Jennifer Egan: Az arany-kúra

Amikor ősszel először olvastam Jennifer Egan „metszően okos” posztmodern remekművét, Az elszúrt idő nyomábant, már akkor sejtettem, hogy egyike lesz azon kevés könyveknek, melyek nem fognak felköltözni a könyvespolc egy eldugott sarkába, hanem állandóan elöl lesznek, karnyújtásnyira, hogy bármikor, ha kedvem tartja, belelapozhassak, újraolvashassam, ízlelgethessem – és így is lett. Karácsony előtt beköltöztettem egy polcra, mert a karácsonyfa felállításához szükség volt az asztalra, amin az „éppen olvasós” könyvek laknak, de néhány hét után újra a kezembe ugrott. Nehéz szabadulni tőle – tegyük hozzá, össze-vissza olvasom, és mindig visszatérek néhány kedvenc novellámhoz.

Legtöbbször „Az arany-kúra” címűhöz, ami már elsőre is abszolút telibe talált. Mert megfogalmazott valamit, ami lehet, hogy nem világrengető újdonság, lehet, hogy már leírták százszor, lehet, hogy lehetett volna ezt még okosabban, még ennyire sem direkt módon, mégis – nekem zsigerig hatoló felismerés volt a saját életemre, ízlésemre, pillanatnyi tetszéseimre, rácsodálkozásaimra nézve, és azt éreztem olvasásakor: igen, ez a helyén van.

Látszólag egyébként semmi különös… Bennie Salazar, a sikeres zenei producer tipikus kiégett pénzember: az élete másról sem szól, mint még több pénzt csinálni kiadójának – amit már rég eladott egy „kőolajtermelő multicégnek”, amiből csak még több pénze lett. Patikamérlegen kimért, sikerre ítélt termékekkel árasztja el a slágerlistákat – mert ő ebben a legjobb. Miközben a házassága romba dőlt, mert ugyan szerette a nejét, de lépten-nyomon csalta, a gyereke a kötelező láthatáson azt se tudja, mit kezdjen az apjával, az asszisztense az egyetlen, aki mintha valami emberi érzést táplálna iránta, és még fel sem áll neki.

Bennie persze pontosan tudja, mi az az egyetlen apróság, ami hiányzik az életéből ahhoz, hogy minden tökéletes legyen: a valódiság. Az őszinte, zsigeri érzelmek, indulatok, hangok, szagok, ízek – amiket még nem mostak át a mindent gondosan kilúgozó, egyenstruktúrákban, egyenházakban, egyenruhákban, egyenhangzásokban gondolkodó iparosok, akik a fogyasztói kultúrát kreálják és terjesztik. Tudja, de isten ments, hogy bevallja magának – legfeljebb magányos autókázásai alatt, amíg várja a legújabb potencianövelő csodaszer hatását. 

„Az autóban ülve, a fiáért menet, Bennie a Sleepers és a Dead Kennedys között váltogatott. San Franciscó-i bandák, amikkel együtt nőtt fel. A koszosságot hallgatta ezeken a felvételeken, az érzést, hogy valódi zenészek valódi hangszereken játszanak egy valódi szobában. Manapság az efféle hangzás, ha létezik még egyáltalán, általában csak valamiféle effekt, amit az analóg korszak emlékére találtak ki, és szinte sosem valódi felvétel – ma már minden csak effekt, a vértelen, laboratóriumi körülmények közt létrehozott konstrukciók része, amit Bennie és bűntársai szerkesztenek össze. Fáradhatatlanul és lázasan dolgozott, hogy a dolgok jól menjenek, hogy a csúcson maradjon, hogy olyan zenéket csináljanak, amiket az emberek szeretnek és megvesznek és letöltenek a mobiljukra csengőhangnak is, és el is lopnak akár, illetve mindenképp letöltenek – de főleg, hogy boldoggá tegye azt a kőolajtermelő multicéget, aminek úgy öt évvel ezelőtt eladta a kiadót. Viszont Bennie pontosan tudta, hogy mindaz, amivel elárasztják a világot, valójában egy rakás szar. Túl tiszta, túl tökéletes. A probléma a precizitás és a perfekcionizmus volt, a digitalizálódás, ami az élet utolsó szikráját is kioltotta abban, amit csak átszűrtek rajta. Film, fotóművészet, zene: mind halott. Egy esztétikai holokauszt! Bár Bennie-nek jóval több esze volt annál, hogy ilyesmit valaha is hangosan kimondjon.” 

De miért, kérdem én… Miért? Miért vagyunk ilyen gyávák, mindannyian, hogy nem mondjuk ki: ezek a kilúgozott szórakoztatóipari termékek, amikkel elárasztanak minket, valójában szart se érnek? Miért van az, hogy ha rá is csodálkozunk egy gyomorszájon vágó, őszinte, karcos, zsigerig hatoló könyvre, filmre, zenére, szinte azonnal kételkedni kezdünk, mérlegelünk, hibákat keresünk, megijedünk a saját tetszésünktől. Mert megijedünk… Mindentől, ami érzéseket, valódi érzéseket vált ki belőlünk – ezért érjük be holmi instant gyönyört nyújtó felszínes marhasággal. Persze, részben egészséges védelmi reflexek miatt – ami steril, attól könnyebb távolságot tartani. De valóban ez kell? Távolságot tartani mindentől? Elbarikádozni magunkat a kis jólfésült kertvárosi idillünkbe, ahelyett, hogy szembenéznénk a saját érzelmeinkkel (is)? S vajon mi más lehetne alkalmasabb arra, hogy szembenézésre késztessen, mint a művészet?

Nem vagyok ám ennyire kiábrándult, de Egan novellája ilyen gondolatokat indított bennem. Újra meg újra olvasom, és egyre jobban tetszik. Mert Egan ad egyfajta választ – nem jólesőt, nem megnyugtatót, még csak azt sem mondom, hogy feltétlenül igazat, de érdekeset. Bennie, a gumipopból kiábrándult producer ugyanis megtapasztalja a temetett igaziságot – egy olyan lánybanda házi stúdiójában, amiről már rég lemondtak, mert az egykori friss húsok kiöregedtek, mert évek alatt nem készült el a lemez, mert már nem az a divat, ami öt éve volt… Mégis: a lepukkant házi stúdió fullasztó levegőjében létrejön valami, amitől Bennie újra azt érzi: él. Amitől aztán egy perc után megijed és szívrohamszerű tünetekkel menekül ki a  levegőre. Mert az élet bizony nem csak pozitív hozadékokból áll, hanem átélt megaláztatások feltoluló emlékeiből, esendőségből, nevetségességből. Mert ha élünk, szembe kell néznünk saját hibáinkkal, ostobaságunkkal, koszosságunkkal. Mert végső soron egyszerűbb azt mondani: kösz, inkább az élettelen sterilitás – ahogy Bennie is inkább rovarirtóval fújja a hónalját hogy még a tetvek árnyéka se vetülhessen rá, mint hogy azt mondja: bocs, én is ember vagyok, a kölyökre átmászott egy rovar valamelyik iskolatársáról, na és?

A digitális tisztaságmánia az életünk minden területét elérte – nem csak a művészetet lúgoztuk ki, de az ételeinket, a ruháinkat, a lakásainkat, a testi funkcióinkat, az érzelmeinket is. Félünk az őszinteségtől, félünk kimutatni a valódi érzéseinket, vágyainkat, ahogy félünk a kukactól az almában, a tetvektől az iskolában, az izzadságfolttól a ruhánkon – mert azt tükrözik, hogy nem vagyunk tökéletesek. Elárulom: senki sem az.

Még Egan könyve sem – de nagyon közel áll hozzá. Egyszerűen nem hagy nyugodni. És ez még csak egy novella volt – a többi is hasonló gondolatokat ébresztett bennem. Egyszer tán azokat is leírom.