Hosszú évek óta kísérem figyelemmel Sheryl
Sandberg Lean In mozgalmát és a női
szerepvállalás erősítésének terén végzett munkáját – valahogy mégis úgy hozta
az élet, hogy a mozgalmat útjára indító TED-előadás nyomán íródott könyvét bár
évek óta kerülgetem, eddig nem olvastam. Lehet, ennek is oka van – a könyv kivárta
az időt, amikor a legnagyobb szükségem van rá és a legtöbbet tanulhatom belőle.
Ahogy Sheryl második könyve, a férje hirtelen halála után írott,
gyászfeldolgozásról és a tanulható rezilienciáról szóló B terv is akkor talált
meg, amikor a családomban történt sorozatos halálesetek feldolgozásával
küzdöttem, úgy a Dobd be magad! is akkor került végül kezembe, amikor épp a
vezetői szereppel való megbarátkozás és az önérvényesítésre való képesség
fejlesztése tölti ki a napjaim nagy részét.
Sheryl Sandberg élete nyitott könyv: jelenleg
a Facebook második embere, előtte a Google alelnöke volt, korábban az USA pénzügyminiszterének
kabinetfőnöke. Minden szempontból kivételezett helyzetben van – fehér, gazdag,
amerikai, aki a Szílicium-völgy techóriásainak igazgatótanácsaiból prédikál.
Támadták is miatta eleget. Tény: a könyv fókusza az amerikai közép- és
felsőosztály nőtagjainak érvényesülése, akik nyilvánvalóan elsősorban közép- és
felsővezetői székekben érvényesülnek, már ha… Innen, Magyarországról olvasva
számos felvetett problémája megmosolyogtató, számos állítása meg egyenesen
bicskanyitogató. Mégis bőven érdemes elolvasni nem csak nőknek, és nem csak
azoknak, akik vezetői szerepre törnek – mert miközben saját, nagyon amerikai
problémáiról ír, bőven érint olyan világszerte elfogadott társadalmi berögződéseket,
kortól, nemtől, nemzeti hovatartozástól, vallástól, anyagi helyzettől független
előítéleteket, melyek itt is, ott is megkeserítik a mindennapjainkat.
Persze nem csak azért támadták és támadják
ma is Sherylt, amilyen pozícióból beszél, hanem azért is, mert nem ragad le a
számos nőmozgalom által egyetlenként szajkózott érvnél, miszerint a nők érvényesülését
kizárólag a férfiak akadályozzák, hanem felveti azt, hogy nekünk is van
szerepünk saját magunk korlátozásában – tanult szerepeink által. Ami nem jelent
se többet, se kevesebbet, mint hogy: ha egyszer eljutunk oda, hogy a politikai
és gazdasági környezet adott, és mi, nők valóban ugyanolyan esélyekkel
indulunk, mint férfi kollégáink, még akkor is lesz min dolgoznunk, hogy
leküzdjük a belénk nevelt elképzeléseket, az ösztönös háttérbe húzódást, imposztor-szindrómát, valamint, hogy a helyén
tudjuk kezelni a sikert is és a kudarcot is. Mert ezen a téren bizony baromi
sok tanulnivalónk van.
Merjünk
odaülni az asztalhoz
– írja Sheryl, és sorolja a példákat: hány és hány tárgyaláson látta, hogy a
nők, pozíciótól és képességektől függetlenül háttérbe húzódnak és nem ülnek az
asztalhoz, nem ülnek az első sorba, nem tolják előtérbe magukat. Mert nekünk,
lányoknak azt tanítják, hogy menjünk szépen a férfiak után. Nap mint nap látom,
hogy kivételes munkát végző nők ülnek a hátsó sorba mert „nem akarnak
feltűnősködni”. Noha az érdemi munkát tőlük várjuk. Hogy is van ez? (Ez
egyébként nem csak a versenyszférára jellemző – amíg komolyan kacérkodtam a
kritikusi pályával, számos sajtóeseményen is azt láttam, hogy a kolléganők
hátra ültek, a nagyhangú férfiak pedig előre.) Már eleve ez a „feltűnősködés”
sokatmondó… Ha egy lány felvállalja igényét az előrejutásra, ha előre mer ülni,
ha részt mer kérni a tortából, ha kiáll magáért, az még ma is gyanús. Ha egy
férfi teszi ugyanezt, az természetes. A lányoktól azt várják, hogy maradjanak
csendben, és ne kérdőjelezzék a fennálló rendet – igazából tök mindegy,
mennyire okosak, tehetségesek, hasznosak. És egy idő után mi szépen
belesimulunk ebbe az elvárt szerepbe. Mert nem akarunk állandó megjegyzéseket,
nem akarunk szembesülni az „erőszakos spiné” stigmájával, nem akarunk sem
elférfiasodni, sem méhkirálynővé válni. Feladjuk.
Ami nyilván a legrosszabb, amit tehetünk –
mégis ezer meg ezer nő teszi meg. És ebben bizony szerepünk van nekünk, többieknek
is. Mert nem csak a férfiközpontú társadalmi berögződések nehezítik az
érvényesülni vágyó nők helyzetét, hanem nagyon sok esetben a többi nő is. Mert
ha neki sikerült, akkor be kell látnunk, hogy nekünk is sikerülhetett volna?
Mert félünk, hogy ha ő túl nagy port kavar, az visszaüt minden törekvő
nőtársra? Mert láthatatlan kvótákat sejtünk mindenütt és ugyanarra a pozícióra
pályázunk? Mert egy erős, önérvényesítő nő mellett a többiek nem élhetnek a
gyenge nők fegyvereivel? Iszonyú sok összetevője van annak, miért nincs e téren
(sem) nők közötti szolidaritás – és attól tartok, a hazai helyzet e szempontból
(is) milliószor rosszabb, mint az USA-beli. Nálunk, ahol a politika még mindig
férfias ügy, ahol óriásplakátokról vigyorog ránk a „szültél-e ma már”
propaganda, ahol az anyaság és a hivatás összeegyeztetése konkrétan szitokszó
és a vállalati kultúra sok helyen még mindig ott tart, hogy a nők dolga azt csinálni,
amit a náluk okosabb, idősebb, tapasztaltabb férfi főnökeik mondanak,
természetes, hogy mindenki gyanús, aki másképp akar játszani. Egy olyan kultúra,
ahol mindent átitat az ambivalens szexizmus - vagyis a csendben maradó,
simulékony, butuska jókislányok támogatása és előtérbe tolása a hatékony,
törekvő és ennek hangot is adó kolléganők kárára - persze hogy egyenlőtlen
versenybe kényszeríti a nőket és ráerősít az egymást folyvást fúró baromfiudvar
sztereotípiájára.
És mi van, ha nem adjuk fel? Ha megyünk
előre, kiköveteljük a helyet az asztalnál, megkapjuk az előléptetést, a
szerepet, a lehetőséget – még akkor is van egy halom tanulnivalónk. Meg kell
tanulnunk tudatosan megélni a sikert, például. Ezt sem tanítják. Hogy ne
szégyelljük, ha elértünk valamit, ne tudjuk be a szerencsének, ne féljünk
attól, mások vajon mit gondolnak, „hogyan tettünk szert rá” (ó, egy újabb ordas
nagy sztereotípia – hisz egy nő csak bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe
léphet előre, ugyebár…). Számos helyről hallottam magam is (hozzáteszem az egyensúly
kedvéért: csupa férfikollégától), hogy vállaljam már fel a sikert – pedig én
aztán sosem gondoltam volna, hogy gondom lesz ezzel, mégis… Hogy a siker után
óhatatlanul érkező imposztor-szindrómáról ne is beszéljünk. Hónapokig küzdöttem,
rohadt keményen dolgoztam, hogy végre elérjek valamit, örültem is – úgy két
napig. Mert utána jött a pánik, hogy mi van, ha mégsem tudom megcsinálni és kis
híján elsírtam magam a főnököm irodájában, hogy ez nekem mégsem kell. Persze
minden alap nélkül. Mert kell. Mert meg tudom csinálni. Mert ezért dolgoztam.
Mégis… Szerintetek hány pasi retten meg a sikertől? Hányan akarják zokogva
visszaadni az előléptetést? Hányan kérdőjelezik meg a saját hozzáértésüket
bármikor? Minket, lányokat egyszerűen erre neveltek – szép lehetsz, de okos
nem.
Rohadt nagy munka ezt lebontani –
magunkban is, nem hogy társadalmi szinten. Kell hozzá a támogató környezet
persze – Sheryl sem tagadja, hogy semmire sem ment volna támogató férj, család,
barátok nélkül. Nem árt a megfelelő szociális védőháló vagy egy jól kitömött
pénztárca – főleg, ha egy nő gyereket is vállalna és karrierre is törne, de
erről két okból nem írnék hosszabban: egyrészt nincs és nem is lesz gyermekem, úgyhogy
a témához egyszerűen nincs semmiféle viszonyulásom, másrészt hazánkban ez olyan
szinten lehetetlen problémakör, hogy sajnos szinte értelme sincs beszélni bármiféle
összeegyeztethetőségről. És nem árt egy tanár, mentor, vezető, vagy egy
segítőkész kolléga, aki adott esetben felnyitja a szemünket a saját
lehetőségeinkre is és segít kibontakoztatni a tehetségünket – na például ennek
sincs semmiféle kultúrája itthon. Nálunk még mindig a Csipkerózsika-szindróma
dívik: „mi még Csipkerózsika meséjén
nőttünk fel, amely arról szólt, hogy csak várni kell, és eljön a herceg,
megcsókol, felültet a fehér lovára és boldogan élünk, míg meg nem halunk. A mai
lányoknak meg azt mesélik, hogy csak keresni kell, és meglesz a mentor, aki
aztán feltolja őket a ranglétra tetejére, beülteti őket a legnagyobb irodába,
és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A lényeg ugyanaz: a nőknek azt tanítják,
hogy egész életükben másoktól függjenek”.
Ahhoz, hogy legyen értelme „bedobni
magunkat”, hogy valóban minél több nő törekedhessen vezető szerepre, tanuljon
meg kiállni magáért, akár csak azon a szinten, hogy merjen magasabb fizetést
kérni vagy sarkára állni a soviniszta főnökével szemben, akár úgy, hogy
előléptetésért folyamodjon, akár úgy, hogy elgondolkodhasson azon, építhet-e
karriert gyerekek mellett, legelőször is ezeket a függőségi viszonyokat kell
felszámolni. És ezt valahol Csipkerózsikánál kell kezdeni.
Kiadó: HVG Könyvek
Fordító: Garamvölgyi Andrea
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése