Nyárzáró feszültséglevezetés – Vad Fruttik a Budapest Parkban

A legtöbb ismerősöm minimum ferde szemmel néz rám, ha csak megsejti, mennyire imádom a Vad Fruttik zenéjét – s mi tagadás, magamnak is rejtély, hogy miért is alakult ez így. Mert hát a nagy büdös helyzet az, hogy ez a fajta elektronikus zene tőlem meglehetősen távol áll. Én ennél lágyabb vagyok egyfelől – lásd az örök kedvenc Loreena McKennittet; másfelől meg sokkal jobban szeretem a fifikásabb, agyasabb zenéket, mint például a progresszív rock – nem véletlen, hogy Zoli rajongása Peter Gabriel iránt simán megfertőzött. Szóval a zene nem lehet a kulcs – az inkább csak a kíséret, amit elviselek. Mert olyan félelmetesen jó dolgok bújnak meg benne, mint Likó Marci szövegei. Mely szövegek nagyjából első hallgatásra hajlamosak ájult csodálatot kiváltani belőlem.

Pedig látszólag olyan sokban nem különböznek a többi trendi depressziós daltól – és mégis. Ha egymás után hallgatunk valami lingyi-langyi agyonjátszott depi-slágert meg egy Fruttik számot, rögtön elevenbe vág a különbség: ezek a srácok a legkevésbé sem trendi-depit játszanak. Ami elemeli a Fruttik szövegeit, az a belőlük áradó-ömlő őszinteség, a vegytiszta fájdalom, a saját tapasztalatokkal összecsengő félelem, reménytelenség, üresség. Amióta olvastam Jennifer Egan remek könyvét, Az elszúrt idő nyomábant (annak is Az arany-kúra című novelláját), nem tudom úgy hallgatni, hogy eszembe ne jusson Bennie Salazar kiábrándultsága a művi zenéből – ahogy én látom, valahol a zenekar sikere pont annak köszönhető, amit Egan oly pontosan leírt: hogy valódi, élő zenét játszanak, valódi, élő érzelmeket adnak át, valódi, élő indulatokat keltenek. Nem egy patikamérlegen kimért futószalag-cucc.

Borzasztó személyesek az élményeim vele kapcsolatban – a legnehezebb időszakaimat rendre végigkísérte egy-egy Fruttik-szám (épp ezért nem írtam még róluk, pedig volt tervben lemezkritika is, de úgy tűnik, meg kell érnie ennek). Volt idő (hálistennek, hogy már vége), amikor naponta sokszor sírtam végig a „Lehunyom a szemem” sorait – most azt gondolom, az volt a mélypont; apám halálhíre után napokig a „Nem hiszek” volt az egyetlen fogódzó, amivel ki tudtam kergetni azt a borzalmas bénultságot; a „Válaszok nélkül” pedig túlságosan is pontosan szembesített a depresszióból való kilábalás utáni üresség és elveszettség érzésével. Annyira pontosan, hogy az már fáj. Épp ezzel győz meg egyébként – mert arról nagyjából mindenki tud írni egy-két jó dalt, hogy milyen kurva szar depressziósnak lenni, de az a furcsa, reménykedő és mégis kifosztottság-érzettel elegy, kibillent érzés, ami akkor jön, amikor az ember már „gyógyult” csak épp fogalma sincs, miként kell (miként lehet) „gyógyultként” továbbélni – na, az nem írható le olyan könnyen. Nem tudom, nem tudhatom, és őszintén szólva nem is érdekel, hogy Likó a saját belső élményeit írja le, vagy ennyire jó és tudatos szerepjátszó, hogy képes így belehelyezkedni – amíg azt érzem, hogy belőlem ír ki valamit, addig nyert ügye van.

Namármost, ahhoz képest, hogy mennyire imádom őket és hogy a lemezeik a lejátszóm állandó vendégei, eléggé meglepő, hogy koncerten még nem voltam – bár lehet, nem is annyira… Többször felmerült már, hogy menni kéne, de aztán mindig benyuszultam, mert féltem az esetleges csalódástól – nincs annál szarabb, mint amikor az ember rajongott kedvencéről kiderül, hogy színpadon, élőben tök kiábrándító, másrészt meg nem vagyok én igazán ilyen tombolós koncertre való, na (azt mondjuk sose bocsátom meg magamnak, hogy a lenyűgöző MÜPA-beli koncertjüket kihagytam – pláne mert ilyen tuti nem lesz több, de tegyük hozzá, akkor még nem voltam ennyire nagy rajongó). Szóval az én terepem inkább a jólfésült koncertterem, kiskosztümben, keresztbe tett lábbal, udvarias tapssal. Nem az idiótán ugrándozás sörrel a kézben és az üvöltözés, miközben elölről-hátulról csápol a fejemen valami vadidegen. Nem is igazán tudom, ki volt az, aki a bőrömbe bújt és mindezeket művelte múlt héten a Budapest Parkban. De tényleg…

Mert a végén csak elmentünk. Úgyis szar volt az augusztus, ránk fért egy kis feszkókiengedés – meg hát nem lehet az ember örökké gyáva nyúl, hogy aztán otthon sajnálja magát, amiért még egyszer sem csápolt a kedvence koncertjén, nem? Szerencsére nem csalódtam – mit nem csalódtam, konkrétan teljesen lenyűgöztek és csak verem a fejem a falba, hogy miért voltam eddig ilyen hülye… Pedig volt tömeg (uhhh…), vizezett sör (…), másfél óra folyamatos ordítás (éneklésnek bajos lenne nevezni), idegbeteg ugráló szomszédok és betonoszlopként egy helyben álló szomszédok, akik minden megmozdulásra méltatlankodva csóválták a fejüket (minek megy az ilyen koncertre?). Egyébként a legnagyobb erőpróbát az előzenekar, a borzalmasan lagymatag Esti Kornél jelentette – komolyan meg kellett volna erőszakolni magam, hogy kibírjam röhögés nélkül ezeknek a jólfésült kissrácoknak a lingyi-langyi zenével kísért szalonlázadóskodását. Brrr… Tisztára, mintha a kontraszt kedvéért választották volna őket (megjegyzem, Zoli jóval megengedőbb volt velük szemben – ki érti?).

Ezt leszámítva minden tökéletes volt. Gyakorlatilag az első számtól az utolsóig (közte az összes „nagy” sláger, zömmel az utolsó két albumról) tetőfokon volt a hangulat, a közönség (benne én) ugrált, énekelt, sírt-nevetett, csillagokat bámult, elfilozofált az élet értelmén és leginkább látványosan kiengedett. Én meg konstatáltam, hogy nem is olyan rossz ez – bár berekedtem, fájt a lábam és most egy ideig nem szeretnék ekkora tömeget magam köré (de lesz), baromira örülök, hogy végre bevállaltam. Mert kellenek az ilyen feszültséglevezetések is, jobban, mint hinnénk.