Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben

„- Jó ég, mi történt a hajaddal? - kérdezi Leonie. - Ez céklalé?
- Összeakadtam egy varázslóval - feleli Myrna. - Megpróbált orangutánná változtatni, de csak félig sikerült.
- Majd lenő – teszi hozzá Leonie. Aztán érzékelve, hogy túl nyers volt, visszakozik: - Úgy értem, fantasztikusan néz ki.
- Köszönöm. A tiéd is - válaszolja Myrna. Kurva élet, gondolja magában. Itt van Leonie, aki húsz százalék valószínűséggel lesz életben három hónap múlva, miközben az élettársát, akivel negyvenhat éve vannak együtt, egy szeretetotthonan ápolják, és bombázópilótának képzeli magát, és mi a frizurákról társalgunk?”
 
Ugyan miről is társalognánk a rák, a feltartóztathatatlan öregedés és a demencia árnyékában – hisz amíg hétköznapi apróságokról csacsogunk, addig legalább úgy tehetünk mintha minden a normális kerékvágásban menne. Elszidjuk a béna fodrászt, addig sem kell a felfoghatatlannal törődnünk. Margaret Atwood legújabb novelláskötete a felfoghatatlan veszteséggel való szembenézés és az annak ellenére megőrzött életöröm, (fekete) humor és kíváncsiság gyűjteménye. Egyszerre végtelenül szomorú és felemelő: egy írónő, itt tulajdonképpen nem is számít, hogy véletlenül épp a világ egyik leghíresebbje, túl a nyolcvanon, ahogy szembenéz imádott társa elvesztésével, és ahelyett, hogy örök melankóliára ítélné magát (s olvasóit), gyermeki kíváncsiságba fordítja a veszteséget is – lássuk, mit tudunk kihozni az egyedülmaradtam-kalandból.
 
Persze Atwoodtól ez a legkevésbé sem meglepő. Aki olvasta az esszéit, látott vele egy interjút is, vagy megnézte a róla szóló dokumentumfilmet, tudja: a csintalanság a lételeme. A humor, ami még a legkegyetlenebb műveit is áthatja, az irónia, amivel önmagát és minket, az egész emberiséget ábrázolja. Mint egy gyerek, aki miközben a végletekig feszíti a húrt (hisz mehet-e író messzebb, mint ő a Maddaddam-trilógiában?), folyvást kikacsint a mindentkomolyanvevő felnőttekre: viccelek ám. Most még. Aztán majd eljön a pillanat, amikor rájössz, a valóság másolja a fikciót – de ez már nem a szerző műve. De lehet-e viccet csinálni az elmúlásból?
 
Hogyne lehetne. A friss kötet keretét adó novellacsokor a Rendbomlásból megismert Tig és Nell történetét szövi tovább – ismét csak kiragadott pillanatképek egy hosszú közös életből. Egy időskorban elvégzett elsősegély-tanfolyam, ami rávilágít, hány életveszélyes helyzetet élünk túl mindennapjaink során, anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanánk neki. Egy macska halála, aki vörös selyembrokátba csomagolva végzi a fagyasztóban – viktoriánus stílusgyakorlatra késztetve az írónőt, aki Smudgie halála után döbben rá: lehet, öreg már egy új macskához. Egy doboz, ami az évtizedeken át oly jól ismert társ ismeretlen oldalára világít rá – de vajon direkt hagyta ott, akarta, hogy megtaláljuk, vagy hosszú évekkel ezelőtt megfeledkezett róla? Pár töredék itt, pár töredék ott. Szemelvények az idős Nell és Tig életéből. Aztán már csak Nell van. A kettő közt a kimondhatatlan.
 
Sokat gondolkoztam a szerkezeten, vajon miért, hogy Nell és Tig történeteivel kezdünk, majd egy hosszabb, nyolc, különálló, többségében fantasztikumba hajló novellát tartalmazó blokk után a veszteséggel birkózó Nellel fejezzük be. Miért e közbeékelés? Épp mert a kettő közt ott a kimondhatatlan. Mert az elmúlásra való készülést el lehet viccelni; a magánnyal való kényszerű birkózáson lehet önironizálni. De ami a kettő között van, azt csak távolítani lehet – sci-fi mesébe szőni, öregecske barátnők hétköznapi csacsogásaiba fojtani, varázslattal átszőtt felnövéstörténetet írni belőle, elgyászolni általa korábbi veszteségeket. Felemásak is ezek a novellák – mind nagyon Atwoodos, de akad pár, ami mintha egy hosszabb történet zanzája lenne. Persze azért nem véletlenszerűen összedobált sztoricskák: komolyan reflektálnak korunkra, pandémiástul, trumpostul, hómoffiszostul; disztópiákba meneküléssel, idegen lényektől való rettegéssel, a személyiség teljes lebontásával.
 
Miközben valójában mind a Nell és Tig novellák, mind e különálló történetek ugyanazt járják körül, természetes folytatásaként az Atwood egész életművét átszövő kérdésnek: ki vagyok én? A nagyregények és a Rendbomlás novellái is az identitáskeresést járták körül: ki az én, aki elmeséli a történetét, és mitől lesz a történet épp azé az én-é; milyen tapasztalások, traumák, elvárások és szembeszegülések formálnak minket és miért épp azok, miért nem mások – egyáltalán, mi teszi a személyiséget személyiséggé (lásd a Maddaddam Guvatkái esetét). Természetes folytatásai ennek a kérdéskörnek az időskori novellák: hogyan fogalmazom újra magam egy, az egész világomat felforgató veszteség után? Ki vagyok én, ha évtizedekig egy „mi” egyik fele voltam és az a „mi” nincs többé? Egyáltalán, vagyok „én” még valahol? Vagy már örökké egy csonka „mi” maradéka leszek? Ugyanide vezetnek a beékelt novellák is: hogyan fogalmazzuk újra magunkat egy, a világot felforgató pandémia során; hogyan válunk a saját anyánkká, amikor a lányunk kamaszkorával szembesülünk; hogyan jelentéktelenedünk el annyira modern korunk fogyasztás-, gyorskaja- és Netflix-fétise közepette, hogy egy csiga is megszállhatja a lelkünk?
 
Néha imádnivalóak, néha érthetetlenek, néha már-már lázálomszerűek, máskor meg mélységesen szomorúak ezek a novellák. És közben annyi életöröm és élni akarás sugárzik belőlük, amit komolyan csak csodálni lehet – és remélni, igazán, nagyon remélni, hogy még olvashatunk újabb köteteket az írónőtől.
 
„Soha nem árulja el a korát, míg Lynne látványosan kérkedik a sajátjával. Ha elég évet összegyűjtesz, szokta mondogatni, akár az asztalon is táncolhatsz, már ha fel tudsz mászni rá. Szexelhetsz a postással, senkit nem fog érdekelni. Lehúzhatod a vécén a push up-melltartóidat - nem szó szerint, nem érdemes bevonni ebbe a vízvezeték-szerelőket, akik kérdőre vonnának, hogy került a melltartó a vécébe - de a lényeg a lényeg. Nem kell többé behúznod a hasad. Hatféleképpen csinálhatsz hülyét magadból, mert már eleve hülyének néznek, mivel öreg vagy. Nyugodtan megtehetsz szinte bármit.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes