A Wall Street farkasa - film

Az idejét sem tudom, mikor fordult elő velem utoljára, hogy nem tudtam megnézni a kiszemelt filmet – mert teltház volt. Az utóbbi években még A hobbit kaliberű kiemelt bemutatók esetében is ritka volt, hogy az utolsó székig megteljen egy vetítés. A Wall Street farkasával mégis így jártunk, ami csak fokozta az addig is igencsak magas várakozásaim (mert hát… Scorsese, meg DiCaprio, meg tőzsde, meg vicces, meg az a rengeteg dicsérő kritika…). Mire eljutottam odáig, hogy na most akkor tényleg, foglalás élesítve, gyerünk a moziba, ezek a várakozások az egekben voltak – no, ilyenre sem nagyon emlékszem az utóbbi évekből, hogy tűkön ülve vártam, hogy végre vége legyen a munkaidőnek és mehessek már filmet nézni. Az csak hab a tortán, hogy ez a sikertörténet nem nagyon akar véget érni – még mindig iszonyú magas nézőszámokat produkál a film, ami annak fényében, hogy évek óta temetjük a mozit, minimum érdekes. Na de leszámítva ezt a hatalmas hájpot, mit is kapunk a pénzünkért?

Egyesek szerint az év egyik legjobb filmjét, mások szerint egy gigantikus blöfföt. Az igazság valószínűleg a kettő között félúton van – én mondjuk az előbbihez húzok. Scorsese legújabb mesterművében három teljes órán át nyomja a képünkbe a totálisan szétdrogozott agyú Leonardo DiCaprio tolmácsolásában, hogy az egyetlen érték a pénz – mindezt olyan intenzitással és lendülettel, hogy csoda, hogy ki nem esünk a székünkből. Egy gigantikus, csillogó, színes-szagos, ordenáré klip az egész: a vásznat szó szerint beteríti a kokó, a fékevesztett szexjelenetek miatt simán indokolt lehet a pornó besorolás, a poénok nagyon nagy többsége borzasztóan obszcén, és ha hinni lehet azon elvetemülteknek, akik megszámolták, 506 alkalommal hangzik el a szövegben a „fuck” szó (én, bevallom, nem figyeltem…). S ha véletlenül épp senki nem szexel, drogozik vagy káromkodik, akkor meg olyan vibráló, ízléstelen, gátlástalan gazdagságparádét kapunk, amitől jóérzésű embernek pont ugyanannyira fordul ki a gyomra,  mint a segglyukból felszippantott kokó láttán. Ez egy ilyen film – mi tagadás, próbára teszi a nézőt, de érdemes végigülni.

Jordan Belfort a legtöbb feltörekvő amerikai csórógyerekhez hasonlóan igencsak egyszerűen és plasztikusan fogalmazza meg életcélját: gazdag akar lenni. Más gyakorlatilag nem számít. A nyolcvanas évek Amerikájában a meggazdagodás legkézenfekvőbb módja egy „alulról jövő” srác számra a tőzsde volt – Belfort utolsó kis lótifutiként kezdte a Wall Streeten, hogy aztán a brókervizsga letétele után viszonylag hamar ott találja magát a nagymenők között – ám beütött a ’87-es tőzsdekrach. Szegény Belfort egy nap után az utcán találta magát, és nem gazdagodott mással, mint néhány jó tanáccsal a zseniális Matthew McConaughey-tól (kell-e az ügyfeleknek is keresni az üzleten [nem] és hány maszturbálásra van szüksége egy brókernek naponta [sokra] témakörökben). Persze nem készült volna film az életéből, ha nem állt volna hamar talpra a világgazdaságot szolidan megrengető fekete hétfő után – Belfort előbb egy lepukkant garázscég alkalmazottjaként, majd saját brókercége fejeként nyergelt át a „centes részvényekre” és szedett magára milliókat teljesen illegális tőzsdén kívüli kereskedésből. Pestiesen szólva: gátlástalanul átvert és megkopasztott minden szerencsétlen hülyét, aki hagyta magát.

És ezzel sokat, nagyon sokat keresett. Mocskosul sokat. Amit aztán nagyrészt drogra és kurvákra költött – persze csak miután kipipálta a kötelező milliomos-kellékeket: tengerparti villa, luxusjacht, Ferrari, szép szőke fehérnemű-modell feleség (az unalmas barna helyett, akinek még voltak erkölcsi aggályai). És aztán nincs megállás, csak a féktelen, ocsmány dekadencia… Belfort és tettestárs-alkalmazottai hétről hétre múlják alul önmagukat, ha munkahelyi bulizásról van szó: van itt minden, orgiák luxus- és kevésbé luxus-prostikkal, meztelen fúvószenekar az irodában, törpékkel való célbadobálás, FBI-idézések nyilvános körbehugyozása, faroklóbálás a nappaliban a parti közepén, hegyekben álló kokain és egy gyógyszertárnyi „kísérleti drog”. Egy idő után a nézőnek könnyen az az érzése támadhat, hogy a film nem halad sehova, ugyanazokat az ismétlődő köröket futjuk – pia, drog, dugás, parti, pia, drog, dugás, parti – ami ez esetben tökéletesen szolgálja a dramaturgiát: hisz egy idő után ezek a saját dekadenciájukba belefulladó idióták sem haladnak sehova, csak futják ugyanazokat a köröket, hajszolják ugyanazokat az élvezeteket, melyek immáron kielégülést sem hoznak – örömöt meg pláne nem.

Épp ez a legérdekesebb A Wall Street farkasában – hogy egy gigantikus lufi az egész, ami igazából nem nagyon szól semmiről (legalábbis semmi újról). Mert hogy a tőzsde rossz, és a legtöbb bróker érzelemmentes gyökér, aki minden gátlás nélkül játszadozik a nála szerencsétlenebbek pénzével, azt eddig is tudtuk (ha máshonnan nem, a Tőzsdecápákból), mint ahogy azt is, hogy a féktelen bulizás és a megszámolhatatlan mennyiségű pénz hajlamos elvenni az ember eszét vagy hogy nagyon magasról lehet igazán nagyot koppanni. Hogy mégis működik – na, ehhez kellett egy Scorsese kaliberű rendező. Mert ha kipukkasztjuk ezt a lufit, akkor konfettiként záporozik ránk a társadalomkritika. Amit aztán vagy észreveszünk (és értékelünk) vagy nem. A rendező ugyanis (amerikai filmtől felettébb szokatlanul) felnőttnek nézi a közönségét, és nem rág a szánkba semmilyen „tanulságot” – megmutat egy világot, elénk tart egy iszonyú görbe tükröt, hogy mit veszünk le belőle, rajtunk áll.

És az a tükör bizony görbe… Ha azt hisszük, mindez túlzás, sarkítás, botránykeresés, akkor csak menekülünk a valóság elől. Simán el tudom hinni, hogy mindez megtörtént – mert ezt látom piciben magam körül. Abban, ahogy látszólag értelmes emberek hajlamosak totálisan elhagyni az agyukat megfelelő mennyiségű pia hatására (keményebb se kell); abban, hogy nagyítóval kell keresni olyan fiatalt, akinek nem a pénz az elsődleges érték; abban, hogy az olyan dolgok, mint szeretet, család, tisztesség, egyre inkább röhejes baromságoknak számítanak. Értékvesztett, elkorcsosult időket élünk, és sajnos jóval többen vannak, akik úgy gondolják, Jordan Belfort útja a menő, mint akik nem. Vajon ők a filmet látva elgondolkodnak? Szeretném remélni, hogy igen, de szkeptikus vagyok.

Számos kritika érte a rendezőt, hogy „idealizálja” ezt az életmódot – ezt olvasva felmerül bennem, hogy a kritikus elaludt a film közben. Szó sincs itt idealizálásról, de ahogy írtam, „direkt” elítélésről sem. Az viszont tény, hogy iszonyú manipulatívan van megírva a film – a briliáns forgatókönyvnek és a főszereplő zseniális játékának köszönhetően Belfort egynémely, a beosztottakat buzdító szónoklatával képes úgy magával ragadni, hogy még ha tarisznyás bölcsészként ültünk is be a filmre, eljutunk odáig, hogy eladnánk az anyánkat egy jachtért. Scorsese e tekintetben rettentő gonoszan játszik velünk. Persze ehhez szüksége volt egy olyan főszereplőre, aki képes ezt a vidám vasárnap hangulatot úgy előadni, hogy röhögőgörcs helyett magával rántson. Ez itt egyértelműen DiCaprio one-man-show-ja. Nem csak elképesztő energiával pörgi végig, de olyan arcait mutatja, amiket eddig nem nagyon láthattunk.  Simán feledtet minden eddigi szerepet, legyenek bármily bravúrosak – ami már csak azért is nagy szó, mert alig fél éve láthattuk tőle ugyanezt a karaktert pepitában A nagy Gatsby-ben. A mellékszereplők sem hibáznak, a kívül tökéletes, belül üres kirakatfeleségtől az erőltetetten vicces, tenyérbemászó üzlettárson át a tankönyvbe illően semmilyen FBI-ügynökig a helyükön vannak, de úgyszólván statiszták DiCaprio mellett.

Grandiózus, kaotikus őrület ez a film – ha leküzdjük a kezdeti tartózkodásunkat, veszélyesen könnyű beleveszni. Elképesztő az az energia, ami árad felénk a vászonról, csúcsra vagyunk pörgetve mi is, nem csak a szereplők. Azok a fiatalok, akik az utóbbi években készült filmjei láttán (A tégla, A leleményes Hugo, New York bandái, Aviátor) nem értik, miért is számít élő legendának Martin Scorsese, e film láttán kapnak egy kis ízelítőt a Nagymenők és a Taxisofőr rendezőjéből. Aki egyébként – elnézve a film lenyűgöző stílusát, a borzalmas nyolcvanas-kilencvenes évek-beli díszletekkel és jelmezekkel, a már-már szürreális zeneválasztásokkal és a túlszínezett transzferrel – valószínűleg Tarantino mellett még mindig az egyik legmenőbb arc lehet Hollywoodban.