Susan Taubes: Elválás

„Sophie Blind furcsa kísérletet hajtott végre azzal, hogy leírta, milyen volt a budapesti gyerekkor. A személy, aki írt, nem volt ott, nem ebben az állapotában. Angolul írt egy New York-i lakásban. A gyerek egy másik országban, másik nyelven beszélt. Ő, aki ezt leírta, nem volt, nem lehetett ott, amikor írt. De visszamehet. Sophie Blind New Yorkból visszatérhet. Az a gyerek nem, mert el sem indult soha. Mindig van egy részünk, ami marad, folytatódik, bezárva egyetlen pillanatba, míg a másik menekül.”
 
Olvasóként egyre kevésbé érdekel az olvasott mű szerzőjének élete, egyre kevésbé vagyok fogékony bárminemű „önéletrajzi ihletésre”; valahol mélyen annak örülnék legjobban, ha a szerzőről azt se kéne tudnom, kicsoda, és a mű önmagában érvényesülhetne. Eddig sosem gondolkoztam el ennek miértjén – tán valahol ott keresendő, hogy az utóbbi évtizedekben a huszonnégy órában mindenhol jelenlévő bulvár, a közösségi média, az influenszer-kultúra térhódításával elkezdtünk bőven túl sokat megtudni az alkotókról (ahogy mindenkiről, aki akár egyszer hozzájutott ahhoz a bizonyos tizenöt perc hírnévhez). Ezzel párhuzamosan az utóbbi években túl sokszor élhettük át, milyen, amikor ledőlnek a szobrok, és a művész és a hétköznapi egyén közti szakadék áthidalhatatlanná válik. Annyi életművet kellett megsemmisíteni vagy minimum átértékelni magunkban, hogy mostanra odáig jutottam: jobb, ha semmit nem tudok arról, miféle ember áll a mű mögött. Hasson csak önmagában, és ne veszélyeztesse semmi a befogadást.
 
Ám vannak esetek, amikor ez kivitelezhetetlen. Susan Taubes, a magyar származású amerikai írónő esetében például esélyem sem lenne: egyfelől nem engedi a marketing, ami szinte kizárólag a hányattatott sorsú, fiatalon öngyilkosságot elkövető szerző személyére helyezi a hangsúlyt; nem engedi David Rieff remek bevezetője, ami jó előre felkészít minket a valósággal való párhuzamra; és nem engedi a szerző sem, aki sorról sorra saját vérét hullatja elénk. Őszintén kíváncsi lennék, hogyan értékelném az Elválást, ha nem tudnám, hogy Taubes a saját történetét fikcionalizálta benne, ha el tudnék vonatkoztatni a valódi Feldmann Zsuzsannától, aki a két háború közti Budapestről menekült apja oldalán Amerikába; aki félresikerült házassága után még félresikerültebb kalandok során át kereste a megnyugvást; aki regényes önvallomása megjelenése után nem sokkal öngyilkos lett. Akinek Susan Sontag szerint minden munkája és életének nagy része a halálának főpróbája volt.
 
Koporsóban Amerikába és vissza
 
Szerzője szándéka szerint ez lett volna a regény címe – nem csoda, hogy a kiadó megvétózta. Pedig ülne. Taubes alteregójának, Sophie Blindnak a története kis halálok története. Egy fojtogató házasságában vergődő nővel indítunk, aki számára már az is megváltás, ha utcai balesetben életét vesztheti – ha a férje legalább meghalni hagyja. Az elválás lehetetlensége, a szakításra való képtelenség, a tűzön-vízen-váláson-halálon át is kitartó elnyomás borzasztó eleven allegóriája a főszereplő halála és a halálát követő fantáziaképek sora: kezdve az Amerikába való visszaút leírásával; folytatva a halott Sophie „tárgyalásával”, amelynek során a rabbinikus bíróság azt hivatott eldönteni, a halott nő elválhat-e a férjétől; végül az „felébredéssel”, immáron megszabadulva. Delíriumos lázálom a regénynek ez a része, egyszerre vágykép és segélykiáltás – ha már semmi, még a halál sem szabadíthat meg bennünket elnyomóinktól és önsorsrontásainktól, akkor mégis hol lehet kiút?
 
Sophie próbálkozik. A következő részben a válás után három gyerekét a nyakába kapva keresztül-kasul bejárja Európát, próbál új otthont, új hazát, új identitást faragni maguknak – de sehol sem hagyja békén az erőszakos férj, a magával hurcolt vallási és származási teher, a többszörösen fosztott identitás elevenen lüktető sebei. Így aztán Sophie a múltjába merül, és Budapestre visszautazván próbálja felfejteni családja történetét. Ám a világháború után épp újjáépülő Budapest nem akar emlékezni a két világháború közti időkre – ahogy az anya sem akar emlékezni arra, ahogy eldobta a lányát, hogy újabb szerelmek karján emelkedjen felfelé a társadalmi ranglétrán; ahogy az egykor a közösségnek főrabbikat adó család nem akar emlékezni a hitehagyott, sőt, pszichiáterré lett apára; ahogy a visszatértek nem akarnak emlékezni a haláltáborra. Sophie újabb önmeghatározás-kísérlete válik kudarccá, miután szembesül azzal, hogy azok, akik számára felfoghatatlan borzalmakat éltek át, a túlélésre akarnak fókuszálni, ahelyett, hogy elmerülnének a múltban és identitással ajándékoznának egy épp jó időben Amerikába menekült kislányt.
 
Sophie lehetne a szerencse lánya. Hisz elmenekült, épp időben, épp a jó helyre, kényelmes amerikai középosztálybeli élettel kínálta a sors neves pszichiáter apja oldalán – aztán nyughatatlanságból, lázadásból, ifjúkori elvakultságtól hajtva hozzáment egy zsidó filozófushoz, akinek oldalán újraélhette mindazokat a traumákat, amelyek elől elmenekítették. Persze ez sosem ennyire fekete-fehér. A hátramaradtak szemszögéből nézve érthetetlen Sophie folytonos újkeresése, elégedetlensége, elveszettsége. De mint azóta jól tudjuk, a depresszió, a szorongás nem válogat. Nem különböztet meg „szerencséseket” és azokat, akik Európában maradtak. Sophie gyerekkori traumája, az anyátlanság élménye, a menekülés, a sehova sem tartozás nyomot hagy. Nincs annál nagyobb trauma egy gyerek számára, mint amikor azt kell megélje, hogy nem kell a szüleinek – a gyermeki én nem fog fel háborúkat, haláltáborokat, csak azt, hogy aki a legjobban kéne szeresse, eldobja.
 
Minden más csak reakció arra a kisgyerekkori elhagyásra. Groteszk fintora a sorsnak, hogy az úttörő pszichiáter lányának nem jut valódi terápia, hogy az apa gyógyítás (a trauma észlelése) helyett inkább kísérletezik, hogy a szerencsétlen párválasztás csak ráerősít az örökös kisebbrendűségi érzésre, arra, hogy Sophie „nem elég” ahhoz, hogy szeressék. A haza elhagyása, a vallás elhagyása, a válás – újabb identitásfosztó élmények, melyek rárakódnak az alapélményre. Az elhagyott kislányból lett többszörösen elhagyott, kitaszított nőnek a szorongás és a sehova se tartozás lesz a legmeghatározóbb élménye – a sok kis halál után már maga sem tudja, hol, miért, kiért, milyen identitással, milyen Sophie-ként kéne újraélednie, újraformálnia önmagát. Fogódzók nélkül áll egy idegen világban, értetlenséggel körülvéve.
 
A könyv megjelenésekor Susan Taubes nem hogy segítséget nem kapott, az ellenséges fogadtatás és lehúzó kritikák csak még mélyebbre taszították a saját poklába. Két héttel a regény megjelenése után megölte magát. A hatvanas években süket fülekre talált fikcionalizált szorongásnaplója – ma nincs is ennél divatosabb téma. Szorong körülöttünk az egész világ, s szorongunk benne mi is. Jó lenne hinni, hogy ma több megértést kapna, hogy képes lenne segítséget kérni, hogy megküzdene önmagával. De a világméretű szorongástrend közepette is tudjuk: a valódi belső pokol ma is sokszor észrevétlen marad, a környezet ma is sokszor (fájdalmasan sokszor) inkább félrenéz, nem vesz tudomást, értetlenséget mímel. Ahogy David Rieff találóan megfogalmazza: ez a regény csupa alvadt vérdarab. S ugyan ki szeretne alvadt vérdarabokra nézni? Inkább félrenéztek ti is, ugye?
 
Pedig ha van tanulsága ennek az egyébként remek (néhány pontján kifejezetten szórakoztató) regénynek, az épp ez: ne nézzetek félre.

Kiadó: Open Books

Fordító: Lázár Júlia

Charlotte Wood: Hétvége

„Miközben zuhanyozás után a haját szárította, Adele kényelmesen szemügyre vette a másik két nő neszesszerének tartalmát. Egy közös fürdőszoba olyan hely volt, ahol fény derül a bizalmas gyengeségekre. Ebben a korban az ember teste már nem rejtegetett titkokat, mégis kiderülhetett ez-az, ha az ember kihúzott egy fiókot, vagy kinyitott egy gyógyszeres szekrényt. Vagy csak egészen kicsit belekukkantott egy neszesszerbe. Kiderült ez-az, például, hogy ki szed, váliumot, kinek van szorulása… apró, emberi dolgok. Könnyebb volt kedvesnek lenni, mikor az ember tudott az ilyesmikről.”
 
Három, hetvenes éveiben járó barátnő, Jude, Adele és Wendy összegyűlnek, hogy karácsony hétvégéjén kitakarítsák elhunyt barátnőjük, Sylvie tengerparti nyaralóját. A házat, amelyhez mindhármukat oly sok boldog emlék fűzi, és amelyet át-meg átjár Sylvie szelleme. Sylvie-é, aki mindhármuk emlékezetében úgy él, mint a legjobb négyük közül, az egyetlen, aki őket a többiekhez fűzte, az elveszett tökély, ami nélkül sem ház, sem barátság, sem saját öregkori önképük nem maradhat olyan, amilyen addig volt.
 
Jude, Adele és Wendy kölcsönösen allergiásnak tűnnek egymásra. Az egykori étteremvezető Jude élete az irányításról szól, menetrendet megszervezne, ételkészleteket beosztana, feladatokat kiosztana. Mantrázza, hogy ez a hétvége nem az ünnepről szól, hanem a munkáról, nehogy szembe kelljen néznie saját érzelmeivel, netán utat kelljen engednie a gyásznak. Alig várja, hogy végezzenek és magára maradjon a kipucolt házban, ahova hamarosan csatlakozik hozzá szeretője, hogy együtt töltsenek egy hetet; folyvást távolítja magától Sylvie-t, a gyászát, a házat, a barátnője cuccait, csak előre nézne, a reménybeli találkára, ami az élethez köti. Adele levitézlett színésznő, aki egykor feledhetetlenül játszotta el Albee Martha-ját, és azóta is abból a sikerből él, abba kapaszkodik, azt próbálja újrajátszani. Ha színpadon nem megy, hát az életben. Hetvenen túl is abból kovácsol magának önérzetet, hogy hetyke a cicije és a legbonyolultabb jógapózokat is meg tudja csinálni – közben se munkája, se társa, se otthona. Csak az egyszervolt sikerek emléke. Wendy, a sikeres író ezzel szemben nem törődik semmiféle földi hívsággal, se menetrenddel, se jógával, őt egyedül az érdekli, hogy még egy kicsit életben tartsa ősöreg, beteg kutyáját, Finnt, az egyetlent, aki egykorvolt fiatalságára emlékezteti, aki kihúzta a férje halála utáni apátiájából, akit Sylvie-től kapott – úgy kapaszkodik a haldokló kutyába, mintha elhinné, amíg a kutya él, addig valamilyen formában férje és Sylvie is vele vannak és elkerülheti a szembenézést magányával, saját betegségeivel, közeledő elmúlásával.
 
Mindhárman illúziókba menekülnek, hazudnak önmaguknak, és hazudnak egymásnak. Azt hiszik, mindent tudnak egymásról – miközben tudásuk épp oly felszínes, mint amit egy neszesszerbe való lopott bepillantás enged. Gondolatban folyvást számon kérik a másik kettőn mindazt, amiről nem hogy nekik, de maguknak is hazudnak. Elvárnák a megváltást, a megbocsátást, a szeretetet, sőt, rajongást, miközben nem adnak magukból semmit. Semmi valódit. Négy évtizednyi felhalmozott sérelem és élethazugság feszül a lapokon, miközben az a Sylvie, aki úgy-ahogy eddig fenntartotta az egyensúlyt, halott. Csoda, hogy kirobban ez a sokévnyi elfojtás?
 
Charlotte Wood mindent elmond az öregedésről és az öregkorig nyúló barátságokról, amit nem akartunk tudni. Manapság divatos téma a női barátság, de Elena Ferrante, Zadie Smith, Silvia Avallone, Sally Rooney barátnői sosem öregszenek meg – sosem tudjuk meg, az, ami már húszévesen is mérgező, versengő, egymásból a szuszt is kiszorító dinamika volt, hova eszkalálódhat hetvenéves korra. Hajlamosak vagyunk az öregedéshez kedvességet, megbocsátást, bölcsességet társítani – mintha megfellebbezhetetlen igazság lenne, hogy a korral minden rossz tulajdonság lemorzsolódik, minden él elsimítódik, minden ellentét feloldódik. Frászt. Legfeljebb megtanuljuk minél jobban elfedni a rossz tulajdonságokat, negédességbe csomagolni a karcosságunkat, félrenézéssel kompenzálni az ellentéteket. De illúzióink ne legyenek: a mérgező kapcsolatok örökké mérgezőek maradnak, és az évekkel csak tovább erjednek.
 
Wood kíméletlenül rántja le a leplet rólunk, illúzióinkról, élethazugságainkról. Legfontosabb inspirációja Edward Albee drámája, a Nem félünk a farkastól – Albee darabjának főszereplője, Martha az, akinek szerepében Adele feloldódást és megdicsőülést keres. A darab középpontja az önmagunkról másoknak vetített kép, a saját fejünkben önmagunkról táplált illúzió és a valóságos énünk feloldhatatlan harca – Martha és George groteszk játéka önmagukkal, egymással és másokkal a világirodalom egyik legerősebb lélektani drámája, a belőle készült film, elárulom, egyik legnagyobb kedvencem (miért is nem írtam róla soha?). Épp ezért, amikor egy ponton megcsapott az érzés, hogy Charlotte Wood látszólag könnyed, egyhétvégés regénye nem csak tiszteleg, hanem méltón idézi meg Albee-t, az valami egészen különleges, ritka csoda volt. Látszólag semmiség, három öreg barátnő, ahogy küzd az elemekkel egy elhagyott tengerparti nyaralóban, és felidézi, mi is tartotta valaha össze barátságukat – valójában a lehető legtöbb, amit el lehet mondani öregedésről, évek alatt felhalmozott sérelmekről, a megbocsátás lehetetlenségéről és mégis: az egymásba kapaszkodás örök kényszeréről. Mert más már nincs, amibe kapaszkodhatnánk.

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Sissel-Jo Gazan: A dinoszaurusz tolla

„Elképzelhetőnek tartja, hogy Helland és Johannes halála valamilyen módon összefügg a maga szakdolgozatával? Maga egy tudományos vitáról ír a madarak származásával kapcsolatban, és Helland ebbe nagyon bele volt bonyolódva, nem igaz? Ráadásul nem csak Helland, hanem Tybjerg és ez a kanadai kutató, Clive Freeman is. De hogy kerül a képbe Johannes? Egyszerűen nem tudom kibogozni ennek az ügynek a szálait. Én csak egy egyszerű zsaru vagyok, esélyem sincs megérteni, miről van szó. Az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt, és nekem túl vadnak tűnik az, hogy valaki azért gyilkol meg másokat, mert a tudományos pozícióját fenyegetik, vagy mert egy bizonyos témáról írnak szakdolgozatot.”
 
Hah, és milyen igaza van ennek az egyszerű zsarunak… Mondjuk az egyszeri olvasó is könnyen találja magát némiképp összezavarodva, miközben belemerül Gazan fifikásan skandináv krimiként eladott regényébe, ami valójában egy krimi, egy kortárs lélekboncolgatós dráma és egy, a tudományos közeg átlagolvasók számára nagyrészt ismeretlen machinációit célzó leleplező mű furcsa elegye. Mint a tollas dinoszaurusz: nem igazán látjuk magunk előtt, milyen lehet, de akár még jól is elsülhet.
 
Anna Bella, a koppenhágai egyetem végzőse épp szétesni készül: miközben szakdolgozatával szenved, éppúgy, mint minden átlagos egyetemista, cseppet sem átlagos egyetemista problémákkal néz szembe. Egyedül nevelné hároméves kislányát, ha egyfolytában segítőkész szülei nem telepednének rá teljesen és nem akarnák kicsavarni a kezéből a kislány életének irányítását – ezen annyira felhúzza magát, hogy pont a védésre való készülés véghajrájában marad teljesen magára és kényszerül kötéltáncon egyensúlyozni a gyerek és a tanulás között. Mindeközben konzulensét, aki egyébként nagyjából semennyire nem törődött Anna szakdolgozatával, rejtélyes módon meggyilkolják, ami hát, hiába utálta a fickót, elég kellemetlen védés előtt két héttel, pláne hogy a külső konzulens meg bujkálni kezd a rendőrség elől – saját bevallása szerint persze nem a rendőrség, hanem a kollégát vélhetően meggyilkoló, ellentétes nézeteket valló kanadai kutató elől. S ha ez nem okozna elég zűrzavart, Anna legjobb barátja és egyben kollégája is eltűnik, egy régi barát váratlanul feltűnik, egy gyerekkori fénykép meg különös gondolatokat indít el a szülők motivációit illetően.
 
Szegény Anna persze azt se tudja, hol áll a feje, erre jön a világ legellenszenvesebb zsaruja, aki nem átall azt sugallni, hogy a lány szakdolgozatának (pontosabban az évtizedes vitának, amit eme szakdolgozat is feldolgoz és szándéka szerint új elemekkel gazdagít) köze lehet a gyilkosságokhoz. Nos, én mindig is sejtettem, hogy egy egyetemi tanszéken bármi megtörténhet és a tudomány felkent papjai bármire képesek a szent nézeteik védelmében, de azért ez mégiscsak sok… Ugyan ki gyilkolna egy elméleti vita hevében, ami a dinoszauruszok és a madarak rokonságáról szól? Nem ilyen viták szokták eldönteni a világ folyását. Nem csoda, hogy hétköznapi drogdílerekhez szokott zsarunk is megrökönyödik, pláne amikor kiderül, hogy szegény professzort ritka parazitákkal fertőzték meg, minek esélye baleset folytán nagyjából nulla, marad tehát az egyetem parazitológiai tanszéke mint forrás. És a biológusok, parazitológusok, mindenféle természettudományos kutatók szappanoperája kezdetét veszi.
 
Mert persze mindenki ismer mindenkit, mindenki hordoz évtizedes sérelmeket, ha nem tudományosakat, akkor szívbélieket, itt egy kis eltitkolt viszony, ott egy gyermek, aki sose ismerte az apját, amott egy megtagadott véglegesítés, emitt meg egy tanszék, melytől megvontak minden támogatást, így bezárni kényszerül. Hamar kiderül, hogy Helland professzort kb mindenki utálta, és csoda, hogy eddig nem fojtották meg – ahogy az is, hogy amilyen indulatok forrnak a tudomány templomának falai közt, még jó pár gyilkosság is esélyes lehetne. Rém szórakoztató az egész, ami nem feltétlenül a kriminek köszönhető - hogy ki a gyilkos, az hamar szinte érdektelenné válik, és maga a leleplezés is elég jellegtelenre sikerül - hanem az egyetemi közegnek, a tudományelméleti vitának, az elvarázsolt (olykor a hétköznapi élettől totálisan eltávolodott) figuráknak.
 
Rém szórakoztató, ugyanakkor kissé irányt is téveszt. Mintha Gazan tényleg nem tudta volna eldönteni, hogy mit is írjon, krimit vagy lélektani drámát. Anna fentebb már vázolt, minimum komplikált helyzete mellé kapunk egy zsarut, aki a többi skandináv kollégájától eltérően sem nem alkoholista, sem nem embergyűlölő, de olyan traumákat hordoz, amelyekre egy fél Franzen-regényt fel lehetne húzni. Ismét csak gyerekkori traumák, eltitkolt kapcsolatok, eltitkolt gyermekek, bénító veszteségek, kötődésre való képtelenség, elfojtások és düh. Persze mindenki eljut egyfajta feldolgozásig / feloldásig, de egy krimi keretein belül nem egyszer sok, hogy lépten-nyomon felbukkan egy újabb családi titok vagy rejtélyes módon eltűnt majd feltűnt szerető. Végül még az egyetemi élet szereplői esetében is kiderül, a magánéleti szálak jóval nagyobb súllyal esnek a latba mint bármilyen vérre menő tudományos vita – ami olvasás végeztével enyhén bosszantó, ugyanakkor bebizonyítja hogy a zsarunak végig igaza volt: az embereket általában féltékenységből ölik meg, vagy drogok, pénz, esetleg családi összefonódások miatt. Legalábbis Gazan szerint…

Kiadó: Jaffa

Fordító: Sulyok Viktória 

TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 3. kötet - képregény

Az első gyűjteményért odavoltam, kegyetlen, tűzijátékba oltott tükörjátéka szőröstül-bőröstül, antihősöstül megvett kilóra. A második billent bennem egy tisztességeset – kikönyökölt belőle egy máshonnan untig ismert történetstruktúra, miközben a körítése, a megjelenése, és nem egy momentuma továbbra is etalon-erejű volt, ebben a zaklatott, de invencióban amúgy durván gazdag szcénában. Most becsuktam a harmadikat is, és bizony mondom, egy pillanatát nem bántam a vele töltött időnek; akkor sem, ha végül úgy ért véget, ahogy a másodikban a szerzőpáros megelőlegezte. Ha nem is utalás- és rétegmentesen, de ez a szerzői látomás abba az álomországi pátoszba érkezett, ahova a meséink reményt dédelgető java – önmagát (bukás szelében is tetszelgő szédületben) leleplező legfőbb gonosszal, és egyfajta fancsali hepiendre nyomokban emlékeztető rókaláb-letépkedéssel a legvégén. Nincs ezzel baj, csak ha jobban belegondolok, ugyanezt a mesei önleleplezést a popkultúra gyakran műsorra tűzi, könnyed Poirot-paródiáktól kezdve (mint amilyen a Tőrbe ejtve) komolyan vett drámákig bezárólag, ahol a goni elmagyarázza a mithogyant. Ennél ez a folyam jóval többet ígért, az ilyen óhajból hamuba sütött mese-pogácsáknál nyersebben valóságra rímelő felhangokkal volt tele az egész cyberpunkba oltott, média-arcot kaparó szocio-utazása alatt.

Maradt bennem hiányérzet azért is, mert nagyjából a második gyűjteményes kötet közepétől a Város, mint önálló, élő, lélegző entitás átadta a helyét a kulisszának, ahol már csak az egyre gyorsabban (majdnem-szupervihar sebességgel) robogó fősodor cselekménye fért az amúgy továbbra is elképesztően fantáziadúsan elénk pakolt lapokra. Hiányoznak azok a nemcsak hangulatot festő, de az elmeroggyant varázs- és nyomorvilág hangulat-valóságát is jelentő leágazások, betétek, ide-oda imbolygások a cselekmény körül, amiből mélységeiig megismerhetted ezt a szörnyeteg Gólem-entitást: a Várost, és nem mellesleg Spider Jerusalemet, a rosszéletű segédeit, s körülöttük az egész menazsériát, amely ebben a gonzóra hangszerelt ritmusban rángatózik. A világa folyamatosan permutálódó szubkultúráit, a mániákat, a divatokat, a degenerációkat, amelyek csíráit persze hogy ide hordta már körénk a szél... Ha ez a történet itt, az utolsó kötetben ágazik, akkor elképesztő tempóban kirügyezik, virágba borul, gyümölcsöt nevel; sőt, a gyümölcse el is rohad ebben a degenerált száguldásban, büdös levet eregetve. Ahogy például az informátor Liesl Barclay jut el pár füzetben a szükségszerű (egérút-nyitó) fej-széttaposásig.

Ez baj – már csak azért is, mert felpörgeti az olvasási sebességet. Az amúgy (továbbra is) egységnyi kockákra jutó, még mindig agyzsibbasztó tömegben ömlő invenciót az olvasás nem képes elsőre belepofozni az agyadba, mert átrohansz rajtuk. Ahogy a korábbi részek olyan (általam kevésbé szerencsésnek tartott) epizódjaiban is, mint Az új aljanép, a történet köré születő (Darick Robertson által felskiccelt) látható nyomán égett be a látványi többlet: egy érzés, aminek több köze volt a valósághoz, mint a közben elmesélt meséhez – és mégis, minden porcikájában abból származott. Másfelől nem akkora baj – úgyis átlapozod még egyszer. Vagy legalábbis én ezt tettem, sőt; tervezem, hogy előveszem az egészet, elölről. Tehát mondhatom: nemcsak hogy nem bántam meg a vele töltött időt, de hajlandó vagyok elvinni egy hosszabb, lassúbb, időpazarló randira. Így, hogy immár nem laknak bennem előzetes várakozások, csak egyfajta perverz örömvágy: csináljon az agyammal az információs pollene, amit csak akar.

Warren Ellis nagyon sok mindent helyre tesz itt – olykor úgy, hogy nem tetszik; de tény, a világunkra ezek is rímelnek. Mondjuk kicsit felemás, hogy a csajai csak akkor tökösek, ha tényleg szinte pasik – ahogy Yelena működik és kinéz a végén, az egyszerre patriarchális rém-karikatúra és feminista paródia; holott szerintem nőiesnek és erős nőnek lenni egyszerre nem ellentmondás (Margaret Atwoodtól Parászka Borókáig nagyon sokan képesek önmaguk nőben és erőben tartani). És ugyan végül mesét celebrált (szentségtelen, de hívő) mise helyett, még mindig elsősorban hálát érzek iránta. Nem akármilyen mélységekbe mászott ezért, és a sarakért, amiket magával hozott a bakancsán (s aztán, ahogy ez lenni szokott, másokba törölt), végül legalább elegánsan kér bocsánatot. Ez is valami – sőt. Ha csak mázlis két százalékban tartalmazza Spider Jerusalemet, mint szerző és megálmodó, akkor talán a legtöbb, mi kapható.

A TRANSMET tényleg alap. Távol áll attól (mint ahogy egy portál hírelte), hogy egy forradalom receptkönyve legyen. Az a V for Vendetta, az Ügy mindenek felett álló voltával, az ön-személytelenítéssel és önként vállalt mártíriummal, ahogy a forradalom gyermekeként előre be is fűszerezed magad, hogy ízleni tudj neki – a receptkönyv inkább Alan Moore műve (bár az is ezerszer több ennél, persze). Ellis és Robertson munkája nem forradalmi receptkönyv, de ebben a húsz éves mesében szerintem benne van a saját korunk kegyetlen látomása – ijesztő mélységekig. Valahol felmerítette bennem, mennyire teremtjük a valóságot a tendenciákból formált meséinkkel. Hiszen a napokban lezajlott félidős amerikai választáson kirajzolódó republikánus erővonalak kísértetiesen megidézik a képregény viszonyait. Trump, mint Szörnyeteg, és a floridai nyerőember, DeSantis, mint Vigyori. Hiszen a mosolypolitikája mögül előszivárgott: amúgy tipikus hófehér autokrata, a hivatali stílusában mondhatni, kortárs értelemben viktoriánus ő is. Remélem, Warren Ellis pusztán szórakoztatott egy lekerekített rémlátomással – hogy valójában ennyire nem látnoki. Persze, ki tudja; a TRANSMET-et nyilván a királycsinálók  is nagyon szeretik. Az elnök emberei – úgymond (hogy idevonjak még egy aspektust). Használhatják receptkönyv gyanánt, csak attól tartok, nem egy forradalomhoz...

Továbbra is hálám a FUMAX csapatának, amiért ilyen minőségben a kezünkbe nyomták ezt a három féltéglát. Álljon itt búcsúzóul a magyar kiadás 3. kötetét dédelgető csapat:

Fordító: Holló-Vaskó Péter
Szerkesztő: Láng István
Korrektor: Friedrich Zoltán
Betűbeíró, tördelő: Tóth Barbara
Betű-, műszaki szerkesztő: Benes Attila

Neil Gaiman - Michael Zulli: A tények Miss Finch távozásának ügyében és más történetek

Rólunk tudvalevő (s akik régóta követik ezt a blogot, nyilván tudják is), hogy szinte az elfogultságig szeretjük Neil Gaimant – ahogy a világaihoz áll, és ahogy mesélni képes róluk; mindig rengeteget elmondva közben az életünk közösen álmodott éber világáról, a valóságnak aposztrofált delíriumról is. Ez olykor szül érdekes helyzeteket – hiszen most, hogy a kezembe kaparinthattam ezt a kis gyűjteményt, szinte mindent idézhetnék róla a korábban leírtakból; nem is távolodva el a szerző gátlás nélkül újrahasznosító tevékenységétől ezzel, hiszen ezek a képregények egytől egyik korábban született novellák formátumot váltó megidézései. Mégis, jobb, ha hagyom, hogy beszéljen belőlem a friss benyomás – még ha előkerül is, amit régebben e mesékről gondoltam; úgy is, hogy anno a Hálózsák képregényes felületén is láttam már mindegyiket (tehát ez nemcsak újra-szembesülés egy másik formátumban, hanem az újraolvasás ölbe véve, a monitorra bambulás helyett, a lapozgatás ajándékával).

És mégis okozott örömet. Három történet került ebbe a gyűjteménybe, A tények Miss Finch távozásának ügyében, Az ajándék és a Baglyoknak leánya. Az utóbbi kettő a Tükör és füst novellaválogatásában, a címadó történet a Törékeny holmikban jött eredetileg novellaként. Mindhármat előbb láttam képregényként, mintsem puszta szövegnek – tehát óhatatlanul vezette Michael Zulli pasztell-volta ellenére olykor kifejezetten karcos rajzvilága a fantáziám, amikor aztán novellaként is olvashattam őket. Még mindig tartom: ennek ellenére az Ajándék anno novellaként könnyedén kiformálta a saját, Zulliétól nagyjából független arcát bennem (tény, ebben a saját macska-természettel kapcsolatos kötődéseim sokat segítettek) Mondjuk az a novella e nélkül is tanítani való: ahogy felüt, ahogy vezet, ahogy lecsap a végén az utolsó mondatában. Mégis, most újranyitva többször, jobban szembesülhettem Zulli kétségtelen macska-érintettségével is, Gaimané mellett – a rajzoló rajongásával a szőrös öntörvényűség iránt. Szerintem még mindig érdemes ezt a történetet először novellaként elolvasni, de utána ne hagyd ki ezt az adaptációt, mert tényleg hozzátesz.

A Baglyoknak leánya viszont egyszerűen jobb, teljesebb élmény így – az a viktoriánus ízű mese ebben a keretben kikerekedik a puszta szöveghez képest. A képi direkt valahogy ebben a mesében erősebb hatású, mint az amúgy jól hangban tartott elbeszélés. És ami azt illeti, Miss Finchnek sem ártott a megjelenítés – bár itt folyamatosan inog bennem, a két formátum közül melyik hatása ér mélyebbre. Jelenleg úgy tapasztalom, az, amelyiket éppen a kezembe vettem. Mondjuk a három történetet összevetve, ebben van a legtisztábban Gaiman mítoszhoz való érdekes viszonya jelen – hogy jó, ha van, de nem kell hozzá ördög, vagy egyéb hit-béltartalom; lehet benne eddig mesélt, de nem kell hozzá. Te magad kellesz hozzá, egy mélyen megélt nyers vágy, és létrejön valami egyszeri és megismételhetetlen az egyén, a közösség, vagy hiánya életében, valami sűrűn evilági és mégis többlettel terhes. Aminek nincs kánonja, azaz nem meséled kétszer ugyanúgy el, de a mese íze az ugyanaz a fűszeres zamat lesz, mint egy végtelenbe nyíló, hajnali dzsungel íze a szádban, párás, idegen növények, bundák és a saját atavisztikus félelmed íze – a történet mindig más lesz, de az a zamat, na, az ugyanaz.

Vicces ez – amikor megkaptam, körülbelül ugyanazt éreztem, mint a kifordított Sherlock-sztori, a Smaragdzöld tanulmány kapcsán: hú, egy új Gaiman-kötet magyarul, ugyan ismertem, mégis: de jó, hogy megvan, mindent egybevéve örülök, hogy megvan. Ennél a kötetnél azért szépen tovább nyílt ez az érzés – biztos, hogy kézbe veszem még. A macskákért, legyenek feketék és áldozatkészek, avagy kardfogúak és áldozatra lesők; a nemhős hősökért, akik ezekben a történetekben tévednek el, nem találnak haza – vagy hazataláltak végre, bár mi már nem tudhatjuk, hol is terül el az az otthon. A gondolatokért, amit megnyitott bennem. A kívánságaim természetének sajátos tükréért – hogy ne felejtsem el, amit magamnak kérek, az mindig ugyanígy egyszerre jutalom, és büntetés. A tényekért, a történetmesélés kötetbe érkezésének ügyében - hogy soha nem tudhatod, pontosan mennyi látszik a történetedből, ha valaki elmesélné. És a más történetekért, amit ez a néhány megnyitott bennem. Például a történetért, amiben elképzeltem, hogyan vált anyjává Miss Finch két smilodon-kölyöknek a múlt dzsungelében, ahova szíve kívánsága vetette. Köszönöm, urak, szerző, rajzoló, fordító, beírók, kiadók. Bármit gondolok néha rólatok, kevesebb volna az életem a mesék, a mesélés addikciója nélkül. Várom a következőt.

Kiadó: Szukits

Fordította: Galamb Zoltán

Sárkányok háza - sorozat, HBO

Ó azok a régi szép idők, amikor minden hétfőn hajnalban keltem, hogy még munka előtt megnézhessem a frissen kikerült Trónok harca részt, hogy aztán félálomban kókadozva verjem vissza a kollégák nyaggatását, hogy meséljem el / nehogy elmeséljem, hogy mi történt… Előtte se és azóta se csináltam ilyet, öreg is vagyok már hozzá, meg nem is hiszem, hogy bármilyen sorozat ennyire tudna izgatni már – a Trónok harca, bármilyen hulladék is lett a végére, simán képes volt kiváltani azt a fajta várakozást, hogy nem, még azt a pár órát se bírom ki, hogy majd délután megnézzem. Volt egy varázsa, na. Tavaly valamelyik járványhullámos lezárás idején újranéztem az egészet, és bár persze voltak mélypontok, üresjáratok, és a vége még mindig olyan, hogy legszívesebben szivaccsal törölném le a képernyőről, ne is lássam, azért így is vitt magával a nyolc évad. Mégsem mondanám magam keményvonalas rajongónak, a könyveket valahol a harmadik rész fele tájékán adtam fel, és már nagyjából semennyire nem tud érdekelni, befejezi-e valaha Martin a saját verzióját vagy sem – úgysem olvasnám. A többi kapcsolódó kötetét meg aztán eszembe sem jutott.
 
E hosszas felvezetés egyetlen értelme, hogy lássuk, a Sárkányok házát egyáltalán nem vártam elvakult rajongással, igazából várakozások se nagyon voltak bennem, úgy tudtam nézni, mint egy random fantasy sorozatot a streamen. Reméltem, hogy jó lesz, ne pazaroljam már az időm szarra, de eszemben se volt új Trónok harcát várni tőle, a könyvvel meg aztán pláne nem tudom összehasonlítani. Így aztán tán nem is csalódhattam annyira nagyot. Talán.
 

A Vastrón első női örököse

És nagyjából ezt is kaptam: egy random fantasy sorozatot, színvonalasan megcsinálva, közepesen jól megírva, remek (és egy-két kiemelkedő) színészi alakításokkal, szépen lekerekített történettel, ami megágyaz valami nagyon nagy szabásúnak – magyarán az évad egy gigantikus pilot, ami megalapozza a következő két-három évad (még nem tudni, mennyi lesz) mindent felégető háborúját. Mert hát hogy háború lesz, az már a beharangozókból világos volt. Évszázados békéről nem szoktak sorozatot forgatni. Az utolsó Targeryen uralkodó, az Őrült király meggyilkolása előtt nagyjából kétszáz évvel járunk: a Targeryen dinasztia fénykorát éli, sárkányaik segítségével uralmuk alá hajtották Westerost, hatalmukat épeszű ember nem kérdőjelezné meg – hisz ha igen, akkor jön a dracaris, aztán meg a futás és az ordítás. Ha egy család egész sárkányflottának parancsol, akkor nem marad hely sok intrikának. Aztán persze eljön a pont, amikor a család elkezdi felemészteni önmagát (lehet, hogy a kvázi-középkori uralkodói családokra is igaz, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan…).
 

Rhaenyra és Alicent - itt még öribarik...

A családi perpatvar gyújtópontja, mint mindig, most is az öröklés: Viserys Targeryen, a békés király után fiúutód híján öccsére, Daemonra szállna a trón – ám a herceg rútul viselkedik, a király meg olyat tesz, amire még nem volt példa, egy szem lányát nevezi ki trónörökösnek. Rhaenyra Targeryen lehet az első nő a Vastrónon – feltéve, ha Westeros urai ezt hagyják, ha nagybátyja nem indít háborút, és ha atyja új házasságából nem születik életképes fiúgyermek, aki beelőzhetne az örökösödési rendben. Ez a kiinduló helyzet aztán jócskán megkavarodik, amikor Daemon sértett vetélytársból támogatóvá, szeretővé, majd férjjé lép elő – a sorozat egyik legtöbb indulatot kiváltó szála, ezzel együtt az egyik legjobb lehetőség karakterépítésre; a királynak meg persze elkezdenek fiacskái születni új királynéjától, aki nem más, mint Rhaenyra egykori legjobb barátnője, akit apja, a király segítője saját hatalmát megszilárdítandó zavart a király ágyába nagyjából annak megözvegyülése napján, és aki idővel kinövi magát ijedt kislányból Cersei Lannister méltó utódjává.

...itt meg már késsel esnek egymásnak

Közben jönnek-mennek a színen az ismert westerosi nevek, de a Starkok, Lannisterek, Martellek, Tyrellek, Tullyk, Baratheonok itt csupán díszek – a végjátékig, amikor potenciális szövetségesként színt kell vallaniuk. Mert a végére csak eljutunk a háború kitöréséig, az utolsó rész elhozza a várva várt gyújtópontot, ami után nincs visszaút, a békére törekvő „fekete királynő” bosszúszomjas sárkányként fog harcba indulni a második évad nyitányában. Kár, hogy az út idáig túlságosan is kiszámítható volt.
 
A legnagyobb gondom ezzel a sorozattal, hogy Martin ide vagy oda, pontról pontra felmondja egy kreatív írás mesterkurzus tananyagát – és ennyi. Egyetlen igazán sokkoló és váratlan eseményt sem tudok felidézni – a finálé nagyszabású sárkánycsatája és annak kimenetele is annyira hatásvadász módon volt megalapozva (már onnantól, hogy a főszereplők útnak indultak…) hogy már-már vártuk, hogy essen el a szerencsétlen, akinek el kell. Hol van ez Ned Stark lefejezésének sokkjához képest? Vagy a Vörös Nászhoz képest? Emlékszem, én anno a Trónok harca sorozatot előbb láttam, minthogy olvastam volna a könyvet és szó szerint nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént, hogy az abszolút főszereplőként felépített karaktert csak úgy kinyírják és ezzel háborúba lökik az egész kontinenst – de tovább megyek, már konkrétan az első részben úgy sokkoltak Bran Stark ablakon kilökésével, mint szerintem azóta se semmi a sorozatok világában. Ehhez képest itt már türelmetlenül és kissé unatkozva várjuk, hogy essen már végre egymásnak az a két nyomorult sárkány.
 

Az isteni Matt Smith nem először játssza egy királynő támogató férjét 

Valahol kár, mert az egész azt húzza alá, hogy biztonsági játékra mentek – a Trónok harca úttörő volt abból a szempontból, hogy mert főszereplőket kinyírni, gátlástalanul játszani a nézői várakozásokkal, miközben a sárkányos-cicis fantasy felszíne alatt sok-sok rétegnyi hatalmi játszmát, intrikát, emberi drámát érlelt. Itt ez hiányzik. Sok szempontból lebutított Trónok harca – nem csak azért, mert a több szálon futó cselekmény (Királyvár intrikái, a Starkok háborúja, Stannis hadjárata, Dany és az ő többévadnyi szerencsétlenkedése Keleten, a Falon túli Észak, hogy csak az első évadok fő csapásvonalait említsem) itt egy szálra redukálódik; hanem azért is, mert fájóan, baromira fájóan hiányoznak azok a karakterek, akik képesek lennének megtölteni élettel egy intrikáktól hemzsegő politikai drámát is, nem csupán egy sárkányos fantasyt. Sok év és sokadszori újranézés után is az első három-négy évad azon részei a kedvenceim, amelyekben Kisujj, Varys, Tyrion intrikáltak Királyvárban, vagy amelyekben Tywin Lannister és a Töviskirálynő feszültek egymásnak. Hát ennek itt nyoma sincs. Ez a sori még a legjobb pillanatiban is maximum a végjáték Sansa-Jon-Dany összefeszüléseihez ér fel, vagy még ahhoz se. Az egyetlen valamirevaló intrikus a potenciális Tywin Lannister utód Otto Hightower, aki lányából királynét, szadista, alkoholista, nemtörődöm unokájából pedig királyt farag, de az ő karakterét is gyengíti, hogy igazi partnert és ellenfelet nem kap – mindenkit dróton rángat Királyvárban, az meg egy idő után nem kihívás. Az egykori barátnők, a két fiatal királynő, majd gyermekeit féltő anyatigris párharca meg (eddig) nem tud valódi tartalommal töltődni.
 

Rhaenys, a sosemvolt királynő

Ami izgalmas lehetne, az a „sosemvolt királynő”, Rhaenys Targeryen hercegnő szerepe, aki okkal gyűlöli mindkét oldalt és akinek egy ponton kezében a lehetőség, hogy felégesse legalább az egyiket, mégsem teszi – a józan mértékletesség és a semlegességre törekvés egy olyan példáját mutatja, amiről hamar ki fog derülni, hogy működésképtelen egy háborúban (tulajdonképpen már ki is derült). És hát ott van Daemon… a tékozló herceg, akit megfosztanak trónöröklésétől, akit félreállítanak egy unokahúg miatt, akihez minimum ellentmondásos érzelmek fűzik, és aki eddig az egyetlen, aki valamiféle karakterfejlődést mutatott – és aki különösen szeretné lángba borítani az eget és ehhez minden sárkányt megszelídíteni. Érdekes, ahogy a sorozat a Targeryenek és a sárkányaik kapcsolatát pedzegeti – ebből ugye a későbbiekben keveset láthattunk, hisz Daenerys sok év után segített a világra három sárkányt, akiket anyjukként szeretett, de a valódi mágiájukról nem sok fogalma lehetett. Itt viszont a Targeryenek és a sárkányok kapcsolata még jócskán bír többlettartalommal, a királyi ház gyermekei mellé a bölcsőbe helyezik a sárkánytojást, ami nekik van rendelve, és aminek lakója, ha kikel, az ő saját sárkányuk lesz – akivel érzik egymás fájdalmát, dühét. Biztos vagyok benne, hogy a sárkányokkal való kapcsolatnak még lesz szerepe, ahogy annak is, hogy ki az egyetlen a jelenlegi szereplők közül, aki más sárkányát „hódította el”, valamint annak is, mit csinált Daemon a sárkányveremben az utolsó részben. Na, ezekben több potenciál rejlik, mint a két királynő vetélkedésében.

 

Sááárkányok 🐉🔥😃 

Ami a megvalósítást illeti: látszik a beleölt rengeteg pénz, a díszletek most is gyönyörűek, a sárkányokról elhiszem, hogy repülnek, a viharvégi vihartól engem is kiráz a hideg. A színészi játékokra panasz nem lehet, Matt Smith mindent visz, mondjuk Daemon igazi jutalomjáték, talán neki van a legtöbb lehetősége játszani; Paddy Considine mostanában mennyekbe megy Viserys király megformálásért, bár szerintem maga a szerep nem akkora kihívás, a sminkeseinek járnak inkább a díjak; az igazi meglepetés viszont Rhys Ifans Otto Hightowerként, aki bár rég levetette magáról a „Notting Hill hülyegyereke” skatulyát, de még mindig meg tud lepni, mennyire sokoldalú színész. A két királynőt megformáló színésznők egytől egyig jól hozzák a kötelezőt – lehet vitatkozni azzal a kreatív döntéssel, hogy más-más játssza a fiatal és a felnőtt énjüket, de különösebben nem érdemes. Mindkét Alicent korrekt, de nem emlékezetes, és mindkét Rhaenyra magával ragadó – a fiatal Milly Alcock talán túlságosan is, mert hiába sokkal jobb színész az idősebb Rhaenyrát játszó Emma D’Arcy, sokan visszasírták azt a dacos fejecskét.
 
Nem mondom, hogy tűkön ülve várom a folytatást – igazából most totál hidegen hagy, hogy folytatódik-e (amúgy igen) és hogy mikor (tán 2024-ben). Nem rossz annyira, hogy felidegesítsen, de nem is annyira jó, hogy lelkesedést váltson ki belőlem. Se tűz, se jég, csak langyos mocsár. Ami tán a legszomorúbb, ami egy Trónok harca előzménytörténetről elmondható.
 

Zadie Smith: A szépségről

„Harry csak annyit szeretett volna, ha Howard leülne, és elölről kezdenék. Még négy óra príma látnivaló volt hátra lefekvésig - régiséges műsorok, ingatlanos műsorok, utazási műsorok és vetélkedős műsorok - amit ő és a fia együtt nézhetnének végig szótlan bajtársiassággal, alkalmanként megjegyzést téve a műsorvezetők kapafogára, apró kezére vagy szexuális gusztusára. Ez ugyanaz lenne, mint elmondani: De jó, hogy látlak! Régen nem jártál itt. Egy család vagyunk. Ám Howard nem volt képes rá tizenhat évesen, és most sem képes. Apjával ellentétben nem hitt abban, hogy az idő azt jelenti, mire tékozoljuk a szeretetünket. Így tehát, hogy ne kelljen társalogni egy ausztrál szappanopera hősnőjéről, kiment a konyhába, hogy elmossa a csészéjét és még néhány edényt. Tíz perc múlva elment.”

Vajon megunjuk valaha, hogy hétköznapi családok elcseszett életeiről olvassunk? Őszintén remélem, hogy nem. Ha elfogadjuk - s miért is ne fogadnánk el - Tolsztoj örökbecsűjét arról, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan, akkor a téma bizony kimeríthetetlen. Mert hányféleképpen is tudjuk tönkretenni saját életünket és a körülöttünk élőkét? Hányféle mindennapi kis elhallgatásból, félrenézésből, elmulasztott hívásból, sértettségből, dacból, félrelépésből és hazugságból szőtt tragédiát rejtenek a gondosan karbantartott külvárosi házak homlokzatai? És hányféle tragédiát mesélünk magunknak, ha képtelenek vagyunk szembenézni saját életünk kisszerűségével és esendő mivoltunkkal?

Zadie Smith második regénye két család újra meg újra összefonódó mindennapjainak tragikomédiája. Már-már Shakespeare-i szembenállásból indulva bontakozik ki Howard Belsey, az Államokba szakadt angol Rembrandt-kutató és vetélytársa, az Angliában professzorkodó Monty Kipps, valamint feleségeik, gyermekeik, szeretőik, tanítványaik (és ezek mindenféle kombinációi) története. Howard fia - perszehogy apja elleni lázadásból - Monty mentorálásával folytatja angliai tanulmányait, s szeret bele végzetesen az „ellenséges család” lányába. Szerencsére a Shakespeare-i vég elmarad, a fiatalok nem halnak egymás karjaiba, mire zord atyáik tudomást szereznek a románcról, már ki is ábrándulnak, hiába no, felgyorsult világ, lehet ma már Rómeó és Júlia is instasztoriban szakítana mire Lőrinc barát kieszeli végzetes tervét. De legalább arra jó e románc, hogy Howard istenesen hülyét csináljon magából mindkét család előtt.

Mondjuk neki megy ez segítség nélkül is. Kutatásaiban megrekedt, minden kudarcáért a riválisát hibáztatja, egy ostoba félrelépéssel kockára teszi szinte tökéletes családi életét, gyökereitől szabadulna, de nem tud, gyerekei meg mintha elmentek volna mellette – amikor ráadásul az ő egyetemére (ahol évek óta hiába vár véglegesítésre…) hívják vendégelőadónak Monty Kippset, végképp elszakad nála a cérna. Howard hülyeséget hülyeségre halmoz, mégis ő a legszánalmasabb szerethető alak ebben az egész kavalkádban. Tipikusan az a szerencsétlen hülye, aki az életben halálra idegel mindenkit (nem, én se bírnék ki vele egy órát egy légtérben), de amíg csak a lapokon látjuk, megsajnáljuk. Nem úgy, mint a nagy vetélytársat, aki egy igazi szenteskedő szemétláda. A nagyságos Sir Monty Kipps, aki érdeméremként tűzi gallérjára vallásos hitét, miközben tanítványait döngeti; aki azt hiszi, gyermekei szentek, miközben fia hatalmaskodó görény, lánya meg fél Európát végigkufircolta a tizennyolcadik szülinapja örömére (mondjuk ő legalább nagyjából önazonos); aki tisztességet hirdet, miközben megsemmisíti felesége végrendeletét, ha az nem illeszkedik az elképzeléseihez. Nem nehéz ilyen összehasonlításban Howard pártját fogni.

Sajnos összességében a Belsey család se jobb. Howard felesége, Kiki a sértett fekete feleség szerepébe dermedve játssza végig a szerepét, a színdarabszerű dialógok közepette az olvasó szinte nem tudja eldönteni, a dramaturgia ilyen rossz-e vagy a színésznő. Egyszerre hálás és halálra ítélt szerep Kikié: a magányos háromgyerekes anya, akinek gyermekei épp kirepülőfélben, karrierje nincs, csak unalmas munkája, a férje meg épp egy közeli baráttal csalja – arra van determinálva, hogy az olvasó együtt érezzen vele, napjaink tipikus hétköznapi tragikájával, kinek sorsa milliókét reprezentálja. Csak mintha Kiki maga se tudná eldönteni, hogy köszöni szépen, nem kér az együttérzésből, annál ő öntudatosabb, majd megmutatja mindenkinek, milyen fából faragták – vagy lubickoljon még egy kicsit szerencsétlensége mocsarában és sajnáltassa magát.

Zadie Smith legnagyobb erénye, hogy ebből a se nem túl eredeti, se nem túl izgalmas felállásból roppant érdekes és szórakoztató regényt tud rittyenteni – mert hát valóban, a végtelenségig lehet olvasni két család össze-összefonódó szerencsétlenkedéséről az emberi kapcsolatokat illetően. Belsey-ék gyerekei, a Victoria Kipps után epekedő, teljesen jelentéktelen Jerome, a bizonytalanságát feltűnési viszketegséggel leplezni próbáló, nagyhangú, erőszakos önmegvalósítási törekvéseivel már másodévesen a fél egyetemet kiborító Zora és a gimiből kimaradó, haiti menekültek közé keveredő, utcai élettel és művészetekkel kacérkodó Levi sokszor mintha csak eszköz lenne a szülők drámájához – ugyanakkor módszeresen követik el ugyanazokat a hibákat, szóval kétségeink ne legyenek: ők se csinálják majd jobban.

S hogy miről szól még a regény, a két család tragikomédiáján kívül? A cím szerint a szépségről – adja magát, hogy Howard és Monty kutatási területére asszociáljunk, de valójában a festészet vajmi kevés szerepet kap (s ahol valóban van szerepe egy festménynek, az pont nem a két kutató munkássága – ez azért szellemes fricska); ellenben végighúzódik a lapokon a kérdés, mi is a szépség, mitől függ, mit tartunk szépnek és vajon saját szépség-érzetünknek van-e köze bármiféle kanonizált szépségeszményhez? Victoria Kipps csodás fenekétől Hector Hyppolite mitikus festményein és Mozart zenéjén át a szabadversig és Kiki házának ólomüveg ablakaiig minden lehet valaki számára a megtestesült szépség – másnak meg a teljes érdektelenség.

De nem is a szépség itt a központi motívum – sokkal inkább a Zadie Smith védjegyének tartható, nála mindig borzasztóan összetett faji kérdés. A jamaicai-angol származású, észak-Londonban felnőtt írónő műveiben a faji identitás mindig fontos szerepet kap, de tán soha később nem ábrázolta annyira összetetten, mint itt: kezdve a családi örökség révén egy keleti parti kisvárosban udvarház-tulajdonos Kiki bűntudatával, amiért fekete létére haiti menekültet foglalkoztat cselédként, Levi, a jólszituált színesbőrű kölyök némiképp romantizált megmerítkezésével az „igazi” feketék, a haitiról érkezett „testvérek” utcai életében, egészen a tősgyökeres fehér angol arisztokratákhoz mérhetően sznob Monty Kippsig, aki vallásos hittel küzd a pozitív diszkrimináció ellen, mondván, ha ő felül tudott emelkedni származásán, akkor mindenki felül tud önerőből, segítség nélkül is. Van, hogy ez remek pillanatokat szül: Monty egész személyisége, a származás megtagadása és az aköré szőtt ideológia zseniális; ugyanakkor van hogy félremegy: Kiki megcsalatása felett érzett sértettségébe például feleslegesnek éreztem belevonni a bőrszínt – mintha Howard azért csalta volna meg egy fehér nővel, mert az fehér, nem pedig azért, mert eredendően egy görény, aki nem tudja a nadrágjában tartani a farkát (ráadásul később elég természetesen lép félre egy fekete lánnyal is). Nyilván semennyire sem érthetem, mit jelent a bőrszín, mint identitásképző tényező az érintetteknek, legfeljebb olvasóként érezhetem, hol lóg ki a lóláb. Persze Zadie Smith esetében rendre felmerül, hogy könyveit nem csupán művészeti alkotásként, hanem vitairatként is lehet olvasni – ha így van, akkor mindennek helye van.

Nem akarok sok szót vesztegetni az egészen elképesztően borzalmas (avíttas, életszerűtlen, pontatlan) magyar fordításra – leginkább azért, mert ez a számtalan fajta szlenget alkalmazó szöveg még egy jó fordítással is csak döcögne magyarul. Tipikusan az a könyv, amit, ha valaki megteheti, muszáj lenne eredetiben olvasni. Kár hogy ezt nem tudtam mielőtt belefogtam. Viszont még a botrányos fordítás se tudta elfedni az erényeit – Zadie Smith csodásan ír emberi kapcsolatokról, mindennapi kis balfogásainkról, esendőségünkről, és arról hogy többnyire ezeket úgyis megbocsátjuk egymásnak – mert ha szeretünk valakit, akkor a mindennapi kis faszkodásait is szeretjük.  A szívünk mélyén mind gyarló, érzelemvezérelt, kötődésmániás gyerekek vagyunk, nincs mit tenni. Howard és az apja találkozása meg egyszerűen zseniális, már csak azért a novellányi betétért is megéri elolvasni.

Kiadó: Európa

Fordító: Sóvágó Katalin

Jussi Valtonen: Nem tudják, mit cselekszenek

„Ezrével hullnak alá. Mindenfelé röpködnek, rajokban ütköznek a kocsik szélvédőjének, ahol ragadós masszává állnak össze. Az emberek sikoltanak és pánikszerűen átkanyarodnak a szembe jövő sávba, fel a járdára és a lámpaoszlopoknak csapódnak. A kabócák az ember szájába és torkába is berepülnek, szinte meg lehet tőlük fulladni, és mégis egyre többen és többen zúgnak elő valahonnan, monoton, szűnni nem akaró cirregésüktől bedugul az ember füle is. Olyan ez, mint a világvégét jelző harsona, több milliárdnyi kétségbeesett, első és utolsó kamaszkorát élő, a küszöbön álló halálát köszöntő rovar hatalmas, közös és lankadatlan szerelmi dala.”

Több milliárdnyi kétségbeesett, küszöbön álló halálát köszöntő rovar szerelmi dala – e bibliai csapást idéző kép könnyűszerrel adaptálható az emberi társadalomra is, legalábbis ha hiszünk a képnek, amit Valtonen fest. Rohanunk a vesztünkbe, utunkat kiüresedett emberi kapcsolatok, elfeledett hagyományok, szőnyeg alá söpört tragédiák, kommunikációképtelen családok, apa nélkül felnőtt gyerekek, tudományos túlkapások és átgondolatlan tiltakozások, személyiséget felemésztő technikai újdonságok és önként bekapkodott függőséget okozó szerek garmadája szegélyezi. Egyre nagyobb és nagyobb fordulatszámon pörgetve a motort száguldunk a szakadék felé, miközben már nem csak azt nem tudjuk, mi elől menekülünk, de azt sem, mi az elérhetetlen cél, melyet oly kitartóan üldözünk.

Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.

De vajon tényleg nem tudjuk? Meddig takarózhatunk azzal, hogy nem vagyunk képesek felmérni tetteink következményeit? Meddig jelent kibúvót az, hogy nincs minden információ a birtokunkban? Meddig háríthatjuk másra a felelősséget azért, mert elhanyagoltuk, kiszerveztük, nem figyeltünk oda, nem hívtuk fel, nem fogtuk a kezét, nem tudjuk, milyen ember lett és milyen lehetett volna? Mikor jön el az idő, amikor szembe kell néznünk tetteink következményeivel? Mert eljön. S ha eljön, vajon kibírjuk? Vagy inkább beleőrülünk és tovább mantrázzuk: nem tudtam mit cselekszem.

Nagy kérdés, hogy vajon Joe képes-e szembenézni tettei következményeivel. Pláne Alina. Velük kezdünk, s az ő tragédiájuk lesz a vég. Egy fiatal pár, akik egy egyéjszakásnak induló kalandba beleszédülve túl korán, egymásról mit sem tudva kötnek házasságot – az ígéretes egyetemi karriert sutba dobva az ifjú amerikai hősszerelmes fehér lovon vágtat a kietlen helsinki lakótelepre várandós arájához. Még tán komolyan is gondolja, hogy új életet kezd, ám ha így is volt, az elhatározást hamar felemésztik a hétköznapok – Alina egyre mélyebbre zuhan kezeletlen szülés utáni depressziójába, féltékenységével felőrli a finn tudományos életbe való betörés lehetetlenségétől amúgy is kiábrándult Joe-t is, aki a legkézenfekvőbb menekülési utat választja: vissza az Államokba, csapot-papot-kisgyereket otthagyva.

Ne tudta volna, mit cselekszik?

Közel húsz évvel később az otthagyott kisgyerek már felnőtt, túl magannyi kamaszos traumán, apróbb-nagyobb lázadáson, küszöbén a világrendet felforgató eszmék megismerésének. Samuel, aki sosem látta apját, akinek leveleire sosem érkezett válasz, aki minden sejtjével csak annak az egynek az elismerésére vágyna, aki megtagadta tőle önmagát, épp olyan természetességgel sodródik ökoterroristák karmaiba, ahogy apja szállt fel arra az Államokba tartó repülőgépre. Persze, hogy az állatkísérletek ellen küzdő aktivisták körében találja meg célját, ő, akinek sosem ismert apja a Nobel-díj küszöbén álló gyógyszerkutató. Persze, hogy Joe laborját támadások érik. És persze hogy megértjük, ó, de mennyire megértjük, túl az állatkísérletek összes társadalmi vetületén, hogy Samuel bosszúra vágyna. De mi van, ha nem is (vagy nem kizárólag) az apa hibája, hogy a kapcsolat megszakadt? Mi van, ha a leveleket nem is továbbították? Ha az anya volt, aki rendre megakadályozta, hogy a cserbenhagyó férj és a kisfiú találkozzanak?

Ne tudta volna, mit cselekszik?

Hogy valóban Samuel támadta-e meg apja laborját és egyáltalán, mi köze egymáshoz a kabócáknak, az állatkísérleteknek és a finn klímaaktivistáknak, azt hagyjuk meg a könyvnek. Jóval érdekesebb még ennél is, ahogy Valtonen a minden emberi nyomorúság (legalábbis a modern, nyugati, jólszituált nyomorúság) eredőjének tekintett kommunikációképtelenséget tovább görgeti. Mert hát mit kezd a két roppant elfoglalt egyetemi kutató szülő, amikor a gyerekükről kiderül, hogy behálózta egy személyre szabott közösségi platformmal kísérletező vállalat, amely népszerűséget ígér, sőt, a kortársak rajongását, irigységét, menő cuccok sokaságát, olyan pszichotikumokat (nem legális, de még nem is illegális, mondhatni, még kísérletezés alatt, szülőknek inkább ne szóljunk róla) melyeknek segítségével a szociális funkciók jelentősen javulnak, a dolgozatok maguktól íródnak, a nehézségek hipphopp eltűnnek. Mindezért nem is kell mást tenni, mint kiárusítani a figyelmünket, éjjel-nappal hordani az agyhullámokra kapcsolódó ájcsit (iAm - Én vagyok - a névnek annyi többlettartalma van, hogy az bőven szétfeszítené ennek a posztnak a kereteit), amely folyamatosan monitorozva az érdeklődést, a minket potenciálisan leginkább megmozgató tartalmakat, hirdetéseket, leendő ismerősöket, táplálékkiegészítőket és áltudományos ismereteket tálalja fel. Megszabadít a válogatás kényszerétől, minden korábbinál több tartalomhoz segít hozzá, cserébe csupán a figyelmünk és az adataink nagyjából száz százalékát kéri. Ismerős?

Ne tudná a szülő, mit cselekszik, amikor elhanyagolja a gyerekét, kiszolgáltatva a testére-lelkére-figyelmére leső hiénáknak? Hogyne tudná. De mentegeti magát, hogy az ő gyereke okosabb, talpraesettebb, nehezebb megvezetni. Csak azzal nem számol, hogy a hiénák is egyre okosabbak, rafináltabbak, egyre nagyobb haszonnal kecsegtetnek. Az élvonalbeli gyógyszerkutató, akinek egyik gyereke ökoterrorista, másikat behálózza egy kétes pszichotikumokkal kísérletező médiakonglomerátum – lehetne egy rossz vicc is, de nem az. Üdv a szülői felelőtlenség és elhanyagolás világában. Egy amerikai kamaszlány, aki vonalkódot tetováltat a derekára – lehetne pusztán kamaszos meggondolatlanság is, de nem az.  Nem csupán önmaga árucikké degradálását nem képes felfogni, de azt sem, hogy mit jelenthet egy ilyen ostoba gesztus zsidó nagyszüleinek, akik a haláltábor emlékét hordozzák bőrükön. Üdv a múlt elhallgatásának világában, ahol a traumákat inkább gondosan elrejtjük a gyerekek elől, nehogy sérüljön a kis lelkük – mintha attól, hogy nem beszélünk róla, nem ismétlődhetne meg. Egy finn anya, aki azt sem tudja, elsőszülöttje merre csatangol a világban, aki annyira el van foglalva második házasságával, két kisebb gyerekével, váratlanul felívelő karrierjével, hogy nem veszi észre, mekkora tragédiát érlelnek húsz éven át gondosan ki nem mondott szavai. Üdv a kommunikációképtelenség világában.

Valtonen hömpölygő nagyregénye az egyik legkegyetlenebb kor- és kórkép amit mostanában olvastam. Bár adja magát a hasonlítás, de jóval kegyetlenebb, mint Franzen. Ha a Franzen-epigonok közül bárkihez is hasonlítanom kéne, akkor tán Nathan Hill és a NIX volt ennyire kíméletlen. De van benne egy jó adag Atwood soha félre nem néző attitűdjéből is. Ahol minden finomkodó szerző megállna, hogy tekintettel legyen az olvasó kényes ízlésére, ott ő még egy kicsit tovább megy, alaposan beleforgatja a sebbe a kést és kitekint ránk: te vajon legközelebb meggondolod, mit cselekszel?

Kiadó: Cser

Fordító: Patat Bence

Lionel Shriver: Ennyit erről

„Megint csak valamiféle protokoll után sóvárgott. Fogalma sem volt, mi haszna egy olyan civilizációnak, amelyben arra nézve létezik etikett, hogy decemberben üdvözlőlapokat kell küldözgetni, meg hogy a villát a tányér bal oldalára kell helyezni, ám a tekintetben, hogy mi a teendő, ha az ember feleségét felnyiszálják, mindenkit magára hagy.
Ám aztán a Washington Heightson elfogyasztott egyetlen café con leche árán mégiscsak kiderült, hogy létezik ilyen protokoll. Méghozzá áldásosan konkrét, és olyan kőbe vésett, hogy akár még az alkotmányba is bele lehetne csempészni: Amerikában, ha valakinek olyan állása van, amellyel akár csak a legnyomorúságosabb egészségbiztosítás is jár, a felesége pedig nagyon beteg. Ha valaki gyakran kimarad erről a munkahelyéről, és minden bizonnyal még több napot fog hiányozni. Ha a munkaadója egy faszfej. Akkor midőn a felesége kés alá fekszik, és egyáltalán, minden egyéb alkalommal is, mit csinál?
Elmegy dolgozni.”
 
Kétségkívül van abban némi elmebaj önsorsrontás hogy pont akkor vettem le a polcról ezt a könyvet, amikor az életem nagyobb részét az teszi ki, hogy vizsgálatokról vizsgálatokra járok és puffogok a hazai egészségügyi ellátórendszer siralmas volta miatt. Évekig kerülgettem, mert tartottam tőle hogy túlságosan fájdalmas emlékeket ébreszt, erre tessék – ahogy állítólag horrort is azért nézünk (már aki, én nem), hogy valós félelmeket fikcióba csatornázzunk, úgy lehet, nekem is azért kellett most Shriver vádirata az amerikai egészségügyi ellátórendszer ellen (ami, bár elsőre nehéz elképzelni, lehet, hogy még a hazainál is siralmasabb), hogy a saját nyomorom helyett (azaz: minek is fizetek ki havonta hatszámjegyű összeget tb járulék címen, ha utána magamnak kell finanszíroznom a vizsgálatokat ha esetleg még folyó évben szeretnék túl lenni rajtuk?) valaki másén dühöngjek.
 
Persze Shriver nem áll meg ott, hogy vádiratot fogalmaz meg - bár ez is elég fincsi kis téma - a történet középpontjában most is az ember és annak hol esendő, hol ostoba, hol gyerekes, hol önző, hol gonosz, hol önsebző reakciói mindazon kiszámíthatatlan borzalmakra, amikkel az élet előbb-utóbb mindannyiunkat megkínál. Amikre úgymond nincs protokoll. Mert hogy is kell reagálni, amikor az ember társáról kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg? Hogy kell (hogy illik) megélni egy halálos kórt? Hogy kell (hogy lehet egyáltalán) megőrizni a józan eszünket, miközben tizensok éven át ápolunk egy súlyosan fogyatékos gyereket, akinek feltett szándéka kiszállni, amint nagykorú lesz és szabadon dönthet? Hogy kéne (lehet egyáltalán – meggyőződésem, hogy nem) gyerekként kezelni azt, hogy a testvéred mindig több figyelmet kap, mert súlyosan fogyatékos, anélkül, hogy pszichés problémákat generálnál magadnak, csak hogy felhívd magadra a figyelmet?
 
Ha azt hinnéd, hogy ez így nyilvánvaló túlzás, és veled úgyse történik meg, hát, megnyugtatlak, Shep Knacker se hitte, hogy vele megtörténhet. Shep épp arra készül, hogy learassa jól végzett munkája gyümölcsét, és mindabból, amit az évtizedek során összekuporgatott, plusz egykori cége eladásából származó jövedelmével fogja magát és elhúzzon a Másvilágra. No nem a kisbetűsre, nem meghalni akar ő, hanem megvalósítani majd’ három évtizede dédelgetett tervét: csapot-papot otthagyva egy afrikai szigetre költözni, ahol az élet alig napi néhány dollárból kijön, nincsenek hitelkártyatársaságok, se autópályadíjak vagy jövedelemadó, se civilizációs betegségek. Mondjuk Shep legalább tucatszor indult volna már neki a Másvilágnak, aztán mindig kicsomagolt és maradt, nem kis derültséget okozva kollégáinak és barátainak. Ezúttal viszont megkérdőjelezhetetlen oka is van rá. Glynis, a feleség ugyanis egyszer csak közli: ritka, potenciálisan gyógyíthatatlan rákfajtát diagnosztizáltak nála, a kezeléshez pedig szükség van Shep egészségbiztosítására (s mint kiderül, nem csak arra).
 
Hogy a Másvilágra szánt majd’ egymillió dollár hogyan válik köddé a kórházi számlák, specialisták, kísérleti gyógyszerek viharában, az elég kiszámítható – ebből még nem lesz jó regény. Ám Shriver fel meri tenni a kérdést, amit sose teszünk fel magunknak: hogy megéri-e? Mert persze, amikor a diagnózis megérkezik, Shep mindent félredob, és egy emberként mondja mindannyiunkkal: bármit megér, hogy csak egy kicsi esélyt is adjunk a gyógyulásnak. Persze ilyenkor sose látjuk a végét. Ha látnánk, hogy mindössze három hónapot vettünk pluszban milliókért, akkor is belevágnánk? S ha tudnánk, hogy az a megvásárolt pár hónap békés elmúlás helyett egy évnyi kemoterápia gyötrelmeivel jár? Mennyi szenvedés az elég, ami után besokallunk, és azt mondjuk: eddig és ne tovább? Kimondanánk bármikor? S ha elfogy a pénz? Hány jelzáloghitel ér meg még egy kísérleti gyógyszert, amivel talán, de csak talán kihúzza még pár hónapig? Na erre nincs protokoll. Pláne egy olyan rendszerben, ahol az orvosok - szigorúan a beteg érdekében - soha nem mondják ki, hogy már nem érdemes küzdeni. Újabb és újabb gyógyszereket javasolnak - a beteg érdekében - amivel újabb és újabb százezrekkel hizlalják a gyógyszergyárakat.
 
Persze a pénz csak pénz. Shep is ezt mondogatja úgy tízoldalanként. Hogy nem számít. De azért amikor ki kell fizetni az apád nyugdíjasotthonának éves számláját, hogy mégse valami állami elfekvőben haljon meg, akkor nem árt, ha van. Vagy amikor az élhetetlen húgod nem tudja kifizetni az általa elbitorolt családi otthon számláit. Vagy amikor a lányod képtelen a saját lábára állni és támogatnod kell. Szóval a pénz nem számít, de ha elfogy, eléggé tud hiányozni. A rák meg még mindig ott van.
 
És akkor még szó sem esett magáról az emberről. Mert van itt egy betegünk, Glynis, aki rák előtt is egy kiállhatatlan picsa volt, a halálos betegség meg a legrosszabbat hozta ki belőle. És van egy altruista balek férj, aki ha már évtizedekig tűrte a felesége zsarnokoskodását és azt, hogy őt hibáztatja saját élhetetlenségéért és művészi kudarcáért (aszondjahogy: túlságos kényelemben élt úgy, hogy a férj eltartotta és mindent alá rakott, így hiányzott a leküzdendő nehézség, ami a művészi alkotás úgymond alapeleme), ahelyett hogy bevallaná magának, szimplán középszerű volt és ezért hagyott fel az alkotással; akkor nyilván nem fogja otthagyni a legnehezebb időkben. Így aztán Glynis még zsarnokibb lesz, most már a rákért is a férjét hibáztatja, Shep meg még jobban megalázkodik, mert ez a dolga. Mást el se tud képzelni. Nem is tudom, mikor olvastam utoljára ennyire káros, mindkét félre nézve toxikus kapcsolati dinamikáról, amelyben olykor a legváratlanabb pillanatokban csillan meg az intimitás és a valahavolt szeretet. Sosem tudhatjuk, valójában mi játszódik le két ember közt egy kapcsolatban, és fokozottan igaz ez a nehézségekre: sosem tudhatjuk, kiből mit hoz ki, ha szembesül a saját vagy a társa gyengeségével, sebezhetőségével – testi és lelki értelemben egyaránt. Mert a rák, a kemo okozta leépülés nagyon is testi folyamat. És Shriver nem tagadja el ezt. Ahogy azt sem, mennyire álszent módon áll hozzá a halált, betegséget, születést gondosan kórházba száműző társadalmunk mindehhez.
 
Na de távolodjunk el Glynis és Shep házasságától. Mert a rák nem csak kettejük ügye. Mert ha valaki megbetegszik, méghozzá súlyosan, ahhoz hirtelen mindenkinek köze van – vérszagra gyűl az éji vad, ugyebár. A betegágy mellett felsorakozik a rokonok, barátok, ismerősök hada, és ki-ki a maga legrosszabb módján reagál – no, Glynis is. De vajon mi a „jó mód”? Erre mi a protokoll? Ha a tizeniksz éve nem látott egykori jó barát a halálos ágyunk mellé siet mintha mi sem történt volna? Ha az anyánk csak a saját fájdalmával van elfoglalva és azt szajkózza, mennyire rossz most neki? Ha a húgunk a betegségünket is arra használná ki, hogy végre megtérítsen minket? Meddig kell (kell egyáltalán?) a betegnek azzal törődnie, hogy hálás legyen a törődésért és megkönnyítse a megrendült hozzátartozók dolgát? És meddig kell a hozzátartozónak erőlködnie és tűrnie a beteg gonoszságát, csak mert beteg? Miért is ne mondhatnánk ki, hogy nem érdekel? Nem érdekel, ha haldokolsz, ettől még nem lesz megbocsátva az elmúlt sok év, nem borul fátyol a múltra, te se leszel se jobb, se kedvesebb, és én se. Miért nem mondhatunk le erről a mindkét felet lealacsonyító színjátékról?
 
És miért válik hirtelen minden más - mindenki más baja - sokkal kisebbé, ad absurdum teljesen jelentéktelenné a rák tükrében? Noha Glynis és az ő betegsége, valamint Shep és az ő számlája állnak a regény középpontjában, van itt egy mellékszál, ami azt kell mondjam, nekem sok ponton még jobban is tetszett: Shep legjobb barátja, az örök lázadó, rendszerkritikus monológjaival mindenkit halálra fárasztó Jackson és családja. Jackson és felesége, az örökké józan, gyakorlatias Carol egy rendkívül ritka, halmozott fogyatékosságot okozó kórtól szenvedő kamaszlányt ápolnak, amire nem csak a házasságuk, a személyiségük, a barátságaik mennek rá, hanem kis híján a kisebbik lányuk mentális egészsége is. Az ő drámájukon keresztül az tárul elénk, hogy a hirtelen a világot a sarkaiból kiforgató rákkal szemben milyen az, amikor egy családot szép lassan emésztenek fel a betegség által meghatározott hétköznapok. És hogy ezt mennyire nem veszi észre a környezet, mennyire természetesnek vesszük, hisz már beleolvadt a hétköznapokba, hogy ők bármilyen nehézséggel megküzdenek – azaz, ha már tizenéve ilyen ügyesen küzdenek vele, az nem is akkora nehézség, ugye? Megtanultak együtt élni vele – és ha megtanulunk valamivel együtt élni, az már nem is számít, ugye? Hogy mi történhet, amikor valaki mégsem bírja tovább. Hogy a folyamatos megfeszítettség és öngerjesztő elégedetlenség által kiváltott kétségbeesett, ostoba, gyerekes tettek hogyan vezetnek tragédiákhoz. Hogy milyen mély fájdalom, kétségbeesés, mellőzöttségérzés lapulhat azokban, akik sosem beszélnek róla, ezért mind azt hisszük, minden rendben. Hogy néha a saját nyomorunk közepette is oda kéne fordulni a másikhoz és megkérdezni: te hogy bírod?
 
Nade... elmentünk sziruposba. Azért mégse tagadjuk le, hisz a könyv se teszi, hogy mindenkinek a saját nyomora a legnagyobb. Hogy igenis mind lehetünk önzők, nemtörődömök, csak a saját bajunkkal törődők. Hogy ha a kapcsolatokról nem tudhatjuk előre, mit hoz ki belőlük egy krízis, azt is be kell látnunk, hogy az egyes emberről se tudhatjuk előre – legkevésbé saját magunkról. Shriver nem finomkodik, de az elmúlt évek krízisei azért adtak ebből kis ízelítőt mindannyiunknak: kurvára fogalmunk sincs, hogyan fogunk reagálni, ha itt kopogtat egy igazi tragédia. Mert még ha van is valamiféle protokollunk arra, hogyan kéne – az esetek többségében kitörölhetjük vele a seggünket.

Kiadó: Gabo

Fordító: Komló Zoltán