Lev Tolsztoj: Háború és béke

186 éve született Lev Nyikolajevics Tolsztoj, az orosz realista próza mágusa (hogy rögvest egy paradoxonnal nyissak). Van egy, az előző mondat szerkezetére hajazó viszonyom a szavaival, meg a gondolatokkal, amit mögéjük érzek, s most a születésnapja apropóján és a nekem tán legkedvesebb nagyregény (gyűlölve szeretett nagy regény) kapcsán róla fogok elmélkedni itt, a szemetek láttára. Nincs is más választásom: nekem Tolsztoj a Háború és béke, nem az Anna Karenina, Ivan Iljics halála, vagy a Feltámadás. Írhattam volna, hogy leginkább, hiszen rokon mögöttesek kifejeződései a könyvei, mindenbe belefolyatta a nézeteit, makacs és olykor ellenszenves következetességgel; mégis, így fogalmazom, hogy érezhessétek azt az ellentmondást, amit én: egyrészt milyen édes, ahogy a „realizmus mestere” sulykolja a saját (látszólag szakrálistól fosztott) hiteit, s hogy alkalmanként mennyire gyökeresen máshogyan, más hangsúlyokkal, eszközökkel, módokon (mondjuk ki: más mintákat követve) teszi. Ezzel a szép, többszörösen összetett mondattal is előtte tisztelgek, próbálom megidézni a stílusát – hogy ezzel is emléket állítsak az ellentmondásnak: az egyszerűségre törekvő paraszt-inges gróf úr hogyan-miképp állított eme egyszerűségnek gyönyörűen bonyolult írásbeli emlékműveket.

De előtte még, az erdőben való istenre találás, a saját életformából való kilábalás (amelynek szerintem legnagyobb tanulsága maga a felismerés: hogy amikor az ember egyre inkább csak egy formát él, abból ki kell lépni) előtt megírja ezt a hallatlanul nagy ívű, mindenfélével alaposan telegondolt regényt. Gyermekkorom rendszeres nyári olvasmánya volt – egyrészt nagyon szerettem akkoriban a jól belakható ezeroldalasokat, másrészt ezt tényleg több nyáron át olvastam, rétegről rétegre, egyre kevesebb oldalt lapozva át; teljesen és először valójában sokadjára, talán az olvasás harmadik nyara alatt. Mert először csak a sztori érdekelt… talán ez a könyvet valójában gyilkoló olvasás hozta magával a felismerést: ez egy nagyon fura regényi hibrid. A szándékaiban valóban realista – de az eszközeiben, a nyelvezetében, a cselekmény fordulataiban s alig bújtatott tanmeseiségében is Victor Hugo-ra, a francia romantika csúcspontjaira mutat. A realista írói eszköztár (legyek gonosz? Stendhal…) majd csak az Anna Karenina írása idején tisztul stílussá az íróban…

Ahogyan kezdődik… a francia betétek az elején (a lábjegyzet apró betűjébe gyömöszölt fordítással)… szerintem nincs olyan modern kori (és franciául nem tudó) olvasó, akit ne irritált volna. Pedig az egyik legfinomabb összetett tartalomközlés, annyi réteggel, hogy felsorolni is nehéz. Hallgassuk kicsit a franciául, „kultúra-nyelven” csevegő orosz elitet, és lássuk bele a majmolást, az odatartozás-vágy paródiáját, amely csak a cifrára festett arca a saját környezet „kultúrátlan” viszonyai iránt érzett megvetésnek – és lássuk előre a sok ezer oldalt, ahol ez a „vágykép” majd az erőszak lándzsáját üti Oroszország anyácska mackószívébe. Egy hallatlanul ambivalens történelmi helyzet és egy igen régi felzárkózás-minta kap itt félelmetes távlatot; az örök dilemma, amit az orosz a nyugattal – annak sajátosan átültethetetlen fogalmi és egyéb világaival kapcsolatban folyamatosan megél. Hallgassuk a mesét, amiben Tolsztoj az épp aktuálisan nyugatra függesztett szemű kortársainak mesélne e mintakövetés illúzióiról. Ha nem is értek vele maradéktalanul egyet, azt meg lehet tanulni belőle: mi a majmolás és az adaptálás közt az alapvető különbség (bár azt persze nem, hogyan kell jól adaptálni: az alapfogalmak szintjén gyomlálva ki az aktuális helyzet által befogadhatatlan kultúra-mintákat).

A sokszereplős történet minden „hőse” végigjárja a felütésben felvetett választások stációit – érettség szerint különböző pontokon megállva. Mindez a teljes kép szeretne lenni: az akkori Oroszhon teljes képe, az ember élet-lehetőségeinek teljessége, a történelmi kor és a Napóleoni dilemmák (a forradalom szülte karizmatikus diktátor – avagy bohóc) egyetemes foglalata – s azt kell mondjam, hogy e vágyához kivételesen közel jár. Úgy, hogy valóban romantikus írói eszközökkel közelít bennünket hőseihez. Akik nemesek és főnemesek: Rosztovék, a Kuraginok, Andrej Bolkonszkij vagy Pierre Bezuhov összességében valóban kirajzolják a korabeli elitet, a választási lehetőségeivel együtt, de romantikus cselekményben: szerelembe és háborúba lökve. A katarzis (mégis) mindig ott jön el, ahol ez a romantikus ív megtörik – ahol a hősöket pofon csapja a valóság: s szinte mindegy, a pofon ágyúdörgésben és a vér szagával, vagy egy megvetően lebiggyedő női ajak fintorában érkezik, mert általában ugyanakkorát csattan. Íme, így születik az orosz realizmus katarzisa: a másolt nyugati minta megtörése által. A maga módján szimbolikus ez is…

Ahogy John Lukacs írja a könyvről: a szerelmi vagy más egyéni-emberi cselekmény szövődménye a főtéma, az előtér: a történelem nagymértékű freskója pedig a háttér, amely arra szolgál, hogy színt, dimenziót adjon a szerelmi vagy más cselekmény valószínűségének. Az írót a megírásban a kora formálásának vágya motiválta – a saját elitjének kívánta feltárni mindazt, amit a saját élet, az utak nyugatra, Dickens és a franciák, de elsősorban a legerősebb rezonanciát kiváltó tanítók, a vándor sztarecek, parasztszentek megtanítottak neki. Igen, ez a könyv valóban realista történelmi regény. S közben regényeposz is: a hősei valójában nem a szereplők, akiknek a sorsát a cselekményben követi, hanem az a homályosan körülrajzolható „erő”, mit az egyszerűség kedvéért nevezzünk népléleknek. Az a kollektív öntudatlanság, amely valójában megszüli a trendeket, amelyeket meglovagolva (mint tetű a patak sodorta tehénszar tetején) „választódnak ki” az irányítani látszó „hősök” (mintha ők vezényelnék a folyás-irányt…). Amikor Tolsztojt olvasom, elhiszem, hogy létezik ilyen kollektívum – sőt, más szemmel tekintek e tudás birtokában a kortárs oroszokra: birodalmi lázálmaiktól a legéteribb látomásaikig tényleg létezni látszik bennük ez a „közös”.

Talán tényleg létezik szellemi értelemben keleti és nyugati pólus – ha így van, akkor Tolsztoj remeke keleti-pólusi szent irat, nyugati formai elemek foglalatában. Dédelgetem az Európa négykötetesét a polcomon – bár a világért nem olvasnám még egyszer újra. Majd ha én is találkoztam az erdőn a magam megváltáskísértésével – akkor majd előveszem. Hogy kalibráljam vele (ezzel is) azt a másféle optikát. Addig a maga ambivalens voltában ellakik – távolabb a polcon, mint Dosztojevszkij, és még távolabb, mint Bulgakov. Mert nekem addig ő csak a „harmadik orosz”, aki közel férkőzött a szívemhez.