Jacqueline Harpman: Orlanda

„Varázslatos regény arról, hogyan lesz két nemből egy igen. Vicces, csavaros, elevenbe vágó” – hirdeti az ajánlás a könyv megdöbbentően rózsaszínes, csajosra hangolt borítóján. Ennek némiképp ellentmond a fülszöveg egy részlete: „A belga szerző angolul is sikeres, Médici-díjas regénye egyszerre idézi meg Virginia Woolf hasonló című könyvének és Michael Cunningham Az órákjának hangulatát”. Na most akkor hogy is van ez? Aki ismeri Woolf munkáit és olvasta Cunningham bármelyik regényét, pontosan tudja, hogy sem nem viccesek, sem nem csavarosak, és a rózsaszínbe hajló színvilág sem igazán áll jól nekik – mégis, ha már eddig eljutottunk a könyvvel való ismerkedésben, csak utána nézünk, mi is ez az Orlanda. S amit olvasunk, attól minimum összeszalad a szemöldökünk, de az is előfordulhat (ha netán épp elvetemült Woolf-rajongók vagyunk), hogy félrepozicionálást kiáltunk. Ám épp akkor, ha Woolf-rajongók vagyunk, a világért sem hagynánk ki a könyv elolvasását. És milyen jól tesszük!

Aline Berger, a harmincas irodalomprofesszor és a fiatal, vonzó Lucien Lefréne egy párizsi vasútállomás kávézójában botlik egymásba – mindketten vonatra várnak, s egy szempillantás alatt megváltozik az életük. De nem ám amolyan klisés-romantikus módon! Hogy mi történt és hogyan, arra nincs válaszunk, de Aline személyiségének egy része egyszer csak hipp-hopp Lucien testében találja magát – mégpedig az a része, akit ő mindig elnyomott, a fiús Aline, a merész Aline, a rosszkislány (illetve hát: rosszfiú) Aline. Aki el is nevezi magát Orlandának – mivel Aline (az „igazi”) épp Virginia Woolf remekéről készül előadást tartani, és mondhatni, könyékig vájkál a regényben, a név tálcán kínálja magát. Ahogy a kérdés is: amit olvasunk, egy Orlando-parafrázis? Igen is meg nem is.

Harpman okosan és élvezetesen (egye fene, olykor még viccesen is) pöröl Woolf-fal és az Orlando általánosan elfogadott értelmezésével: olyannyira, hogy meglehetősen sajátságos újraértelmezését is adja a regénynek. Miközben azzal játszik, hogy vajon mit jelent Woolf-nál a nemváltás, folytonos kiszólásaival magyarázza, mit jelent nála a nemváltás – ami nem is igazi váltás. Valódi bölcsészálom ez a regény – Harpman teleszórta a könyvet intertextuális utalásokkal, kölcsönvett részletekkel, szereplőkkel, helyzetekkel. A teljesség élményéhez valószínűleg az kéne, hogy szimultán olvassuk az Orlandát az Orlandóval, a kezünk ügyében tartva az Elveszett illúziókat és Az eltűnt idő nyomábant, kikeresve az összes vonatkozó részletet, felfejtve az összes szövegösszefüggést. Akkor aztán valóban tobzódhatnánk Harpman nem kicsit elborult fantáziájában.

Melynek legmélyén minden bizonnyal egy kérdés villog: miben rejlik az identitás? Orlanda ugyanarra a kérdésre keresi a választ, amire Orlando: ki vagyok én? A válasz ezúttal kézenfekvő és lényegesen egyszerűbb, mint Woolf művében: Orlanda Aline elnyomott, eltemetett, megfékezett gyermeki énje. Egy tizenkét éves rosszcsont kislány, aki még nem ült egyenes derékkal és keresztbe tett lábakkal, aki még fára mászott, lehorzsolta a térdét, csúnyán beszélt és csúnyán gondolkodott, aki nevetett, szeretett gáttalanul. Az a tizenkét éves „rosszkislány”, akit aztán a mamák intelmei mindannyiunkban megzaboláznak – akit magunk mögött hagyunk valamikor a kamaszkor során, a „jólnevelt hölggyé” válás folyamán.

Ostoba leegyszerűsítés a könyvet a nemi identitás keresésére kihegyezni – szó sincs itt hetero- vagy homoszexualitás kérdéséről, sokkal inkább arról, mi tesz minket önmagunkká és mit nyomunk el magunkban azért, hogy megfeleljünk a társadalom követelményeinek? Ami persze közkedvelt gender-tematika (is), de nem kizárólag női problematika: ahogy a „jókislányoknak” le kell vetkőzniük nem „jókislányos” vonásaikat hogy megfeleljenek a mamájuk, a tanárok, a külvilág támasztotta elvárásoknak, ugyanúgy a „férfias férfiaknak” is le kell vetkőzniük számos „férfiatlan” tulajdonságot – az Orlanda éppúgy szólhatna ellenkező előjelű „kiszakadásról” is. E tekintetben egyébként Harpman regényének köze nincs a feminizmushoz (vagy legfeljebb annyi, mint Woolf ma már igencsak „szelíd” feminizmusának). Univerzális identitáskeresésről olvashatunk, ami túl azon, hogy gátlástalanul tobzódik az irodalomban, több okosan elhelyezett csavarral már-már thrillerszerű befejezésbe torkollik: újabb zavarba ejtő réteget adva a „mitől leszünk önmagunk” kérdéséhez.

És most akkor mindenki tegye a szívére a kezét és mondja meg őszintén: az eddig írtak fényében mennyire indokolt az a csajos borító? Sajnos azt kell mondjam, én ilyen gigantikus félrepozicionálással mostanában nem találkoztam a magyar könyvpiacon – ami nekem fáj a legkevésbé, hisz hozzám eljutott a könyv, élveztem minden percét, minden irodalmi játékát, minden posztmodern trükkjét. De tartok attól, hogy sokakhoz, akik értenék és értékelnék, nem fog eljutni – mert a borító láttán kézbe se veszik, mert elmennek mellette, mert nem néznek utána; míg esetleg azok, akik egy vicces-romantikus cuccot remélve lelkesen megveszik, az első néhány oldal után elborzadva teszik le (aminek bőven fennáll a veszélye – rég találkoztam ilyen szinten olvasópróbáló narratívával). Aggódom ezért a könyvért – főleg mert jó. Okos, értékes, elgondolkodtató, Woolf-rajongóknak meg egyenesen kötelező. Jó lenne, ha minél többen olvasnák.

Kiadó: Metropolis Media

Fordító: Réz Mihály, Várkonyi Benedek