Alexia Tarabotti visszatért,
méghozzá nem is akárhogyan! A Napernyő Protektorátus előző része, a Changeless végén igencsak méretes pácban
hagytuk magára immáron Lady Maccon néven ismert lélektelenünket. Miután fény
derült terhességére – mely minden, természeten túliakról ismert tény szerint
egyszerűen lehetetlenség – férjura, a nem épp átgondolt viselkedéséről híres
farkasember kidobta otthonukból, megszégyenítve a londoni társaság előtt, s ami
tán még borzalmasabb: arra kényszerítve Alexiát, hogy visszaköltözzön rémes
családjához. A Blameless első oldalain
épp egy meghittnek cseppet sem mondható családi reggeli közepébe csöppenünk,
melynek során nem csupán az derül ki, hogy Alexia féltestvérei még annál is
jóval ostobábbak, mint ahogy hittük, illetve hogy az új inasok felettébb
bosszantóak; de az is, hogy Loontwill méltóságos úr sem a gerincesség bajnoka,
amikor is a családi béke megőrzése érdekében konkrétan az utcára teszi nevelt
leányát.
Amit ő olyan nagyon azért nem bán
– azt már sokkal inkább, hogy egyetlen valamire való barátja és szövetségese,
Lord Akeldama épp akkor tűnik el nyomtalanul, amikor az ő londoni palotájába
bútorozna. Az ősöreg vámpírúr és egész pereputtya eltűnése valamivel még annál
is nyugtalanítóbb, hogy hősnőnket lépten-nyomon meg akarják ölni – ezúttal
megbuherált gépkaticákat eresztenek a nyomába. És nincs hova mennie. Mit tehet
ilyenkor egy lélektelen, aki maga sem tudja, pontosan kiféle-miféle, azt még
kevésbé, kiféle-miféle lény lapul a pocakjában, s nem csak saját férje, de még
a királynő is kiutasította, amikor kirakta őt az árnyékkormányból s
megfosztotta lélekőri pozíciójától? Természetesen nekivág a nagyvilágnak, hogy
válaszokat kapjon kérdéseire. Lévén a rejtélyek fő okozója a titokzatos papa,
Alessandro Tarabotti, s az ő lélektelensége, adja magát, hogy Alexia
visszatérjen ősei földjére, Itáliába s megkeresse azokat, akik tán tudnak
valami magyarázattal szolgálni az állapotára: a Templomosokat.
Namármost, nem elég, hogy az
utazás számtalan veszélyt rejt – hisz a Templomosok indítékai és módszerei
finoman szólva megkérdőjelezhetőek, az oda vezető út során pedig lépten-nyomon
újabb merénylők bukkannak fel –, ráadásképp mindenféle botrányos kulturális
különbségekkel is meg kell küzdenie ízig-vérig brit hölgyeményünknek. Melyek
közül a legbosszantóbb kétségkívül az olaszok hozzáállása (vagy inkább hozzá
nem állása) a teázás nemes brit szokásához…
„Csak eszembe jutott az a rémség, amit a taljánokról hallottam –
nyomkodta Ivy zsebkendőjével a szeme sarkát kitörő érzelemrohamában. – Azt hallottam…
ó, még kimondani is rémes… azt hallottam, hogy Itáliában… – elhallgatott – …kávét
isznak! – Kecsesen megborzongott. – Oly rémes a gyomornak!”
Azért persze eme kis
kellemetlenséggel sikerül megbirkóznia Alexiának és kis csapatának. Melyből nem
hiányozhat a bolondos francia feltaláló, Madame Lefoux és Alexia inasa, az
egyre titokzatosabbnak tűnő Floote (komolyan kifúrja az oldalam a kíváncsiság,
hogy mit rejteget még…). Az út során összefutnak két még bolondosabb
feltalálóval, Párizsban ornitopterrel szállnak fel háztetőkről – a lehető legkényelmetlenebb
közlekedési eszköz –, égivasúttal kelnek át az Alpokon, életveszélyes
kiskutyákkal hadakoznak, és kiiktatnak számtalan bárgyilkost. Hogy aztán a
Templomosok vendégszeretetét élvezve várják a felmentő sereget.
S hogy mit csinál mindeközben
Lord Maccon? Amikor épp nem formaldehiddel próbál lerészegedni és felejteni,
hűtlennek vélt felesége után sír és közben akkora kalamajkába keveri falkáját
és nagyjából az egész természetfeletti társadalmat, amekkorát még nem látott Britannia
– még szerencse, hogy azért teljesen nem vesztette el a józan eszét, és
legalább egy vérfarkast Alexia után küldött. Persze a nagy kérdés – vajon kiféle-miféle
kis lénnyel várandós Lady Maccon – is megválaszolásra kerül előbb-utóbb, de a
rengeteg kalamajka, üldözés, napernyővel verekedés, gépkatica és menekülés
közepette ez tulajdonképpen lényegtelennek tűnik.
A Blameless nagy erénye épp az, ami végső soron a leggyengébb is lesz
benne: hogy nem ül az első két rész babérjain. Carriger féktelenül pörgeti a
cselekményt, újabb meg újabb kalandokba sodorva hősnőjét, mi meg lélegzetvisszafojtva
figyeljük, már megint mi az ördögbe keveredik ez a nőszemély – ellenben egy
téren elvérzik: ezek pedig a „csatajelenetek”. Amik azért nem is igazi csaták, inkább
csak kiscsoportos verekedések – de annak is túl összevisszák, olykor
átgondolatlanok. A társasági szócséplés, a vicces-romantikus évődések és a
politikai intrikák nemes egyszerűséggel jobban mennek a hölgynek, mint az akció
– az egyik részem azt mondaná, maradt volna a kaptafánál, a másik viszont örül,
mert a jelek szerint a sorozat minden kötete rejt újdonságot.
Szerencsére előbbiekből is van
bőven: bár javíthatatlanul romantikus énem naná, hogy örült, amikor Alexia és
Lord Maccon egymás karjaiba zuhant a Soulless
végén, bevallom, a Changeless egyik
legbosszantóbb vonása számomra pont a házastársi cívódásuk volt – most mit
tagadjam, szívesebben olvasok egymás után epekedő szerelmesek romantikus
kalandjairól, mint házaspárok huzakodásáról. E részben a két főhős kapcsolata
inkább az első részre emlékeztetett: ugyan szinte végig földrésznyi távolságra
egymástól, de mindketten felváltva bosszankodtak a másik kiállhatatlanságán és
epekedtek utána. Ez pedig felettébb szórakoztató nekünk, olvasóknak. A
végkifejlet pedig egy még érdekesebb, újabb megválaszolatlan kérdéseket
rejtegető folytatás ígéretét rejti. Hmmm… Alig várom!
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Miks-Rédai Viktória
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése