtető lánykákat, akik Mitch ágyába bújtak, aki az érinthetetlenek magabiztosságával kezelte a nőtársai millióit tönkretevő zaklatási ügyeket? A széria központi kérdése nem is Mitch zaklatási ügye, vagy az áldozatok története, vagy hogy hogyan kezeli mindezt a csatorna (bár önmagában mind érdekes téma) hanem, hogy hogyan fogalmazza újra magát Amerika leghíresebb női műsorvezetője, akinek aközben kell beismernie, hogy félrenézésével bűnrészességet vállalt egy aljas rendszer fenntartásában, miközben szembesül (kényszerűen) vele: ugyanez a rendszer kényszerítette egész életében másodhegedűs „szomszédlány” szerepbe, akinek asszisztálnia kell a nagyfiúk játékához, ha pályán akar maradni. Lehet ez persze önigazolás-gyanús (jó párszor az is), de ismerve a szórakoztatóipar és úgy nagyjából az egész céges világ működését, pontosan tudjuk, hogy van benne igazság: mindent a fehér, idősödő férfiak irányítanak. S ha maguk közé engednek mutatóba, az esélyegyenlőségi törekvések kiszolgálásaképp egy nőt, netán egy kisebbség képviselőjét, annak alapfeltétele, hogy az illető fogadja el a hallgatólagos játékszabályokat – legyen szó szőnyeg alá söpört diszkriminációról vagy arról, hogy a céges partin hiányos öltözetű táncoslányok szórakoztatják a nagyfiúkat...
 

Ezt a félrenézésekből, megalkuvásokból, elhallgatásokból szőtt hálót kéne szétszaggatnia az újonnan a csapatba érkező Bradley Jacksonnak (Reese Witherspoon). Az indulatos, kamera előtti kiborulásával lájkcunamit elindító vidéki riporter kívülállóként keveredik a nagyok játékába, akit minden oldal a saját céljaira használna – ő meg naiv idealistaként meg akarná reformálni nem csak a műsort, de minimum az egész szórakoztatóipart, s közben nem veszi észre, hogy mániás igazságkeresésével maga is milyen tragédiát okoz. Ámde: vajon ki okozza a tragédiát? A zaklató, aki nem vette észre (nem akarta észrevenni? nem is érdekelte?), hogy a beleegyezés nem is annyira önkéntes? A leleplező, aki felszínre hozta a történteket? Vagy a riporter, aki nem képes elengedni a sztorit? Egy olyan helyzetben, ahol mindenki hibás, van-e értelme feltenni a kérdést, hogy kit terhel a legnagyobb felelősség?
 
Nem véletlen, hogy a csatorna azonnal nyomozót fogad, kinek egyetlen feladata bebizonyítani, hogy a munkáltatót semmilyen felelősség nem terheli a mérgező, zaklatásoknak megágyazó légkör kialakulásában – hát, nem nehéz épp ellenkező következtetésre jutni. A felelősség a rendszeré, s mindenkié, aki részt vesz a működtetésében – akár félrenézéssel, akár a törtetőkön való élcelődéssel, akár megvetéssel. Nem kell ahhoz elhallgattatni, zaklatni, kirúgással fenyegetni, hogy mi is bűnrészesek legyünk. Ugyanakkor nem tagadható el, hogy vannak, akik valóban tisztességtelen eszközökkel akarnak előrejutni, vannak, akik provokálják a visszaélést (s vajon ez nem maga is visszaélés?), vannak, akik ma is úgy nevelnek lánygyermekeket, hogy inkább legyél szép mint okos és fogj meg idejekorán egy gazdag pasit, aki majd hozzásegít mindenhez. S miközben a rendszer megváltoztatását és a bejáratott működésmód teljes kikukázását tűzzük zászlónkra, azt is megmutatja a sorozat, mi ennek az egésznek az egyik rákfenéje: hogy adott esetben egy egymást őszintén szerető, de nem azonos pozícióban lévő párnak meg semmi esélye nincs elhitetni a külvilággal, hogy a férfi nem zaklató, a nő meg nem törtető. Miközben az teljesen egyértelmű, hogy a Weinstein-féle ragadozókat és a fizikai vagy lelki erőszakot tűzzel-vassal irtani kell (tegyük hozzá: bármelyik nem kövesse el), aközben az emberi kapcsolatok olyan összetettségével kell számolni, amit nem lehet leredukálni egy hashtagre vagy valamiféle látszatszabályozásra. Pláne nem akkor, ha mindez elválaszthatatlan a hatalmi játszmáktól – s ne legyenek illúzióink, legtöbbször elválaszthatatlan. Ez az, amit remekül bemutat a sorozat: hogy sosem csak a #metoo-ról szólt ez az egész. Hanem arról, hogy épp hol ki diktál. És ebben az ember fikarcnyit se számít – se az áldozat, se a zaklató. Ezt a rendszert kéne valójában megváltoztatni.