Török Sándor: Egy kis kertet szerettem volna

Részemről az ismeretség a Hahó, Öcsivel kezdődött – imádtam a szeretettel szíven szúrás gondolatát, meg azt a közelien ismerős hangot, amit csak Janikovszky Évától hallottam addig. Akár fel is figyelhettem volna az íróra már akkor – nem így alakult. Furcsa véletlen, hogy a két pöttöm (és képzeletbeli) barát, Kököjszi és Bobolysza mesekötete akkor akadt a kezembe, amikor már nem jártam könyvtárba, hanem épp dolgoztam benne. Ha nincs csoportja, akit vár, a gyermekkönyvtár méla őre délelőtt ráér – rendet rakhat, adminisztrálhat, és amikor már minden munkából kifogyott (és a reménybeli látogatók még az iskolapadot koptatják) olvas. Gyermekkönyvtárban gyerekkönyvet. Ritkán jutott eszembe, hogy a tizenezer kötet közé vigyek is valamit magammal…

Jóval később ezt a könyvet miattuk vettem meg. Kökölyszi és Bobolysza miatt – hogy aztán ne miattuk rakjam a legellentmondásosabb olvasmányélményeim közé. Török Sándor maga írja egy helyütt: sokszor mondott, vagy tett olyat ösztönösen, amiért aztán évekig vezekelhetett, ilyen vagy olyan formában. Lehet, hogy értem, mire gondol – ahogy lapozgatom, a legelső gondolatom ez: annyi feloldhatatlan ellentmondást szeretett volna valamiféle békévé simogatni, egymást kizáró hitek igazát… Nem lehet az ösztönre hallgatni egy korban, amely rutinosan (és egyszerre) élte és hazudta magának a megosztott világot – és ahol nagyon sokan szerették volna úgy érezni: a hazugságnak legalább egy része igaz. Többek közt az író is. Minden korai tapasztalata, csalódása, hányattatása ellenére.

Mert nehéz egyszerre hűséggel szolgálni Weimar: Goethe szellemének magaslatait, ha lentről nézi az ember. Rudolf Steiner Dornachjának színes igenlését, egy korból, amely mételynek érezte őt és eszméit. Megőrizni a keresztényt Chartres: a szerzetes Gerbert testvér – a későbbi II. Szilveszter – példáját és tanítását követve; persze finoman becsomagolva az örökségét némi alkalmazott materializmusba. És hinni, hogy a történések jóra visznek, ha akadnak is elhajlások; a szocialista eszme: a mindenki egyenlősége kárpótol. Török Sándor egyike szerintem a legélesebb szemű megfigyelőknek – de minden meglátását átszűrte ezen a jószándék-szűrőn, sokszor csalva aprókat a békéért… Egymással kibékíthetetlen elemek tömegét hurcolhatta magában – és írta a könyvébe anélkül, hogy feltárhatta volna e békíthetetlenséget. Vagy… nem is tudom. Olykor gondolom én is úgy, hogy ezek a dolgok nem szorulnak békítésre. Hogy pont ezek nem, amíg minden más igen.

Úgyhogy ennek a könyvnek nincs igaza. Bárki meggyőződésest kiboríthat, bármelyik oldalról. Szent Pállal szólva: a görögöknek (az értelem embereinek) botorság, a farizeusoknak (akármilyen „oldal” vagy „hit” fanatikusainak) botrány. Igaza nincs – de lelke van. Amivel megérinthet, ha végre túlnézel rajta: hány helyen érvelnél máshogy, látnál az eléd tárt látványból mást, mint az író. Mert ahogy lát, arra nincs jobb szavam: áldott.

S hogy mit láttat? Figyeljük, ahogy belekezd: Egy kis kertet szerettem volna. S lám, hajlamos lennék e könyv első mondata után három pontot tenni érzelmesen. Holott már megtanulhattam, hogy nem az ösztönösen feltörő érzések az értékesebbek, hanem azok, amiket az ember értelmes munkával kiharcol magának. Igen, a gondolkodással kezdődik a dolog. S elfogulatlannak is kellene lennem, szabadnak. De nem vagyok ennyire fegyelmezett, s így elfogult is vagyok, rab. Egy kis kert… az jó lett volna. Így indul-gördül komótos iróniával a szó a kert helyett ablakpárkányra gyűjtött kövekről, fordul a helyekre, ahonnan a kövek származnak, s jut el rendre az emberekig, akik e helyeket az írónak jelentik. Egy kis kertet szerettem volna. Nem lett meg. S a poént az olvasó nyilván tudja – végül is embereket gyűjtöttem helyette, barátokat. 

És itt, e ponton (pontosan a 29. oldalon) dől el, hogy a könyvespolcomon Lénard Sándor könyve mellett ül majd Török Sándoré. Mert mesél. Az emberekről, akikkel az élete folyamán találkozott. A példaadó, hallgatag favágóról, két ifjúkori, Ósinka fölötti munkás nyár mesteréről: Georghe Feneşről például, aki szavak nélkül is ismerte a sziklák törpéit, a források, patakok, széljárások, tüzek tündéreit. Pető professzorról, aki magában hordozta a „módszert”, mint egy képességet (a tanítványai bogozták ki a cetlijeiből, hogy tanítani lehessen). Két kiemelés tőlem, a számtalanból – rövidke portrék és hosszabb bemutatások boldog serege ez a könyv, ahol a mesélő a másik ember életéből mesél epizódokat, jellemző, olykor karcos rajzokat vetve az olvasó elé – úgy, hogy a magáét nagyon szerényen engedi csak kirajzolódni. Annyira másképp csinálja ez a Sanyi, mint az a Sanyi – mégis, az attitűd rokon, ahogy az élet szeretete és a csodái iránt érzett alázat is.

Persze azért Török Sándor többet dicsekszik. Természetesen szóba kerülnek a gyerekfilmek, a rádiós műsorok, az Ünnepi posta például, ahol illusztris levelezőpartnerekkel (Einsteintől Elanor Rooseweltig) aktuális emberiség-kérdésekről „cseveghetett” a szerző. De például fantasztikus, ahogy a gyerekekről anekdotázik! A gyerekszáj-gyűjteménye, a magvas-mókás elszólások is itt vannak e kötetben, ahogy például egy kisfiú fogalmazta meg kizsákmányoltságát sírva: Anyu! Én mindig mindenkinek mindent, és nekem soha senki semmit! Nagyon lehet szeretni a szavak felidézőjét is, amikor a szemünk láttára a gyerekekre figyel…

Ezt a könyvet mélyen átszínezi a kora, amikor született: 1979-ben adták ki. Valahol a kor illusztrációja is. Akik benne éltek, tudják, miről beszélek. A többiek higgyék el: egy a jelen illúzióinál jóval kisebb ellenálláson túl mindenkit bekoszolt az a kor. És ez a könyv jól mutatja meg, hogyan. Én sokszor lapozom – nem minden bosszankodás nélkül, de örömmel. Mert van egy olvasata, amely kedves a szívemnek. A figyelő tekintet, ami megragadja a látványt és úgy tárja eléd, hogy téged is megragadjon. Török Sándor nagyon sokakra volt hatással – sok jó barátja volt, s ahogy én tudom, jó barát volt maga is. Megajándékoz egy érzéssel, ha a könyvét olvasod (s közben vele örülsz vagy vitatkozol) hogy nem magadért, de mindannyiunkért lapozol. Lehet, hogy illúzió, de nem kellene végképp lemondani róla. Hogy ilyet is lehet.