J. D. Salinger Seymour-történetei

Három történetről elmélkedem egyszerre – Seymour Glass történeteinek törött cserepeit söpörgetem, amit Buddy Glass, az öccse szórt elém. Azaz amit az amerikai irodalom legalattomosabb rejtőzködője: egy J. D. Salinger (ál)nevű pasas pakolt össze, azzal a gonosz és cáfolhatatlan érzéssel fűszerezve a szöveget, mintha személyében megfeleltethető volna Buddy-val. Mintha erősen dokumentarista módon szőné az életét könyvvé, a gyermekáldásban bőséges Glass család tagjainak bőrébe bújva – és bőrükbe bújtatva a szeretteit is. Mintha ő lenne Buddy – vagy ő a leginkább, hiszen Seymour is ő, vagy részben ő; és Zoey, a legkisebb fiú, egy másik ide csatlakozó műben, amiről most és itt nem esik több szó. És Persze ő Boo Boo, vagy Franny – a lánytestvérek is – avagy részben ő és részben például Claire, a valóságos második feleség…

Ez a legszövevényesebb irodalmi gonoszjáték, amit ismerek. Több – olykor meglehetősen sznobirtó – módon röhögi ki az író az efféle megfeleltetéseket. A kideríthetőt a mesében, a valódiság firtatását. Az irodalmi szöveg láttató erejének megkérdőjeleződése és elfogadása ugyanúgy pofozódik. J. D. Salinger a képünkbe röhög: nem tudhatjátok. Nem is lényeges. Menyi a fikció és mi a valóság. A mese mesélője kicsoda – kire utal és kiről szól. Mert mindőnkről. A mi beszédképességünk a másikról, a saját klisékbe menekülő keveset látásunk karikatúrája is a három szöveg. Fogadjátok el: ezeket a történeteket egy Buddy Glass nevű elképzelt író írta. Úgy olvassátok, mintha azt hallgatnátok, ahogy egy fotót mutatnának be nektek a rádióban, az ötvenes években, „Az okos gyerek” című rádióműsorban a gyerekek. Egy olyan épület fényképét, amelyen nincsenek ablakok – de gyönyörűen kifejezők a falát alkotó téglák.

De menjünk sorba. A Magasabbra a tetőt, ácsok egy elmaradt, de mégis megtartott esküvő sajátságos története. A vőlegény, Seymour Glass nem jelenik meg a szertartáson. Az egyetlen jelen lévő családtagja, Buddy a menyasszony rokonaival keveredvén egy kocsiba, kínos helyzetét tovább fejeli, amikor a hőségtől és dugótól tikkadt társaságot a Seymourral közös lakásukba invitálja egy italra. Ahol aztán előkerül a múlt, amikor a Glass család ifjai „Az okos gyerek” rádióműsor sztárjai voltak – s annyi minden közt egy kínos eset, Charlotte kilenc öltéséről – a Seymour elhajította kőről, amely azt a gyönyörű, tizenkét éves arcot eltalálta… e történetben, amit olvasunk, Seymour nincs jelen. Szokjuk meg: Buddy róla szóló történeteinek legfontosabb vonása, hogy Seymour nincs jelen bennük. Azaz dehogynem: a hiánya ott fáj, és ettől tényleg minden róla szól. A szereplők egymáshoz való viszonyát az határozza meg, hogyan viszonyulnak Seymourhoz. Az egyetlen kivétel: a cilinderes süketnéma öreg. Az egyetlen viszonytalan. Akihez lehet beszélni – ha már mindenki más távozott.

Csak persze felesleges beszélni. Mert úgysem beszélhető ki a másik. A Seymour: Bemutatás „története” a bemutatás kudarcáé. Buddy Glass, a negyvenes irodalomtanár-író végre megrajzolná az évek óta halott testvér portréját. Úgy, hogy valóban a lényegét ragadja meg, ahogyan Seymour keletre hangolt, megvilágosult haiku-költő voltához méltó. Nem sikerül – a portré a történetünk nélkül nem rólunk szól. Hanem a démonokról, akikké leszünk a másikban. A történetünkkel együtt viszont hazugsággá lesz – amit felesleges elmesélni? A szöveg egyfelől a realista próza kudarcának konstatálása az író-alterego által. Másfelől miközben Buddy „megfestené” a bátyját – kínosan ügyelve rá, hogy ne tárja fel a „történetét” – csodálatos mélységig tárja fel a maga csökkent értékűnek vélt író-kudarcában a démonizált testvért. Buddy legalább kirajzolódik (Salinger még mindig nem…).

(Zárójelben: sikoltozom e kisregény fordításától. Az első könyvet Lengyel Péter fordította, a másodikat Tandori. Betegen, bravúrosan Tandorisra. Félreértés ne essék, ez bravúrosan betegebb szöveg, mint az előző – de nem volna szabad elfogjon a gyanú (amikor még nem lapoztam előre), az általam ismert legidegesítőbb előbeszéd címéért kiáltó szöveg olvastán, hogy ő fordította. Tandori túl jól fordít! Az eredeti cím ugyanis Seymour: An introduction – már azért pofont érdemelne, hogy az értelem-befolyásoló Bemutatásra fordította Bevezetés helyett, és az a gyanúm, hogy a fordítás közben történő előre-értelmezésben (az értelmezés olvasó elől való „elszűkítésében”) nem állt meg a címnél.)

Pedig az is autentikus megfogás, ha így értem: Buddy képtelen többre, csak mintegy bevezetésként képes a számára legfontosabb személyről írni. Tanúságtétele alapvetően vallási szerkezetű, a szokásos alaphelyzet: a prófétikus „tanító” tanítását az írástudó próbálná rögzíteni – s a világ elé tárni a haikuit: az örökségét. Csak ez esetben elég kultúrája van hozzá, hogy előre lássa a kudarcot. Sem a rögzítés nem sikerülhet (még előszóként sem) – s az örökség „beérkezéséhez” is hiányzik a kellően kifinomult befogadói közeg.

Buddy nem közölheti a haikukat. De ezért engedi be a szövegbe Seymour idézeteit – mindkét műben. Nem tud ennél többet – s az már Salinger zsenialitása, hogy a „beengedett szövegek” egyfelől valóban kiadnak egyfajta (Buddy-étól gyökeresen különböző) személyiség-érzetet, másrészt tartalmazzák a bennfentesség kiépítette hiányokat – s ezáltal látszanak önmaguknál sokkal többnek. Csakhogy akiről-akitől szólnak, az korántsem a megvilágosodott Buddha.  Erről írtam már, s az idővel csak növekedett bennem a meggyőződés – a teljes személyiség rajzát illetően.

A Kilenc történet egyike ezt a meglehetősen irritáló címet viseli: Ilyenkor harap a banánhal. Egy fiatal házaspár nyaral a tengerparton. Muriel, a feleség az anyjával beszél telefonon. Seymour, az ifjú férj a tengerparton cseveg egy túlságosan ifjú hölggyel: 

- Sybill – mondta – fincsiül nézel ki. Öröm rád nézni. Mesélj valamit magadról – előrenyúlt, átfogta Sybill bokáját – Én vagyok a Baktérítő. Hát te?

- Sharon Lipschutz azt mondta, megengedted neki, hogy melléd üljön a zongoránál – mondta Sybill…

- Hát igen. De tudod hogy van ez, Sybill. Ülök és zongorázom. Te nem vagy a láthatáron. És egyszer csak ott terem Sharon Lipschutz, és mellém ül… 

Innentől magam idézem, abból a régen írt bejegyzésből: „Ez a „mindenttudásba belefáradt hang, aki leginkább hallgat” valójában leginkább a maga szégyenéről hallgat. Mert ha kellő tiszteletlenséggel olvassuk el az egyetlen róla szóló novellát, bizony szembesülnünk kell vele, hogy egy önmagával hiába küzdő, erkölcsei csapdájában vergődő pedofil történetét olvassuk. (Miért, mit gondoltatok, miféle kislány-játék a banánhalosdi?) Aki hiába nősült meg, hiába akarja a legkonvencionálisabb életet ifjú felesége oldalán, nem bír a vágyaival, és inkább meghal, semhogy egy ilyen világosan megrajzolt magán-pokolban élje le az életét, cincálódva magas erkölcsi filozófiai ideáljai és testi vágyai közt.” Seymour Glass felmegy a szállodai szobába, leül alvó felesége mellé az ágyra és főbe lövi magát.

Így lehetetlen bemutatni valakit, aki zseniális költő volt, a család origópontja – akinek halálába minden családtag belehalt kicsit. Aki nem „mondható el”, mert élete a teljes spektrumával ugyanúgy nem fér a mesébe, ahogyan bármelyikünk. Fényből és sárból gyúrtak bennünket. Buddy látja a fényt és a sarat – a novellát (mint Seymour öngyilkosságának általa írt históriáját) a Bemutatás-ban megemlíti – próbálkozik, de távolító-közelítő hazug gesztusok nélkül írni nem tud róla. Azaz: J. D. Salinger mutatja meg hőse: Bud által, az elhallgatásai és elszólásai által mégis, hogyan tárható fel az ember. Hogyan, milyen keserves kerülőutak által mesélődhetünk el. És miért kell gyanúval kezelnünk minden, fájdalmas szépséggel a szemünk láttára születő önvallomást. Úgy, hogy J. D. Salingerről ez a három, egymással szorosan összefüggő történet továbbra is csak annyit árul el: zseniális, éles szemű író volt. Mondjuk indiszkrécióból olvasni szerető embernek szerintem nem is kell több.