Sárkányok háza - sorozat, HBO

Ó azok a régi szép idők, amikor minden hétfőn hajnalban keltem, hogy még munka előtt megnézhessem a frissen kikerült Trónok harca részt, hogy aztán félálomban kókadozva verjem vissza a kollégák nyaggatását, hogy meséljem el / nehogy elmeséljem, hogy mi történt… Előtte se és azóta se csináltam ilyet, öreg is vagyok már hozzá, meg nem is hiszem, hogy bármilyen sorozat ennyire tudna izgatni már – a Trónok harca, bármilyen hulladék is lett a végére, simán képes volt kiváltani azt a fajta várakozást, hogy nem, még azt a pár órát se bírom ki, hogy majd délután megnézzem. Volt egy varázsa, na. Tavaly valamelyik járványhullámos lezárás idején újranéztem az egészet, és bár persze voltak mélypontok, üresjáratok, és a vége még mindig olyan, hogy legszívesebben szivaccsal törölném le a képernyőről, ne is lássam, azért így is vitt magával a nyolc évad. Mégsem mondanám magam keményvonalas rajongónak, a könyveket valahol a harmadik rész fele tájékán adtam fel, és már nagyjából semennyire nem tud érdekelni, befejezi-e valaha Martin a saját verzióját vagy sem – úgysem olvasnám. A többi kapcsolódó kötetét meg aztán eszembe sem jutott.
 
E hosszas felvezetés egyetlen értelme, hogy lássuk, a Sárkányok házát egyáltalán nem vártam elvakult rajongással, igazából várakozások se nagyon voltak bennem, úgy tudtam nézni, mint egy random fantasy sorozatot a streamen. Reméltem, hogy jó lesz, ne pazaroljam már az időm szarra, de eszemben se volt új Trónok harcát várni tőle, a könyvvel meg aztán pláne nem tudom összehasonlítani. Így aztán tán nem is csalódhattam annyira nagyot. Talán.
 

A Vastrón első női örököse

És nagyjából ezt is kaptam: egy random fantasy sorozatot, színvonalasan megcsinálva, közepesen jól megírva, remek (és egy-két kiemelkedő) színészi alakításokkal, szépen lekerekített történettel, ami megágyaz valami nagyon nagy szabásúnak – magyarán az évad egy gigantikus pilot, ami megalapozza a következő két-három évad (még nem tudni, mennyi lesz) mindent felégető háborúját. Mert hát hogy háború lesz, az már a beharangozókból világos volt. Évszázados békéről nem szoktak sorozatot forgatni. Az utolsó Targeryen uralkodó, az Őrült király meggyilkolása előtt nagyjából kétszáz évvel járunk: a Targeryen dinasztia fénykorát éli, sárkányaik segítségével uralmuk alá hajtották Westerost, hatalmukat épeszű ember nem kérdőjelezné meg – hisz ha igen, akkor jön a dracaris, aztán meg a futás és az ordítás. Ha egy család egész sárkányflottának parancsol, akkor nem marad hely sok intrikának. Aztán persze eljön a pont, amikor a család elkezdi felemészteni önmagát (lehet, hogy a kvázi-középkori uralkodói családokra is igaz, hogy minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan…).
 

Rhaenyra és Alicent - itt még öribarik...

A családi perpatvar gyújtópontja, mint mindig, most is az öröklés: Viserys Targeryen, a békés király után fiúutód híján öccsére, Daemonra szállna a trón – ám a herceg rútul viselkedik, a király meg olyat tesz, amire még nem volt példa, egy szem lányát nevezi ki trónörökösnek. Rhaenyra Targeryen lehet az első nő a Vastrónon – feltéve, ha Westeros urai ezt hagyják, ha nagybátyja nem indít háborút, és ha atyja új házasságából nem születik életképes fiúgyermek, aki beelőzhetne az örökösödési rendben. Ez a kiinduló helyzet aztán jócskán megkavarodik, amikor Daemon sértett vetélytársból támogatóvá, szeretővé, majd férjjé lép elő – a sorozat egyik legtöbb indulatot kiváltó szála, ezzel együtt az egyik legjobb lehetőség karakterépítésre; a királynak meg persze elkezdenek fiacskái születni új királynéjától, aki nem más, mint Rhaenyra egykori legjobb barátnője, akit apja, a király segítője saját hatalmát megszilárdítandó zavart a király ágyába nagyjából annak megözvegyülése napján, és aki idővel kinövi magát ijedt kislányból Cersei Lannister méltó utódjává.

...itt meg már késsel esnek egymásnak

Közben jönnek-mennek a színen az ismert westerosi nevek, de a Starkok, Lannisterek, Martellek, Tyrellek, Tullyk, Baratheonok itt csupán díszek – a végjátékig, amikor potenciális szövetségesként színt kell vallaniuk. Mert a végére csak eljutunk a háború kitöréséig, az utolsó rész elhozza a várva várt gyújtópontot, ami után nincs visszaút, a békére törekvő „fekete királynő” bosszúszomjas sárkányként fog harcba indulni a második évad nyitányában. Kár, hogy az út idáig túlságosan is kiszámítható volt.
 
A legnagyobb gondom ezzel a sorozattal, hogy Martin ide vagy oda, pontról pontra felmondja egy kreatív írás mesterkurzus tananyagát – és ennyi. Egyetlen igazán sokkoló és váratlan eseményt sem tudok felidézni – a finálé nagyszabású sárkánycsatája és annak kimenetele is annyira hatásvadász módon volt megalapozva (már onnantól, hogy a főszereplők útnak indultak…) hogy már-már vártuk, hogy essen el a szerencsétlen, akinek el kell. Hol van ez Ned Stark lefejezésének sokkjához képest? Vagy a Vörös Nászhoz képest? Emlékszem, én anno a Trónok harca sorozatot előbb láttam, minthogy olvastam volna a könyvet és szó szerint nem tudtam elhinni, hogy ez megtörtént, hogy az abszolút főszereplőként felépített karaktert csak úgy kinyírják és ezzel háborúba lökik az egész kontinenst – de tovább megyek, már konkrétan az első részben úgy sokkoltak Bran Stark ablakon kilökésével, mint szerintem azóta se semmi a sorozatok világában. Ehhez képest itt már türelmetlenül és kissé unatkozva várjuk, hogy essen már végre egymásnak az a két nyomorult sárkány.
 

Az isteni Matt Smith nem először játssza egy királynő támogató férjét 

Valahol kár, mert az egész azt húzza alá, hogy biztonsági játékra mentek – a Trónok harca úttörő volt abból a szempontból, hogy mert főszereplőket kinyírni, gátlástalanul játszani a nézői várakozásokkal, miközben a sárkányos-cicis fantasy felszíne alatt sok-sok rétegnyi hatalmi játszmát, intrikát, emberi drámát érlelt. Itt ez hiányzik. Sok szempontból lebutított Trónok harca – nem csak azért, mert a több szálon futó cselekmény (Királyvár intrikái, a Starkok háborúja, Stannis hadjárata, Dany és az ő többévadnyi szerencsétlenkedése Keleten, a Falon túli Észak, hogy csak az első évadok fő csapásvonalait említsem) itt egy szálra redukálódik; hanem azért is, mert fájóan, baromira fájóan hiányoznak azok a karakterek, akik képesek lennének megtölteni élettel egy intrikáktól hemzsegő politikai drámát is, nem csupán egy sárkányos fantasyt. Sok év és sokadszori újranézés után is az első három-négy évad azon részei a kedvenceim, amelyekben Kisujj, Varys, Tyrion intrikáltak Királyvárban, vagy amelyekben Tywin Lannister és a Töviskirálynő feszültek egymásnak. Hát ennek itt nyoma sincs. Ez a sori még a legjobb pillanatiban is maximum a végjáték Sansa-Jon-Dany összefeszüléseihez ér fel, vagy még ahhoz se. Az egyetlen valamirevaló intrikus a potenciális Tywin Lannister utód Otto Hightower, aki lányából királynét, szadista, alkoholista, nemtörődöm unokájából pedig királyt farag, de az ő karakterét is gyengíti, hogy igazi partnert és ellenfelet nem kap – mindenkit dróton rángat Királyvárban, az meg egy idő után nem kihívás. Az egykori barátnők, a két fiatal királynő, majd gyermekeit féltő anyatigris párharca meg (eddig) nem tud valódi tartalommal töltődni.
 

Rhaenys, a sosemvolt királynő

Ami izgalmas lehetne, az a „sosemvolt királynő”, Rhaenys Targeryen hercegnő szerepe, aki okkal gyűlöli mindkét oldalt és akinek egy ponton kezében a lehetőség, hogy felégesse legalább az egyiket, mégsem teszi – a józan mértékletesség és a semlegességre törekvés egy olyan példáját mutatja, amiről hamar ki fog derülni, hogy működésképtelen egy háborúban (tulajdonképpen már ki is derült). És hát ott van Daemon… a tékozló herceg, akit megfosztanak trónöröklésétől, akit félreállítanak egy unokahúg miatt, akihez minimum ellentmondásos érzelmek fűzik, és aki eddig az egyetlen, aki valamiféle karakterfejlődést mutatott – és aki különösen szeretné lángba borítani az eget és ehhez minden sárkányt megszelídíteni. Érdekes, ahogy a sorozat a Targeryenek és a sárkányaik kapcsolatát pedzegeti – ebből ugye a későbbiekben keveset láthattunk, hisz Daenerys sok év után segített a világra három sárkányt, akiket anyjukként szeretett, de a valódi mágiájukról nem sok fogalma lehetett. Itt viszont a Targeryenek és a sárkányok kapcsolata még jócskán bír többlettartalommal, a királyi ház gyermekei mellé a bölcsőbe helyezik a sárkánytojást, ami nekik van rendelve, és aminek lakója, ha kikel, az ő saját sárkányuk lesz – akivel érzik egymás fájdalmát, dühét. Biztos vagyok benne, hogy a sárkányokkal való kapcsolatnak még lesz szerepe, ahogy annak is, hogy ki az egyetlen a jelenlegi szereplők közül, aki más sárkányát „hódította el”, valamint annak is, mit csinált Daemon a sárkányveremben az utolsó részben. Na, ezekben több potenciál rejlik, mint a két királynő vetélkedésében.

 

Sááárkányok 🐉🔥😃 

Ami a megvalósítást illeti: látszik a beleölt rengeteg pénz, a díszletek most is gyönyörűek, a sárkányokról elhiszem, hogy repülnek, a viharvégi vihartól engem is kiráz a hideg. A színészi játékokra panasz nem lehet, Matt Smith mindent visz, mondjuk Daemon igazi jutalomjáték, talán neki van a legtöbb lehetősége játszani; Paddy Considine mostanában mennyekbe megy Viserys király megformálásért, bár szerintem maga a szerep nem akkora kihívás, a sminkeseinek járnak inkább a díjak; az igazi meglepetés viszont Rhys Ifans Otto Hightowerként, aki bár rég levetette magáról a „Notting Hill hülyegyereke” skatulyát, de még mindig meg tud lepni, mennyire sokoldalú színész. A két királynőt megformáló színésznők egytől egyig jól hozzák a kötelezőt – lehet vitatkozni azzal a kreatív döntéssel, hogy más-más játssza a fiatal és a felnőtt énjüket, de különösebben nem érdemes. Mindkét Alicent korrekt, de nem emlékezetes, és mindkét Rhaenyra magával ragadó – a fiatal Milly Alcock talán túlságosan is, mert hiába sokkal jobb színész az idősebb Rhaenyrát játszó Emma D’Arcy, sokan visszasírták azt a dacos fejecskét.
 
Nem mondom, hogy tűkön ülve várom a folytatást – igazából most totál hidegen hagy, hogy folytatódik-e (amúgy igen) és hogy mikor (tán 2024-ben). Nem rossz annyira, hogy felidegesítsen, de nem is annyira jó, hogy lelkesedést váltson ki belőlem. Se tűz, se jég, csak langyos mocsár. Ami tán a legszomorúbb, ami egy Trónok harca előzménytörténetről elmondható.