Drakulics elvtárs - film

Megint sikerült felhőtlenül szórakoznunk egy magyar filmen - és ez önmagában nem kevés. Ma reggel is fel-felkuncogtam, ahogy eszembe jutottak a jelenetei. A korai Kádár-kor megidézett rekamiéján egy bájosan kiszámítható, de szellemes vámpírmese harapdálja benne a mai filmnyelvet. Megint réteges pite, kevésbé őrült és elemelt, mint Liza, a rókatündér volt, de erősen ugyanaz az odatettség. Képzeljük el. A korai Kádár-kor valószínűtlenebbre hangolt (miliőben még korábbra csúsztatott) paródiájába hazajön a nyugatra szakadt hazánk fia, aki látványosan nem hajlandó öregedni. Persze, hogy az elvtársaknak fáj a foga a titkára, Leonyid Iljics Brezsnyev elvtárssal az élen - mennyire jól jönne egy kis valódi halhatatlanság, hiszen ha Lenin élt, él, és élni fog, akkor nehogy már a pártfőtitkárnak meg kelljen halnia. Úgyhogy a magyar titkosszolgálat megkapja a feladatot: szervezze be a célszemélyt és szedje ki belőle a titkát.

Akár el is mesélhetném - nem a sztori benne a lényeg, és nem is az adja benne az élvezet forrását. Én éltem annak a rendszernek a fonnyadó, túlérett almára hasonlító végében, ahol egyre kevesebben hittek benne, de a szent rutin úgy görgette tovább a gépezetet, mintha tényleg soha nem lenne vége. Könnyű volt azonosulási pontokat találni a paródiájában, mert a tárgyvilág, a környezet rajza a maga teljes valószínűtlenségében megidézte. Az idióta mozgalmi gesztusoktól a beszédek fordulataiig, a ruházattól, hajviselettől az utolsó talpas hamutartóig minden a helyén volt benne, Bodzsár Márk és filmes csapata olyan ízzel álmodta ennek a kornak a legvadabb túlzásait egybe, hogy önmagában ez a keret megnézni való. Hogy aztán ebben a keretben lubickoljanak a színészek. Felsorolhatnám az összes mellékszereplőt, színészt és vendéget - nagyon adták, mondjuk belekameózott a mai krém, ahol csak lehetett. Akiket mindenképp ki kell emelni, Szücs Nelli és Znamenák István a Cserkó házaspár szerepében, az ablakkeretre szerelt tükörrel és leskelődéssel (meg amit ez házmesterileg jelent), az egész nyomorult trikós-otthonkás, statikus kádári kisemberséggel, ami valójában egyfolytában így nézte és élte a rendszert, a zsigereiben értve, otthonzugokból, a mákdaráló mellől.

Nagyon kitalált volt a szereposztás! Nagy Ervin folyamatosan a határán táncolt, hogy túltolja, de soha nem lépte át ezt a határt - most először az izmos szépfiú paródiájának a szerepében... Nyilvánvalóan komoly kvalitás, évek óta csodálom, most nagyon szerettem, ahogy Kun Lacija összes szánalomra méltó gesztusát képes volt úgy kinevettetni velünk, hogy meg is sajnáltuk közben - és a végén a vámpírvadásza aztán feltette az i-re a pontot. Mert a foghagymagránát-hajigálásban tényleg benne volt nemcsak az amerikai hunterek paródiája, de az orosz háborús filmek hőseié is. A filmet mégis Walters Lili és Nagy Ervin párosa viszi a hátán - lélegző kémia érzik köztük, és képesek voltak mind a ketten a legfinomabb szemrezdülésekkel is játszani egy amúgy féktelen, széles gesztusokkal operáló fekete komédiában.

Szóval ezt tényleg így kell, és egyáltalán nem baj, hogy nem érdemes túlságosan sokkal többet belelátni. Ennek a filmnek nincs szégyellni való, olcsó és ócska momentuma, pedig gyakorlatilag a természetfelettivel játszadozik, számottevő CGI nélkül, ami most az ilyen alkotások elengedhetetlen eleme. Nem volt olcsó és ócska látvány benne, csak kíméletlenül jellemző. Vágyképek mentén... Ugyan ki ne akart volna közülünk berongyolni egy musztánggal a vállalati buliba, és némi fajsúlyos Woodstockkal elfojtani a mulatóst? Ki ne akart volna belógni éjjel a Szecskába? Ki ne szerette volna egy lerohadt, értelmét veszett felirat kézügybe eső betűjével pofán baszni a párt(fő)titkárt... Ez a filmkeret itt a kádári nosztalgia véraláfutásos másik arca. A mese, amit beleálmodtak, pont elég. Timinek nem kellett volna az epilógus - nekem elfért, sokat nem tett hozzá, de nem vett el az érzésből: megint láttam egy jó magyar filmet. Nézzétek meg, megéri az árát.