Robert Littell: Legendák

Azt hiszem, új kedvencet avattam Martin Odum személyében. Bár lehet, hogy inkább Dante Pippen lesz az. Még azt is megengedem, hogy tán Lincoln Dittmann – bár hármuk közül ő került a legkevésbé közel hozzám. Mindenesetre valamelyikük belopódzott a kedvenc nyomozóim közé. Vagy a kedvenc kémeim közé? Óh, de bonyolult is ez… Hát még, ha a szegény főhős (kiről annyit már bizton állíthatunk, hogy én legalábbis kedvelem) maga sem tudja, hogy kicsoda is ő valójában.

Martin Odum magának való, cinikus magánnyomozó Brooklynban. Jó néhány klisé élő megtestesítője – nem is lepődünk meg nagyon, amikor jókora noir-kliséként egy titokzatos, álnevet viselő orosz származású hölgyemény keresi fel biliárdszalonból kialakított irodájában, hogy ugyan keresse már meg sógorát, aki titokzatos módon felszívódott, otthagyva mélyen vallásos zsidó feleségét a vallási és egzisztenciális pácban. A feladat látszólag egyszerű: felkutatni a feltehetően csélcsap férjet és rávenni, hogy egy rabbi előtt váljon el feleségétől, hogy az asszony továbbléphessen. Persze ha ilyen egyszerű lenne, nem lehetne kémregényt húzni köré.

Mert bizony itt senki sem az, aminek elsőre (sokadszorra…) látszik. Martin Odum feltűnően sok hasonlóságot mutat az IRA fegyverszakértőjeként a fél Közel-Keletet fegyverrel és robbanószerrel ellátó Dante Pippennel, az meg a polgárháború-mániás egykori főiskolai tanárral, a latin-amerikai terrorista sejtek nagy barátjával, Lincoln Dittmannal. S ha ez nem lenne elég, a biliárdszalonba belejtő fapados végzet asszonyáról is kiderül, hogy egykor a KGB-vel szoros kapcsolatokat ápoló papájával együtt több közük van az FBI tanúvédelmi programjához, mint az egészséges lenne. Pláne, ha a családba beházasodott eltűnt férjről meg kiderül, hogy annak az orosz oligarchának az unokaöccse és jobbkeze, kinek módszerei láttán még a szicíliai maffia is gyors hátraarcot vágott és azóta sem lépte át az orosz határt. Több se kell egy saját identitásában sem biztos, az emlékek és a nem-emlékek súlya alatt szép lassan megroskadó egykori titkosügynöknek. Naná, hogy elvállalja a megbízást, minél többen akarják kinyírni, minél több látványosan elhelyezett hullát hagy maga után, annál inkább – mintha amíg egy másik fantom után nyomoz, addig sem kéne a saját kísérteteivel törődnie.

Odum a többszörös személyiségzavarban szenvedők mintapéldánya – ám esetében nem pszichológiai trauma a kiváltó ok, sokkal inkább az a két évtized, amit egyik személyiségből a másikba ugrálva, különböző „legendák” kiötlésével töltött. Három ismert „legendája” között tipródva egy kérdés kínozza állandóan: vajon van még több is? Egy negyedik, vagy egy ötödik, ne adj’ isten, hatodik személyiség? Hány élet fér bele egyetlen életbe? S melyik volt az „igazi”? Egyáltalán, van értelme itt még „igazi” Martinról-Dantéről-Lincolnról-ikszről beszélni? Vagy az egész kupac egy gigantikus CIA-blöff?

Robert Littell története a személyiségei útvesztőjében eltévedő kémről a legkevésbé sem eredeti (elég, ha a Bourne-sorozatot említem), ellenben borzasztó fifikás és nagyon szórakoztató. E tekintetben valahol félúton helyezkedik el a földrészek közt ugrándozó, hol nőkre, hol gonoszokra lövöldöző, világot látványosan megmentő James Bondok és a George Smiley-féle, a Körönd poros aktatornyai közt kötött kardigánban a világ folyását terelgető titkosügynökök között. Bár tagadhatatlan a hasonlóság, azért le Carré műveihez képest ez maga a felhőtlen szórakozás – előbb mondanám pszichológiai thrillerbe oltott kalandregénynek, mint kémregénynek. Ugyanakkor a szaggatott narratíva, a személyiségek-időpontok-helyek közti kiszámíthatatlan és olykor bizony kifejezetten sokkoló ugrálás, valamint mindennek a főhős belső vívódásával és önazonosságának hiányával való párhuzama simán odateszi a könyvet az angol nagymester regényei mellé.

S ha már egymás mellett lógatják a lábukat a polcon, biztos vagyok benne, hogy a le Carré- és Littell-könyvek nagyon jól eldiskurálnak majd a különböző hárombetűs szolgálatok viselt dolgairól – mi meg újfent konstatálhatjuk, hogy igen, a CIA (meg a többiek) csúnya gonosz bácsik és nénik válogatott gyűjteménye(i), akik szemrebbenés nélkül áldoznak be életeket, országokat, gazdaságokat, írják át a történelemkönyveket és tesznek tönkre milliókat, amennyiben saját hatalmi érdekeik azt diktálják. Marhára nem esik jól olvasni róla, óhatatlanul kialakul az emberben a „de rohadt parányi kis porszem vagyok” érzése – viszont nem is lehet eleget olvasni róla, még mielőtt valami rózsaszín illúzióba ringatjuk magunkat a tekintetben, hogy a világban amúgy minden rendben van. Nincs rendben. Nagyon nincs. És Robert Littell ezt maradéktalanul megírta.

Kiadó: Agave

Fordító: Sziklai István