Harmincas New York-i
értelmiségiek az ezredfordulón – szerelem, helykeresés, intrikák, a Nagy Alma
forgataga és a baljós árny, amit a hamarosan bekövetkező tragédia vet: nem
könnyű nagy elvárások nélkül kézbe venni Claire Messud Booker-díjra jelölt
regényét, melynek fülszövege egyszerre ígér generációs „felnövés-történetet” és
az új évezred tán legnagyobb hatású amerikai tragédiájának „nagyregényét”. Nem
is sikerült elkerülnöm e csapdát – olvasás közben szinte állandóan az
motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, de nagyobb durranást vártam. Hogy aztán az
olvasás befejeztével átadja helyét valami furcsa megfoghatatlanság-érzetnek.
Mert mi is ez a könyv? Elszúrt felnövés-történet? Talán. Ironikus
társadalomkritika? Igen. A nagyvárosi elveszettség és a lehetőségek
tobzódásának ütköztetése? Hogyne. De hogy 9/11 nagyregénye? Hát, azt kétlem…
Legalábbis nem úgy, ahogy azt várnánk.
Három harminc körüli hősünk az
egyetemi évek óta országos jó barátságban lévő Danielle, Marina és Julius, akik
anno az egyetemről kikerülve elhatározták, hogy ők bizony beveszik a New York-i
társasági és kulturális életet. Van, akinek sikerült, van, akinek nem. Van,
akinek rém könnyű dolga volt, van, akinek nem. Van, aki megtalálta a pályáját,
van, aki nem. Ám hogy boldogok-e…? Marina New York ünnepelt kis hercegnője, a
város legbefolyásosabb újságírójának, a „véleményvezér” szerepben lubickoló
Murray Thwaite-nek a lánya – ilyesformán nagyjából minden ajtó nyitva áll
előtte, mégis képtelen belépni bármelyiken. A Brown-diploma és némi magazinos
kitérő után immáron évek óta dolgozik debütáló könyvén, melynek természetszerűen
zseniálisnak kell lenni – hisz az apja lánya. A könyv azonban csak nem készül
el… Marina pedig, a harminc éves, gyönyörű, tehetséges, okos(nak tartott),
elkényeztetett nő otthon él a szülei nyakán, se munkája, se pénze, se párja,
csak egy követelőző kiadó a nyakán és az érzés: hogy sose fog megfelelni a
saját és az apja (vélt vagy valós) elvárásainak. No és a meggyőződés hogy ő
valami „többre” hivatott, mint a középszerűség.
Vissza-visszatérő motívuma a
regénynek ez a „többre hivatottság”. Mintha mindenki ebbe kapaszkodna, mindenki
ezt mantrázná megállás nélkül, hogy „többre hivatott”, „többet érdemel”, mint
amit a származása, a kisváros, melyből elszabadult, a szülei, a párja, a
munkája nyújtana. Generációs alapérzés persze – huszonévesen mindenki többre törekszik,
ez visz minket előre. Ám mi van, ha épp az „én többre vagyok hivatott”
meggyőződés zár minket kalickába? Ha ezt hajtogatva hagyjuk, hogy inkább
felkopjon az állunk lepukkant albérletünkben vagy harminc évesen a szüleink nyakán
héderelünk, mert „többet érdemlünk” mint hogy elmenjünk dolgozni? Ugye hogy ez
már annyira nem előremutató?
A szereplők többsége valahogy
megakadt ezen a szinten – nem csak Marina, aki egy körülrajongott
újságíró-sztár lányaként belenőtt a „többet érdemel” szerepbe, de a meleg Julius
is, aki állástalan kritikusként inkább nyomorog szánalmas albérletében, mint hogy
lejjebb adja, miközben másra sem vágyik, mint hogy találjon egy jól szituált
partnert, aki mellett végre igazi „társasági feleség” lehet. És persze Marina unokaöccse,
a nyomasztó közép-nyugati kisvárosból érkező Bootie, aki ókori gondolkodók életrajzát
olvasva hagyta ott az első félévben az egyetemet, mert meggyőződése, hogy
önképzéssel többet tanulhat, és minimum korszakalkotó filozófusként látja magát
a jövőben – addig azonban az egyetlen lehetősége a „kiugrásra” ha
bekvártélyozza magát híres nagybátyjához. Akire istenként tekint, ám mint a „nagy
gondolkodók” általában, természetszerűen jut el a bálványdöntögetésig.
Akad azért kivétel is: Danielle,
Marina legjobb barátnője, aki szintén kisvárosi lányból lett New York-i tévés
szerkesztő – ő az egyetlen ebben a kavalkádban, aki nem tetszeleg a fel nem
ismert zseni szerepében, hanem teszi a dolgát, és konkrétan megdolgozik a
sikerért. Naná, hogy ő más téren szúrja el az életét, nem kicsit. És persze ott
van Ludovic Seeley, az Ausztráliából érkező újságíró, aki mintha csak azért
csöppenne ebbe a korlátolt kis New York-i idillbe, hogy felkavarja az
állóvizet. Ludovic új közéleti magazint indítana, melynek első és legfontosabb
célja egy újkori „kulturális forradalom” kirobbantása és a régi bálványok
ledöntése.
Szerelmek, kacifántos kapcsolatok,
összefonódások, intrikák, világmegváltó filozofálgatások és ostoba szócséplések,
partik, esküvők, vásárolgatások teszik ki a regény nagy részét – igazából alig
is történik valami, céltalan lődörgés az egész, ami közben szép lassan
felrajzolódik egy elkeserítő, buta, látszatra épülő társadalom rajza. Amelyben
persze semmi újdonság nincs. Messud látleletet ad, de nem fed fel semmi
meghökkentőt: igen, kiüresedett, elidegenedett világban élünk, élethazugságokra
építünk légvárakat, hajszolunk mindenféle álmokat, vágyakat, ideálokat,
miközben nem vesszük észre, mi történik a szomszédunkban. Ostobák, gyarlók,
vakok vagyunk – mi, egyes emberek és a társadalom is. Éppolyan készületlenül ér
minket, hogy a legjobb barátunkat egy féltékeny szerető alaposan helybenhagyta,
mint egy becsapódó repülő – noha mindkettőnek lehettek jelei.
Az állóvízbe belecsapó tragédia
felkavar, megdöbbent, megríkat, megváltoztat egyes szereplőket – de aztán
minden megy tovább. Messud nem írta meg a „tragédia nagyregényét” – ő arról
írt, hogy milyen hatással volt a tragédia ennek a néhány (kivételezett) városlakónak
az életére. Leginkább semmilyennel. Mert hát őszintén, ha olyan szerencsések
vagyunk, hogy sem mi, sem a szeretteink, sem az ismerőseink nem közvetlenül érintettek,
akkor mit teszünk? Folytatjuk az életünket, alkalmazkodunk a megváltozott
szabályokhoz, egy idő után már nem is emlékszünk, legfeljebb a sokkra. Bátor
dolognak tűnik, pedig „csupán” őszinte.
Nem fájdalmasan őszinte, nem sújt
le olyan erővel, mint mondjuk Jonathan Franzen (ha már kortárs amerikai társadalomkritika).
Messud valahogy távolságtartóbb, hidegebb; feltár, de nem ás túl mélyre,
megmutat, de nem hagyja, hogy minden apró részletet kielemezzünk. Szereplői távol
maradnak, időlegesen együtt érzünk velük, de hiányzik az a lélegzetelállító
sokk, hogy akár rólunk is szólhatna. Jó könyv, okos könyv, elgondolkodtató
könyv – de nem hagy maga után annyira
mély nyomot, mint amire tán számítani lehetett.
Kiadó: Magvető
Fordító: Boris János
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése