TRANSMETROPOLITAN - Gyűjteményes kiadás 3. kötet - képregény

Az első gyűjteményért odavoltam, kegyetlen, tűzijátékba oltott tükörjátéka szőröstül-bőröstül, antihősöstül megvett kilóra. A második billent bennem egy tisztességeset – kikönyökölt belőle egy máshonnan untig ismert történetstruktúra, miközben a körítése, a megjelenése, és nem egy momentuma továbbra is etalon-erejű volt, ebben a zaklatott, de invencióban amúgy durván gazdag szcénában. Most becsuktam a harmadikat is, és bizony mondom, egy pillanatát nem bántam a vele töltött időnek; akkor sem, ha végül úgy ért véget, ahogy a másodikban a szerzőpáros megelőlegezte. Ha nem is utalás- és rétegmentesen, de ez a szerzői látomás abba az álomországi pátoszba érkezett, ahova a meséink reményt dédelgető java – önmagát (bukás szelében is tetszelgő szédületben) leleplező legfőbb gonosszal, és egyfajta fancsali hepiendre nyomokban emlékeztető rókaláb-letépkedéssel a legvégén. Nincs ezzel baj, csak ha jobban belegondolok, ugyanezt a mesei önleleplezést a popkultúra gyakran műsorra tűzi, könnyed Poirot-paródiáktól kezdve (mint amilyen a Tőrbe ejtve) komolyan vett drámákig bezárólag, ahol a goni elmagyarázza a mithogyant. Ennél ez a folyam jóval többet ígért, az ilyen óhajból hamuba sütött mese-pogácsáknál nyersebben valóságra rímelő felhangokkal volt tele az egész cyberpunkba oltott, média-arcot kaparó szocio-utazása alatt.

Maradt bennem hiányérzet azért is, mert nagyjából a második gyűjteményes kötet közepétől a Város, mint önálló, élő, lélegző entitás átadta a helyét a kulisszának, ahol már csak az egyre gyorsabban (majdnem-szupervihar sebességgel) robogó fősodor cselekménye fért az amúgy továbbra is elképesztően fantáziadúsan elénk pakolt lapokra. Hiányoznak azok a nemcsak hangulatot festő, de az elmeroggyant varázs- és nyomorvilág hangulat-valóságát is jelentő leágazások, betétek, ide-oda imbolygások a cselekmény körül, amiből mélységeiig megismerhetted ezt a szörnyeteg Gólem-entitást: a Várost, és nem mellesleg Spider Jerusalemet, a rosszéletű segédeit, s körülöttük az egész menazsériát, amely ebben a gonzóra hangszerelt ritmusban rángatózik. A világa folyamatosan permutálódó szubkultúráit, a mániákat, a divatokat, a degenerációkat, amelyek csíráit persze hogy ide hordta már körénk a szél... Ha ez a történet itt, az utolsó kötetben ágazik, akkor elképesztő tempóban kirügyezik, virágba borul, gyümölcsöt nevel; sőt, a gyümölcse el is rohad ebben a degenerált száguldásban, büdös levet eregetve. Ahogy például az informátor Liesl Barclay jut el pár füzetben a szükségszerű (egérút-nyitó) fej-széttaposásig.

Ez baj – már csak azért is, mert felpörgeti az olvasási sebességet. Az amúgy (továbbra is) egységnyi kockákra jutó, még mindig agyzsibbasztó tömegben ömlő invenciót az olvasás nem képes elsőre belepofozni az agyadba, mert átrohansz rajtuk. Ahogy a korábbi részek olyan (általam kevésbé szerencsésnek tartott) epizódjaiban is, mint Az új aljanép, a történet köré születő (Darick Robertson által felskiccelt) látható nyomán égett be a látványi többlet: egy érzés, aminek több köze volt a valósághoz, mint a közben elmesélt meséhez – és mégis, minden porcikájában abból származott. Másfelől nem akkora baj – úgyis átlapozod még egyszer. Vagy legalábbis én ezt tettem, sőt; tervezem, hogy előveszem az egészet, elölről. Tehát mondhatom: nemcsak hogy nem bántam meg a vele töltött időt, de hajlandó vagyok elvinni egy hosszabb, lassúbb, időpazarló randira. Így, hogy immár nem laknak bennem előzetes várakozások, csak egyfajta perverz örömvágy: csináljon az agyammal az információs pollene, amit csak akar.

Warren Ellis nagyon sok mindent helyre tesz itt – olykor úgy, hogy nem tetszik; de tény, a világunkra ezek is rímelnek. Mondjuk kicsit felemás, hogy a csajai csak akkor tökösek, ha tényleg szinte pasik – ahogy Yelena működik és kinéz a végén, az egyszerre patriarchális rém-karikatúra és feminista paródia; holott szerintem nőiesnek és erős nőnek lenni egyszerre nem ellentmondás (Margaret Atwoodtól Parászka Borókáig nagyon sokan képesek önmaguk nőben és erőben tartani). És ugyan végül mesét celebrált (szentségtelen, de hívő) mise helyett, még mindig elsősorban hálát érzek iránta. Nem akármilyen mélységekbe mászott ezért, és a sarakért, amiket magával hozott a bakancsán (s aztán, ahogy ez lenni szokott, másokba törölt), végül legalább elegánsan kér bocsánatot. Ez is valami – sőt. Ha csak mázlis két százalékban tartalmazza Spider Jerusalemet, mint szerző és megálmodó, akkor talán a legtöbb, mi kapható.

A TRANSMET tényleg alap. Távol áll attól (mint ahogy egy portál hírelte), hogy egy forradalom receptkönyve legyen. Az a V for Vendetta, az Ügy mindenek felett álló voltával, az ön-személytelenítéssel és önként vállalt mártíriummal, ahogy a forradalom gyermekeként előre be is fűszerezed magad, hogy ízleni tudj neki – a receptkönyv inkább Alan Moore műve (bár az is ezerszer több ennél, persze). Ellis és Robertson munkája nem forradalmi receptkönyv, de ebben a húsz éves mesében szerintem benne van a saját korunk kegyetlen látomása – ijesztő mélységekig. Valahol felmerítette bennem, mennyire teremtjük a valóságot a tendenciákból formált meséinkkel. Hiszen a napokban lezajlott félidős amerikai választáson kirajzolódó republikánus erővonalak kísértetiesen megidézik a képregény viszonyait. Trump, mint Szörnyeteg, és a floridai nyerőember, DeSantis, mint Vigyori. Hiszen a mosolypolitikája mögül előszivárgott: amúgy tipikus hófehér autokrata, a hivatali stílusában mondhatni, kortárs értelemben viktoriánus ő is. Remélem, Warren Ellis pusztán szórakoztatott egy lekerekített rémlátomással – hogy valójában ennyire nem látnoki. Persze, ki tudja; a TRANSMET-et nyilván a királycsinálók  is nagyon szeretik. Az elnök emberei – úgymond (hogy idevonjak még egy aspektust). Használhatják receptkönyv gyanánt, csak attól tartok, nem egy forradalomhoz...

Továbbra is hálám a FUMAX csapatának, amiért ilyen minőségben a kezünkbe nyomták ezt a három féltéglát. Álljon itt búcsúzóul a magyar kiadás 3. kötetét dédelgető csapat:

Fordító: Holló-Vaskó Péter
Szerkesztő: Láng István
Korrektor: Friedrich Zoltán
Betűbeíró, tördelő: Tóth Barbara
Betű-, műszaki szerkesztő: Benes Attila