David Mamet: Oleanna - Centrál színház

Kétszemélyes előadás, kamaradráma. Azaz valami első pillanattól azonnal tisztán beszélő, mégis ellentmondásos helyzet a színpadon, ami másfél óra alatt teljesen kifordul magából. „Szexuális zaklatással vádolja tanárát egy tanítványa David Mamet kortárs drámájában. Az áramütésszerű történet a kiváló egyetemi professzor és fiatal tanítványának párharca, áthidalhatatlan származási különbségek háborúja. A szakmai mérföldkőhöz érkező tanár, a nemek közt épp újraíródó szabályrendszerhez kénytelen alkalmazkodni, vagy elveszíteni mindent, amiért eddig dolgozott...” pontozza a Centrál felületén az előadást a kísérőszöveg. Valami félelmetes, ahogy az összefoglaló ismeretében is nem ezt látod, azonnal nem. Hanem két embert, amint egyszerűen képtelenek megszólítani egymást.
 
Kétszemélyes előadás, Szabó Kimmel Tamás és Hermányi Mariann tolmácsolásában. Hibátlanul azonosulnak. Hibátlanul vezetnek meg, végig a másfél óra alatt – a jól megalkotott díszletben, ami két perc alatt validálódik; a „még a szagát is” megidéző egyetemi tanári irodában. Az (előzetes ismeretében is) bármilyen előzetes várakozást kegyetlen pontossággal felülíró játék a két ember között egymással folyik, „még a szagát is” megidéző módon. Nyilván nekünk játszanak, de ebben irgalmatlan tisztelet van a darab, a benne elénk kerülő túlságosan is emberi, a kinek-kinek sajátjává lényegülő szerep iránt, a pontosságban egymás iránt. A pontosságban, ami pont erről szól: hátsó szándékok pontatlanító kegyetlenségeiről, prekoncepciókról, dédelgetett önképről és kulturális beágyazódásokról egyfelől, másfelől az áldozat-szerepről, a hátrányos helyzet teremte hideg erőszakról, az igazad tudatában nem válogató eszközhasználatról.
 
John és Carol. Megteszik veled, hogy másfél óra után úgy állj fel a székből, elbizonytalanítva, az állásfoglalás kényszerével (és lehetetlenségével) terhesen, hogy tényleg a saját tükrödbe nézhess. Ha állást foglalsz, azzal saját magadról állítasz ki bizonyítványt. Mert a játszók tényleg kőpontosan rakják eléd a dilemmát – akármelyik szereplő léthelyzetével azonosulnál is eredetileg. Elérik, hogy tényleg lehetetlen legyen sérülés nélkül oldalt választani. Elérik, hogy tényleg a kommunikáció csődje kerüljön elénk, ahol a mélyről jött, túlságosan érzékeny, betokosodott sértettség, és a magáról nyájas mód előnyös önképet dédelgető érzéketlenség az összes kísérlet után is képtelen megszólítani egymást. Durván kinyitva ezt a személyes hitellel elénk rakott, ijesztően pontos képet: elénk kerül az összes Weimar, és a látszatvilágait felszakító (kommunisztikus avagy fasisztoid) „forradalmak” összes ellentmondása. A „mit kellett volna másképp csinálni” dilemmája. Fontos volna tudnunk – mert a saját világunkban is, számos hétköznapinak tekintett helyzetben ott imbolygunk a tehetetlenségérzetből születő erőszak szélén. Nézzétek meg ezt az előadást.
 

Martin McDonagh: A kripli - Centrál színház

Hadd játsszon el velünk valami, ami egyszerre s legteljesebben, és a legkevésbé sem játék – írtam anno A sziget szellemeit faggató bejegyzés végére – s lám most csaknem ugyanott vagyunk. Csaknem ugyanott, és ugyanakkor. Inisherin szigetén, ahol a Banshee sikolt, Hollywood-i produkciót forgat a nagy stúdiók korszakában az épp iparivá növő szórakoztatás siserehada – és a szomszédos Inishmaan szigetén pár nyomorult gyakorlatba rakná a meddő álmodozást. Köztük a kripli: Billy, a  végtagbénulás nyomoronca. Aki behazudja magát Helen és Bartley, a kócos sorsú testvérpár mellé Bobby-baba, a halász rozoga csónakjába.

Hadd játsszon el veletek megint Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról, amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint, lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a Párnaember kivételével. Az a legjobb. De egyszer. Soha többé.

A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...

Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A  legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.

Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.

Fordította: Varró Dániel

Rendezte: Puskás Dávid