A legtöbb ismerősöm minimum ferde
szemmel néz rám, ha csak megsejti, mennyire imádom a Vad Fruttik zenéjét – s mi
tagadás, magamnak is rejtély, hogy miért is alakult ez így. Mert hát a nagy
büdös helyzet az, hogy ez a fajta elektronikus zene tőlem meglehetősen távol
áll. Én ennél lágyabb vagyok egyfelől – lásd az örök kedvenc Loreena McKennittet;
másfelől meg sokkal jobban szeretem a fifikásabb, agyasabb zenéket, mint például
a progresszív rock – nem véletlen, hogy Zoli rajongása Peter Gabriel iránt
simán megfertőzött. Szóval a zene nem lehet a kulcs – az inkább csak a kíséret,
amit elviselek. Mert olyan félelmetesen jó dolgok bújnak meg benne, mint Likó
Marci szövegei. Mely szövegek nagyjából első hallgatásra hajlamosak ájult
csodálatot kiváltani belőlem.
Pedig látszólag olyan sokban nem
különböznek a többi trendi depressziós daltól – és mégis. Ha egymás után
hallgatunk valami lingyi-langyi agyonjátszott depi-slágert meg egy Fruttik
számot, rögtön elevenbe vág a különbség: ezek a srácok a legkevésbé sem
trendi-depit játszanak. Ami elemeli a Fruttik szövegeit, az a belőlük
áradó-ömlő őszinteség, a vegytiszta fájdalom, a saját tapasztalatokkal összecsengő
félelem, reménytelenség, üresség. Amióta olvastam Jennifer Egan remek könyvét, Az elszúrt idő nyomábant (annak is Az arany-kúra című novelláját), nem
tudom úgy hallgatni, hogy eszembe ne jusson Bennie Salazar kiábrándultsága a
művi zenéből – ahogy én látom, valahol a zenekar sikere pont annak köszönhető,
amit Egan oly pontosan leírt: hogy valódi, élő zenét játszanak, valódi, élő
érzelmeket adnak át, valódi, élő indulatokat keltenek. Nem egy patikamérlegen
kimért futószalag-cucc.
Borzasztó személyesek az
élményeim vele kapcsolatban – a legnehezebb időszakaimat rendre végigkísérte
egy-egy Fruttik-szám (épp ezért nem írtam még róluk, pedig volt tervben lemezkritika
is, de úgy tűnik, meg kell érnie ennek). Volt idő (hálistennek, hogy már vége),
amikor naponta sokszor sírtam végig a „Lehunyom a szemem” sorait – most azt
gondolom, az volt a mélypont; apám halálhíre után napokig a „Nem hiszek” volt
az egyetlen fogódzó, amivel ki tudtam kergetni azt a borzalmas bénultságot; a „Válaszok
nélkül” pedig túlságosan is pontosan szembesített a depresszióból való
kilábalás utáni üresség és elveszettség érzésével. Annyira pontosan, hogy az
már fáj. Épp ezzel győz meg egyébként – mert arról nagyjából mindenki tud írni
egy-két jó dalt, hogy milyen kurva szar depressziósnak lenni, de az a furcsa,
reménykedő és mégis kifosztottság-érzettel elegy, kibillent érzés, ami akkor
jön, amikor az ember már „gyógyult” csak épp fogalma sincs, miként kell (miként
lehet) „gyógyultként” továbbélni – na, az nem írható le olyan könnyen. Nem
tudom, nem tudhatom, és őszintén szólva nem is érdekel, hogy Likó a saját belső
élményeit írja le, vagy ennyire jó és tudatos szerepjátszó, hogy képes így
belehelyezkedni – amíg azt érzem, hogy belőlem
ír ki valamit, addig nyert ügye van.
Mert a végén csak elmentünk. Úgyis
szar volt az augusztus, ránk fért egy kis feszkókiengedés – meg hát nem lehet
az ember örökké gyáva nyúl, hogy aztán otthon sajnálja magát, amiért még
egyszer sem csápolt a kedvence koncertjén, nem? Szerencsére nem csalódtam – mit
nem csalódtam, konkrétan teljesen lenyűgöztek és csak verem a fejem a falba,
hogy miért voltam eddig ilyen hülye… Pedig volt tömeg (uhhh…), vizezett sör (…),
másfél óra folyamatos ordítás (éneklésnek bajos lenne nevezni), idegbeteg
ugráló szomszédok és betonoszlopként egy helyben álló szomszédok, akik minden
megmozdulásra méltatlankodva csóválták a fejüket (minek megy az ilyen
koncertre?). Egyébként a legnagyobb erőpróbát az előzenekar, a borzalmasan
lagymatag Esti Kornél jelentette – komolyan meg kellett volna erőszakolni magam,
hogy kibírjam röhögés nélkül ezeknek a jólfésült kissrácoknak a lingyi-langyi
zenével kísért szalonlázadóskodását. Brrr… Tisztára, mintha a kontraszt kedvéért
választották volna őket (megjegyzem, Zoli jóval megengedőbb volt velük szemben –
ki érti?).
Ezt leszámítva minden tökéletes
volt. Gyakorlatilag az első számtól az utolsóig (közte az összes „nagy” sláger,
zömmel az utolsó két albumról) tetőfokon volt a hangulat, a közönség (benne én)
ugrált, énekelt, sírt-nevetett, csillagokat bámult, elfilozofált az élet
értelmén és leginkább látványosan kiengedett. Én meg konstatáltam, hogy nem is
olyan rossz ez – bár berekedtem, fájt a lábam és most egy ideig nem szeretnék
ekkora tömeget magam köré (de lesz), baromira örülök, hogy végre bevállaltam.
Mert kellenek az ilyen feszültséglevezetések is, jobban, mint hinnénk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése