Augusztus Oklahomában - film

Elszigetelt, elsötétített ház a nagy oklahomai síkság kellős közepén, mérföldekre a legközelebbi szomszédtól, fullasztó hőség, kanyargó keréknyomok jelezte elhagyatottság – krimihez vagy pszichothrillerhez is tökéletes „körítés” lenne, nem kevésbé egy megrázó, torokszorító családi drámához, amit az előzetes hírverés ígért. Ami a történetet és a dramaturgiát illeti, nem kétlem, hogy Tracy Letts eredeti drámája megközelíti a tökéletességet, ám a film sajnos több okból sem.

A szigetszerű házba gyűlnek össze a Weston család tagjai a családfő eltűnésének apropóján – ami nem meglepő módon hamarosan temetésbe és halotti torba fordul. S bár falra tett puska épp nem sül el a forró augusztusban (nincs kétségem afelől, hogy ha lenne, elsülne), minden „kötelező” drámai elem felhasználásra kerül. Úgy fortyognak az indulatok a házban, mint kuktában a lefojtott gőz: kieresztő szelepek híján a robbanás természetszerű. Az idős alkoholista, egykori költő és egyetemi tanár apa öngyilkossága felszínre hozza az összes sérelmet, ami a gyógyszerfüggő, depressziós, rákos anya és három lánya között feszült. És ez még csak a jéghegy csúcsa, a többi családtag is rejteget ezt-azt (vagy ha még nem, majd fog).

Ami tán a dráma legnagyobb erőssége (legalábbis a reakciók alapján), az számomra a film leggyengébb pontja lett: egyszerűen túl sok. Tankönyvi módon felsorolja az összes családon belüli konfliktust, elénk pakol egy nagy halom gonoszságot, amit szülők elkövethetnek gyerekeik ellen, férjek feleségeik ellen, testvérek egymás ellen – ám ahelyett, hogy mindez összeállna egy koherens családi tragédiává (amire azért volt esély) megmarad egy halom erőltetetten egymásra dobált konfliktusnak. Sokat gondolkodtam azon, hogyhogy nem talált meg ez a film, amikor igazán nagy rajongója vagyok a családi drámáknak (ahogy egy kedves bloggerina nem olyan rég megfogalmazta, azok közé tartozom, akik élvezettel turkálnak az emberi lélek legsötétebb bugyraiban), a kortárs amerikai drámák meg aztán nagyon is közel állnak hozzám. Lehet, túl magasra került a mérce Franzennel (persze nagyon más médium a könyv és a film, nem kéne összehasonlítani egy hatszáz oldalas nagyregényt egy két órába sűrített filmmel, de a tény az tény: nekem ha családi drámázásról van szó, most épp a Javítások az etalon); de még az is eszembe jutott, hogy tán az elmúlt hónapok megélt tragédiája nem kedvez a katartikus drámák befogadásának (erről lehet írok egyszer hosszabban, érdekes „tapasztalat” az olvasva annyira szeretett drámai katarzist saját bőrön átélni, minimum átértékelődnek egyes irodalmi és filmes élmények).

Egyébként az alap elég erős: előttünk egy passzív-agresszív méhkirálynő, aki nem is próbálja takargatni, sőt, egy ponton mintha büszke lenne rá, hogy ő milyen egy gonosz, pokoli anya. Aki módszeresen teszi tönkre gyerekei életét, terheli át rájuk saját anyjával kapcsolatos sérelmeit, frusztrációit – annyira tipikus és annyira dühítő a „nekem gyerekkoromban semmim nem volt, a kajáért is meg kellett küzdeni, ti meg jódolgotokban folyamatosan álproblémákat csináltok magatoknak” monológ, hogy az már fáj. Tegye fel a kezét, aki még nem hallott hasonlót szülőktől-nagyszülőktől, vagy épp nem mondott ilyet a saját gyerekének! Hogy igazából mi a probléma ezzel a családdal, az nem derül ki, de mintha nem is lenne érdekes – olyan „semmi különös, egyszerűen elbaltázták ezt az együttélés dolgot” érzete van az embernek. Hétköznapi kis gonoszságok és sértések sorából egyszer csak kialakult az az állapot, amikor a felnőtt lányok már nem mennek haza rákos anyjukhoz, amikor a testvérek már nem beszélnek meg egymással semmit, amikor a legközelebbi kapcsolat az embert az amúgy alaposan lenézett indián származású cselédjéhez fűzi. Amikor a „rokon” kifejezés már nem jelent semmit, csak „random genetikai egyezést”.

A forgatókönyv aránytévesztései mellett (olykor csak említés szintjén jelennek meg konfliktusok, míg másokat túlságosan is a szánkba rág) sajnos a színészi játék is inkább gyengíti, mintsem erősíti a drámai hatást. A két legerősebb szerep kétségkívül az ördögi anyáé, Violeté és legidősebb (s rá leginkább hasonlító) lányáé, Barbaráé. Meryl Streep és Julia Roberts kettőse telitalálat lehetne, hogy mégsem az, az félig a két színésznő túljátszásra való eredendő hajlamának, félig a feltehetően gyenge kezű, a színészeit teljesen szabadjára engedő rendezőnek köszönhető. Mielőtt elkezdenétek köveket dobálni: készséggel elismerem, hogy Streep napjaink egyik legnagyobb hollywoodi színésznője, ám sajnos ezúttal több szempontból elveti a sulykot. Egyfelől, Violet gonoszkodása annyira színpadias, annyira erőltetett olykor, hogy az már fáj (főképp azért, mert amikor meg megcsillantja a figura összetettségét, akkor tényleg zseniális), másfelől, mert ahogy az utóbbi szerepei közül jó néhány esetében, most is végig azt éreztem, hogy én itt Meryl Streepet nézem, ahogy egy széteső, gonosz, gyógyszerfüggő öregasszonyt játszik, nem pedig egy széteső, gonosz, gyógyszerfüggő öregasszonyt. Jobb színésznő annál, hogy azt mondjam, minden szerepében ugyanazt hozza, de mostanában kicsit tényleg ezt érzem – lehet, hogy túl sokat foglalkoztatják? Roberts sajnos méltó partnere a túljátszásban (is): Amerika egyik legtúlértékeltebb színésznője az egész film alatt egy őszinte és emlékezetes pillanatot mutat (amikor Barbara ráébred, hogy mennyire nem különbözik semmiben az anyjától) – na, ez legalább erős.

Amennyire a dráma az „erős nők, gyenge férfiak” vonalra van felhúzva, annyira meglepő, hogy a két főszereplőnő mellett a pipogya férfiakat játszó színészek mennyivel erőteljesebb jelenlétet mutatnak. Ewan McGregor semmilyenségében is emlékezetes, a manapság bölcsészlányok félistenének számító Benedict Cumberbatch pedig bár kicsit túljátssza Little Charlie-t, élményszámba megy ebben a tőle kissé szokatlan szerepben. Számomra a legnagyobb meglepetés mégis Chris Cooper volt, aki Violet nővérének mérsékelten pipogya férje szerepében leckét ad abból, hogyan kell visszafogott eszközökkel, mértéktartással drámaivá tenni egy figurát. (Zárójeles megjegyzés: ha valaki megnézi Coopert az Amerikai szépségben, az Adaptációban és ebben a filmben, képet kap arról, mit hiányolok mostanában Streep játékából – annyira más a három szerepben nyújtott alakítása, hogy ha nem tudnám, tán meg se mondanám, hogy ugyanaz a színész játssza.) 

A „nagyok” mellett igazi kamasz-álomszerep jutott Abigail Breslinnek (A család kicsi kincse duckó Olive-ja), akinek igazából sok dolga nincs azon kívül, hogy jelen legyen mellettük, de ezt sikerrel teljesíti és nem hagyja magát elnyomni – ráadásul az ő szerepéhez kapcsolódik a film egyik legokosabban megoldott jelenete. Amikor a lányát éjszakai füvezésen és nagybácsijelölttel való smacizáson rajtakapó apa lánya fejéhez vágja hogy „még csak 14 vagy, az isten szerelmére”, mire a kiscsaj azzal vág vissza, hogy „akikkel félrelépsz, azok sem sokkal idősebbek”, abban benne van egy egész kis családi tragédia – tanítványokkal félrelépő férjestül, megcsalt és hideg feleségestül, saját nővé válásával az apa félrelépései árnyékában nyilván nem túl jól megbirkózó kamaszlányostul. Ezt a visszafogottságot és összetettséget hiányoltam én a film nagy részéből – mert ez a jelenet többet mond arról, mi zajlik a mélyben, és az milyen hatással lehet a benne kapálózó szerencsétlenekre, mint a Streep-Roberts páros összes harsány ordibálása.

Ezzel együtt az Augusztus Oklahomában messze nem rossz film. De nem is olyan jó, mint amire számítani lehetett. Egy rendkívül erősnek tűnő alapanyag túlzásokkal és harsány megoldásokkal teli, túlsűrített adaptációja, felemás színészi alakításokkal. Mondanám, hogy egy szép nagy kihagyott lehetőség, de ahhoz ugye ismerni kéne az eredetit. Izgat annyira a téma, és hogy mi lehetett volna belőle, hogy megnézzem színpadon – hátha úgy közelebb kerül hozzám.