David Mamet: Oleanna - Centrál színház

Kétszemélyes előadás, kamaradráma. Azaz valami első pillanattól azonnal tisztán beszélő, mégis ellentmondásos helyzet a színpadon, ami másfél óra alatt teljesen kifordul magából. „Szexuális zaklatással vádolja tanárát egy tanítványa David Mamet kortárs drámájában. Az áramütésszerű történet a kiváló egyetemi professzor és fiatal tanítványának párharca, áthidalhatatlan származási különbségek háborúja. A szakmai mérföldkőhöz érkező tanár, a nemek közt épp újraíródó szabályrendszerhez kénytelen alkalmazkodni, vagy elveszíteni mindent, amiért eddig dolgozott...” pontozza a Centrál felületén az előadást a kísérőszöveg. Valami félelmetes, ahogy az összefoglaló ismeretében is nem ezt látod, azonnal nem. Hanem két embert, amint egyszerűen képtelenek megszólítani egymást.
 
Kétszemélyes előadás, Szabó Kimmel Tamás és Hermányi Mariann tolmácsolásában. Hibátlanul azonosulnak. Hibátlanul vezetnek meg, végig a másfél óra alatt – a jól megalkotott díszletben, ami két perc alatt validálódik; a „még a szagát is” megidéző egyetemi tanári irodában. Az (előzetes ismeretében is) bármilyen előzetes várakozást kegyetlen pontossággal felülíró játék a két ember között egymással folyik, „még a szagát is” megidéző módon. Nyilván nekünk játszanak, de ebben irgalmatlan tisztelet van a darab, a benne elénk kerülő túlságosan is emberi, a kinek-kinek sajátjává lényegülő szerep iránt, a pontosságban egymás iránt. A pontosságban, ami pont erről szól: hátsó szándékok pontatlanító kegyetlenségeiről, prekoncepciókról, dédelgetett önképről és kulturális beágyazódásokról egyfelől, másfelől az áldozat-szerepről, a hátrányos helyzet teremte hideg erőszakról, az igazad tudatában nem válogató eszközhasználatról.
 
John és Carol. Megteszik veled, hogy másfél óra után úgy állj fel a székből, elbizonytalanítva, az állásfoglalás kényszerével (és lehetetlenségével) terhesen, hogy tényleg a saját tükrödbe nézhess. Ha állást foglalsz, azzal saját magadról állítasz ki bizonyítványt. Mert a játszók tényleg kőpontosan rakják eléd a dilemmát – akármelyik szereplő léthelyzetével azonosulnál is eredetileg. Elérik, hogy tényleg lehetetlen legyen sérülés nélkül oldalt választani. Elérik, hogy tényleg a kommunikáció csődje kerüljön elénk, ahol a mélyről jött, túlságosan érzékeny, betokosodott sértettség, és a magáról nyájas mód előnyös önképet dédelgető érzéketlenség az összes kísérlet után is képtelen megszólítani egymást. Durván kinyitva ezt a személyes hitellel elénk rakott, ijesztően pontos képet: elénk kerül az összes Weimar, és a látszatvilágait felszakító (kommunisztikus avagy fasisztoid) „forradalmak” összes ellentmondása. A „mit kellett volna másképp csinálni” dilemmája. Fontos volna tudnunk – mert a saját világunkban is, számos hétköznapinak tekintett helyzetben ott imbolygunk a tehetetlenségérzetből születő erőszak szélén. Nézzétek meg ezt az előadást.
 

Molnár Miklós fényképe, a Molmik Photography Fb-oldaláról

A továbbiakban kizárólag azokhoz szólnék, akik már látták. Elgondolkodtam a „mit lehetett volna” kérdésén. A tanár szempontjából: lehettem volna nyers és kíméletlen. Nézze, kisasszony, ön megbukott. Nagyon sajnálom, ha ez az egyetlen mód, ahogy kiemelkedhet, akkor főleg sajnálom, de ön nem ütötte meg a mércét, amit a diáktársai bő többsége igen. Megbuktatom. Isten önnel. Egyszerű őszinteség, ami valóban hordja magán azt a bizonyos szempontból patriarchális, konzervatív, klasszikus tanár-mintát, ami reformra szorul. A professzori kinevezés küszöbén.
 
Vagy (ha már reformernek, előremutatónak képzelem magam) mondhatnám ezt is: Kisasszony, legyen olyan kedves és gyűjtse össze azokat a diákokat, akik hasonlóan éreznek. Bizonyára nem csak ön érzi úgy, hogy nem ért az egészből semmit. Tartsunk különórákat, ahol feltehetik a kérdéseiket, s ahol én a legjobb tudásom szerint megválaszolom őket. Nézzük meg, hogyan tudunk haladni a maguk tempójában. Holnapután reggel kilenckor kezdjük, a 42. előadóban. Viszontlátásra. Ez a szerep a magam könnyen-azonosulása, elvégre professzor-korba ért, fehér férfi volnék.
 
Mégis, az életem adott mintát rá, hogy lássam a másik oldalt is. Amely amúgy alattomosan csőbe húz, és tele van a feje a maga igazával – egyáltalán nem csoda, hogy nem fér bele egyéb tudás. Hiszen igaza van abban, hogy betegítő mintákat is közvetít a tananyag, amiket rég meg kellett volna haladni. Igaza van abban, hogy az a követelményrendszer és struktúra, ami neki a felemelkedés lehetőségét megadná, a szerkezetével ezt alapjában el is veszi tőle. És brutálisan igaza van abban, hogy neki, aki ott toporog ezen a lépcsőn, senki ne mondjon olyat: „nem kell mindenkinek egyetemre járnia”. Tény, hogy a forradalmak beteg mintáit ösztönösen követve totalitásra törekszik. Megmondaná például, hogy mit tanítsanak neki. Csak arra gondolj, hogy mennyire ezt a nótát fújták honi tájon a fényes szelek. S hogy mennyire torz, beteg eredménnyel.
 
Az életem adott rá példát, hogy felismerjem, mennyire kényes terep az ilyen magamért kiállás – hogy mennyire a hazugság terepe. Az a szint, ami itt elénk kerül, ijesztő, pedig jelen van a korunkban, vastagon. A másik megismerése helyett néhány egészen egyszerű alapminta, ami aztán prekoncepció gyanánt minden gesztusból kiszemezve a mazsolányi megerősítést, igazolja magát. A pozíció, ami a szemünkben azonnal elhelyez. Ami (az elhelyezés, a „tudom, kinek gondolod magad” valójában bennünket lök át, minden ló minden túloldalára. Van, akit az abuzáló erőszak-pozíciójába. Van, akit a történtek által is igazoltnak vélt ahol fát vágnak, ott hullik a forgács forradalmár-pozícióba. Aki holnapra majd megint megforgatja az egész világot. Újra és újra emlékeztetnem kell magam: ne feledkezzek el a kétségtelen igazáról...
 
Szabó Kimmel Tamás fogalmazott így egy interjúban: Ha távolabbról nézem, szépen összefoglal bizonyos társadalmi problémakört, valami nagyot, aztán ha közelről nézem, tűpontosan mutat be két embert, akik mire a végére érnek a történetüknek, már nem tudnak ugyanazok az emberek lenni, mint az elején. Azt hiszem, hogy én se vagyok pont ugyanolyan, pedig csak beleéltem magam. Nem tudok ennél nagyobb dicséretet.