Rólunk tudvalevő (s akik régóta
követik ezt a blogot, nyilván tudják is), hogy szinte az elfogultságig
szeretjük Neil Gaimant – ahogy a világaihoz áll, és ahogy mesélni képes róluk;
mindig rengeteget elmondva közben az életünk közösen álmodott éber világáról, a
valóságnak aposztrofált delíriumról is. Ez olykor szül érdekes helyzeteket –
hiszen most, hogy a kezembe kaparinthattam ezt a kis gyűjteményt, szinte
mindent idézhetnék róla a korábban
leírtakból; nem is távolodva el a szerző gátlás nélkül újrahasznosító
tevékenységétől ezzel, hiszen ezek a képregények egytől egyik korábban
született novellák formátumot váltó megidézései.
Mégis, jobb, ha hagyom, hogy beszéljen belőlem a friss benyomás – még ha
előkerül is, amit régebben e mesékről gondoltam; úgy is, hogy anno a Hálózsák
képregényes felületén is láttam már mindegyiket (tehát ez nemcsak újra-szembesülés
egy másik formátumban, hanem az újraolvasás ölbe véve, a monitorra bambulás helyett,
a lapozgatás ajándékával).
És mégis okozott örömet. Három
történet került ebbe a gyűjteménybe, A
tények Miss Finch távozásának ügyében, Az
ajándék és a Baglyoknak leánya.
Az utóbbi kettő a Tükör és füst novellaválogatásában, a címadó történet a Törékeny holmikban jött eredetileg novellaként. Mindhármat előbb láttam képregényként,
mintsem puszta szövegnek – tehát óhatatlanul vezette Michael Zulli
pasztell-volta ellenére olykor kifejezetten karcos rajzvilága a fantáziám,
amikor aztán novellaként is olvashattam őket. Még mindig tartom: ennek ellenére
az Ajándék anno novellaként könnyedén
kiformálta a saját, Zulliétól nagyjából független arcát bennem (tény, ebben a
saját macska-természettel kapcsolatos kötődéseim sokat segítettek) Mondjuk az a
novella e nélkül is tanítani való: ahogy felüt, ahogy vezet, ahogy lecsap a
végén az utolsó mondatában. Mégis, most újranyitva többször, jobban
szembesülhettem Zulli kétségtelen macska-érintettségével is, Gaimané mellett – a rajzoló rajongásával a szőrös öntörvényűség iránt. Szerintem még mindig érdemes ezt a
történetet először novellaként elolvasni, de utána ne hagyd ki ezt az
adaptációt, mert tényleg hozzátesz.
A Baglyoknak leánya viszont egyszerűen jobb, teljesebb élmény így –
az a viktoriánus ízű mese ebben a keretben kikerekedik a puszta szöveghez
képest. A képi direkt valahogy ebben a mesében erősebb hatású, mint az amúgy
jól hangban tartott elbeszélés. És ami azt illeti, Miss Finchnek sem ártott a
megjelenítés – bár itt folyamatosan inog bennem, a két formátum közül melyik
hatása ér mélyebbre. Jelenleg úgy tapasztalom, az, amelyiket éppen a kezembe
vettem. Mondjuk a három történetet összevetve, ebben van a legtisztábban Gaiman
mítoszhoz való érdekes viszonya jelen – hogy jó, ha van, de nem kell hozzá ördög, vagy egyéb
hit-béltartalom; lehet benne eddig mesélt, de nem kell hozzá. Te magad kellesz
hozzá, egy mélyen megélt nyers vágy, és létrejön valami egyszeri és
megismételhetetlen az egyén, a közösség, vagy hiánya életében, valami sűrűn evilági és mégis többlettel terhes. Aminek
nincs kánonja, azaz nem meséled kétszer ugyanúgy el, de a mese íze az ugyanaz a
fűszeres zamat lesz, mint egy végtelenbe nyíló, hajnali dzsungel íze a szádban,
párás, idegen növények, bundák és a saját atavisztikus félelmed íze – a
történet mindig más lesz, de az a zamat, na, az ugyanaz.
Vicces ez – amikor megkaptam,
körülbelül ugyanazt éreztem, mint a kifordított Sherlock-sztori, a Smaragdzöld tanulmány kapcsán: hú, egy új Gaiman-kötet magyarul, ugyan ismertem,
mégis: de jó, hogy megvan, mindent egybevéve örülök, hogy megvan. Ennél a
kötetnél azért szépen tovább nyílt ez az érzés – biztos, hogy kézbe veszem még.
A macskákért, legyenek feketék és áldozatkészek, avagy kardfogúak és áldozatra
lesők; a nemhős hősökért, akik ezekben a történetekben tévednek el, nem
találnak haza – vagy hazataláltak végre, bár mi már nem tudhatjuk, hol is terül
el az az otthon. A gondolatokért,
amit megnyitott bennem. A kívánságaim természetének sajátos tükréért – hogy ne
felejtsem el, amit magamnak kérek, az mindig ugyanígy egyszerre jutalom, és
büntetés. A tényekért, a történetmesélés kötetbe érkezésének ügyében - hogy
soha nem tudhatod, pontosan mennyi látszik a történetedből, ha valaki
elmesélné. És a más történetekért, amit ez a néhány megnyitott bennem. Például
a történetért, amiben elképzeltem, hogyan vált anyjává Miss Finch két
smilodon-kölyöknek a múlt dzsungelében, ahova szíve kívánsága vetette.
Köszönöm, urak, szerző, rajzoló, fordító, beírók, kiadók. Bármit gondolok néha
rólatok, kevesebb volna az életem a mesék, a mesélés addikciója nélkül. Várom a
következőt.
Kiadó: Szukits
Fordította: Galamb Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése