Mucha Dorka: Puncs

„Az az igazi bűnünk, hogy le se szarjuk az egészet. A mi generációnkról írnak mindenhol, de még senkinek nem jutott eszébe hogy megkérdezze, mi van velünk. Érted, csak annyit: hogy érzed magad? Hát, ha így kérdezed.

Baszki, majdnem megerőszakoltak, és amikor két nappal később a Tanár úr megkérdezte, elmegyek-e vele Angliába egy konferenciára, akkor csak odavágtam, hogy a „jövő héten”? Mármint, érted, mások egy életen át dolgoznak fel ilyeneket, terápiára járnak, jógázni, vegák lesznek, megtérnek, aztán könyvet írnak, meg faszom. Jobban kellett volna fájnia, de csak felszívtam két csíkot Amarillával, és feküdtünk a nappali szőnyegén. Eszembe jutott, hogy mennyi fish and chipset fogok enni, és hogy mosnom kell, mert nincs tiszta ruhám két napra sem, nemhogy egy hétre.”

Mucha Dorka bemutatkozó kötete generációs regényként lett aposztrofálva – úgy tűnik, minden elsőkötetes írótól elvárás, hogy megírja  a maga generációs regényét, ami, még ha fel is gyorsult világunk, azért valljuk be, tán nem okvetlenül szükséges. Nem kell minden kezdő írót generációs alapélmény-rögzítésre presszionálni – ahogy nem kell minden kezdő írónak azt gondolni magáról, hogy majd ő elmond mindent saját generációjáról, amely - naná hogy - mindenben különbözik az előzőektől, máshogy látja a világot, másképp él, szeret, eszik, alszik, fingik, másképp gondolkodik, de annyira, hogy okvetlen új nyelvet és új elbeszélésmódot kell kitalálni hozzá. Generációs próza – hát jó. Olykor úgy érzem, fényévekre vagyok már a mai húszévesektől, tán ezért, hogy érteni értem, de nem érzem ezt a prózát. Ugyanakkor felmerül a kérdés: minek ráhúzni mindenféle címkéket, miért kell nehezíteni a kötet és az olvasó dolgát is mesterségesen generált elvárásokkal? Mert Dorka jól ír. Az elbeszélés simán megáll a lábán. Szuggesztív, sajátos hang, húsba vágó sztori(töredék), képes mélyre menni, és képes tüskét hagyni bennünk. Annyira, hogy gyors egymásutánban kétszer kellett elolvasnom, hogy helyre tegyem magamban az elbeszélőt. Simán működhetne ez a kisregény önmagában – a ráaggatott sallangok és a „nagy” pályatársak várakozást egekbe tornászó ajánlásai nélkül. E várakozások nélkül tán már elsőre is jobban tetszett volna.

Maga a történet közhelyesebb nem is lehetne: ez húszéves egyetemista lány beleszeret nős tanárába. Láttuk már, ezerszer. A pasi egy gátlástalan pöcs, aki szakmányban döntögeti a szöszi húszéveseket, miközben otthon feleség, kisgyerek, kirakatélet várja. A lány naiv, szerelmes, közös jövőt tervez, majd ő lesz az, akiért elhagyja a családját. No persze. Csakhogy ez a lány nem az a lány, ez a kapcsolat nem az a kapcsolat. Valami félresiklott, nem tudjuk, hol, csak töredékeket kapunk, nem tudjuk, mikor lett szerelem ez a szerelem – hogy lett szerelem valamiből, ahol az egyik fél fizet minden alkalom után, még a beszélgetésért is? Miért megy bele ebbe a játszmába az amúgy jó családból érkező, átlagon felüli körülmények között élő elbeszélő? Miért teszi el a pénzt? Miért beszéli be magának, hogy szereti a pasit, miközben minden randin a fürdőben bőgi ki magát? Miért taszítja el magától a hozzá illő, fülig szerelmes srácot? Miért kerget olyan illúziót, amiben maga sem hisz?

Semmit nem tudunk az elbeszélőről – ahogy a többiekről sem, akiket csupán az ismeretlen és megbízhatatlan narrátor szűrőjén át látunk. A feleség történetét csak az ő fantáziájából ismerjük – ahogy azt a szerető elképzeli. Ki tudja, mit csinál egy boldogtalan nő hajnali háromkor. Töredezett, megfoghatatlan fantáziavilág egy kötődési zavarokkal küzdő pánikbeteg elbeszélésében. A mániás számolás, az öncsonkításra való hajlam, az állandó kényszer a nyomok eltüntetésére, a mániákus ítélkezés a legjobb barátok felett is, az abnormalitás határát súroló ragaszkodás ahhoz, aki csak fájdalmat okoz – egyértelmű tünetek. E tekintetben tán mégis jól ábrázolja a korszellemet: látjuk, ahogy egyre képtelenebbek vagyunk valódi kötődésekre, ahogy megadjuk magunkat a felszínnek, ahogy őrizzük kis magánvilágunkat, csak nehogy be kelljen engedni valakit, aki nyomot hagyna rajta, mert akkor oda fennen hirdetett önállóságunk.

„- Tudod mi a bajom a bársonnyal? – Nem tudom, hogy sikerül-e, de megpróbálok neki elmondani valamit. – Az, hogy ha hozzáérsz, akkor nyoma marad. Akármit csinálsz benne, marad rajta egy sáv, ami arra emlékeztet, hogy ott ki ért hozzád, vagy te mihez értél hozzá. Tényleg, még leülni sem tudsz normálisan. Nézd meg, ha most elveszed a kezed, akkor ott marad minden ujjadnak a nyoma.

- És ez baj?

- Nem tudom. Mármint nem zavar, csak van bennem egy hang, ami azt mondja, hogy azonnal simítsam el, tüntessem el, nehogy más is meglássa.”

Vajon az önállóság is illúzió? S ha igen, meddig tart az önállóság és meddig az illúzió? Szerzője szerint a főhős önálló nő, aki rossz döntéseket hoz – miközben az elbeszélő mindkét kapcsolatában a teljes önfeladásig jut el, hagyja, sőt, bátorítja, hogy úgy bánjanak vele, mint egy bábuval, hogy megszabják, mit vegyen fel, mit egyen, mit igyon, mikor hogyan viselkedjen. Az önfeladás és az alárendelődés is lehet önálló döntés – ám mindig ott a kérdés: miért? Mit kompenzál, mit nyom el magában ezzel? Miért, hogy amikor ténylegesen magára marad, nem tud mást kezdeni a rászakadt szabadsággal, mint hogy sebzi magát, újra meg újra? Mintha függő lenne – a sebzettség állapotától függene. S ha függő, akkor beszélhetünk önállóságról? A függés is egy döntés?

Sok a kérdés és sok az ismeretlen. Kíváncsivá tesz, olvasnám még, érdekelne az elbeszélő múltja, érdekelne, ki a feleség valójában, érdekelne honnan az önsorsrontásra való hajlam – ugyanakkor a szöveg elidegenít, ezt a fragmentált, hisztérikus, nagyképű elbeszélést nem akarom tovább olvasni. Nekem ilyen a Mucha Dorka próza, s e tekintetben tökéletes illusztrációja az ábrázolni kívánt generációnak: bármennyire érdekelne az ember, a történet, a trauma, a gondolatok a szájalás mögött; a stílus, a világhoz való hozzáállás oly mértékben taszít, hogy inkább hagyom a fenébe az egészet. Fel kéne oldanunk ezt az ellentmondást és nem csak (a legkevésbé sem) e kisregény tekintetében.

Kiadó: 21. Század