Ellentmondásos múltunk: Fekete István (II.)

Olvasom a MEK életrajzát Fekete Istvánról – és ráébredek, hogy az irodalomban jelenleg elfoglalt helyzete megvilágításához a legegyszerűbb, ha ideidézem az egészet.

Fekete István (1900–1970) mezőgazdaként működött, s alighanem itt szerzett tapasztalatai segítették leginkább, hogy olyan megkapó hűséggel ábrázolja a természet legapróbb rezdüléseit is. 1938-ban tűnt fel egy ifjúsági regénnyel (A koppányi aga testamentuma), majd két esztendő múlva Zsellérek című regényével megnyerte az Egyetemi Nyomda pályadíját. Ettől kezdve egyre-másra jelentek meg regényei, melyek hol egy hódról (Lutra), hol egy fecskéről (Csí), hol egy gólyáról (Kele) szóltak ugyan, valójában azonban ezeknek az állathősöknek a bőrében is élő emberek lélegeztek, éltek, szenvedtek, örültek és haltak meg.

Máris eljutunk az első (igen lényeges) egyszerűsítésig. Az állathősök bőrében lélegző élő emberek gondolata tetszetős, és ennek megfelelően ostoba egyszerűsítése egy igen bonyolult viszonynak, amit Fekete István a maga tapasztalataiból leszűrt, és inkább több mint kevesebb sikerrel ábrázolni próbált. Először is nem árt tudni, hogy néhány kényszerű kivételtől eltekintve (mint például Vuk megkülönböztetésében) az állathősök a „faj”, s nem a „személy” nevét viselik. Cin mindig egér, mindegyik disznó Csám, az összes veréb Csuri, Hú bagoly, s nem csak az uhuk, a róka jellemzően Karak, a szürkevarjú Rá – és így tovább. Hangutánzó szavakból képzett, nem egy esetben a köznyelvből származó (vagy azóta a köznyelvi használatba is bekerült) „nevek” ezek. Az „állathősöket” a fajok általános viselkedés-jellemzői vezetik egy meglehetősen édelgés-mentesen ábrázolt – a mi felfogásunkban olykor kifejezetten kegyetlen - közegben. Az író elméláz ezen a sajátos állati „tudaton” – s többször (például a fészek-építés kapcsán) kifejt egy sajátos gondolatmenetet az állati ösztönről, mint egyfajta „faji emlékezetről”. Például: ha minden bagoly Hú, „aki” emlékszik arra, hogyan kell fészket építeni akkor miért ne hordozhatná minden Hú az egykor látott látványok ösztön-lenyomatát is? Még ha nem is érti – avagy saját fajának korlátai közt képes csak „érteni”, miért ne hordozhatná magát a lenyomatot?

Szinte úgy, ahogyan egy fa emlékezhet az évgyűrűiben az eltelt időkre, a maga érzékszerveivel érezve a létezők energiáit. A miénkhez mérhetően bonyolult élet miért ne lehetne valamilyen (számunkra csak sugallatokban érezhető) tudatossággal terhes? Hogy mennyire fontos lehetett e gondolatmenet: az író (azon túl, hogy az elbeszéléseibe gyakran csöpögteti) többször és többféle szinten is nekifut ezen élménye megosztásának. A Hú korokon át emlékező baglyának megvan a novellai előképe, mint ahogyan A tölgy elbeszélésének fa-emlékezete is megkapja egy tágabb történetben a maga szinte mesétlen távlatát. Az író többször kifejti azt is: mintha a mi folyamatosan reflektáló, saját végtelenített köreibe zárt tudatunk akadályozná bennünk ennek az ösztönnek a szavakba fogalmazódását, s ha meg tudunk ülni csendben, ha el tudjuk csitítani ezt a zakatoló kört, akkor számunkra is megszólalhat bármi. Amit addig a folytonos értelmezéssel nem enged „szóhoz jutni” a tudat. Akár a tárgyak is, mint a Csend padlásra száműzött, kivénült eszközei, egykori ősök kedves sétabotja, csizmahúzója, kalapja, karosszéke… Miért ne hagyhatna nyomot a szeretet érintése akár egy tárgyon? A kérdések mögött ott lüktet egy élmény, amely az állati „tudat” megítélésének magja is – s szinte mindegy, hogy egy csintalan, rosszcsont, de hallatlanul érzékeny gyerek fantáziáiról van-e valójában szó, aki gyümölcslopás után egyszer elaludt a padláson…

Ennyi talán elég, hogy lássuk, az író mennyi mindennel kísérelte elkerülni az állattörténetek parabolikus, állatbőrbe bújtatott emberi szereplőinek csapdáját. Nem beszélve róla, hogy mindezt mennyi kritikus szemmel összegyűjtött (szinte pre-etológiai) megfigyelés birtokában fogalmazza meg – pontosságát tekintve messze túl a szépírói szinten; hiszen ismereteink szerint etológiai értelemben ott sem csal, ahol az állathősöket a megkülönböztetés kényszerében (mégiscsak) elnevezi és (úgymond) beszélteti.  

A természetbe belefér az egész élet – ez volt Fekete István írói ars poeticája, s erre tanította diákhőseit az öreg Matula bácsi is a Tüskevárban (1957) és a Téli berekben (1959). A díszletek változnak, a lényeg azonban soha: a bűnöst a természetben is eléri büntetése, és a jó elnyeri végső jutalmát. Mert Fekete István etikus világszemléletének a jóság és a szeretet eszményébe vetett hit volt a sarokpillére, s tehetsége, adottsága törvényei szerint elsősorban ezeket ábrázolta könnyes érzelmességgel. A rossz nála soha nem végérvényes, az összecsapások sem drámaiak, annyira fényessé tesz mindent a megbocsátó szeretet. Egy-egy csavargó, tolvaj vagy lump tűnik fel időnként történeteinek peremén, sosem éles vonásokkal jellemezve, inkább egy-két ecsetvonással megrajzolva, s rögtön nyilvánvaló, hogy őket is utoléri majd a végzetük, s a társadalomban élő igazság legyőzi őket. Azt az idillikus, ősi, patriarchális világot idézi vissza – és ezt szuggerálja a természetből merített témavilága is –, amelyben ember és ember között alig volt különbség, amelyben békés nyájak lépdeltek a napsütötte mezőkön, és gödölyék szökelltek a domboldalon. Ez az idilli, bukolikus közeg kizárja a rossz uralmának lehetőségét.

„Nem szerettem a rosszat továbbadni, mert - úgy éreztem - akkor nem nyugszik meg, és hánytorgatásában tovább romlik és tovább ront” - írja az író a Csend című novellában, bántó-rontó pletykát nem egyszer terjesztő nagynénje, Lujzi megleckéztetése után kicsivel; az egykori gyermek-attitűd felnőtt, tudatos örököseként. Fekete István klasszikus értelemben vett „felelős írástudó”. Igen, a megközelítés korlátaival együtt is. Nehezen feltételez rosszat bárkiről, még nehezebben veszi tudomásul a létét – de hogy az általa ábrázolt összecsapások ne volnának drámaiak… a könnyes érzelmességgel félmondatért pedig külön seggbe rúgnám (cipőben, nem göllei módra) a szócikk szerzőjét. Csak úgy fogalmazható ilyen szöveg, ha egy (másik) meggyőződés birtokában a megfogalmazója nem olvassa el, nem ismeri meg azt, amiről ír – a vezetett módon való kóstolgatás, az „ennyi ebből pont elég” rendkívül nagyképű kritikusi attitűdje süt a szövegből.

Ellentmond ennek minden kis realista betét, az összes momentum, amikor emberek szerepelnek az állathősök sajátos tükrében. Ellentmond a Bogáncs pásztora, bohóca, öreg asztalosa, a 21 nap öregasszonya, az a rengeteg, pontosan elkapott (a kortársaknak és közvetlen leszármazottaiknak élmény-azonos, de a ma olvasóinak is érzetre ismerős ízű) apró konfliktus, ami jobban együtt jár az élettel, mint az extrém, a kivételes, az eltérő (ha nagyszerű is...) - mindaz, amiről általában a határait feszegető irodalom szólni szokott. Az én nagyapám olyan volt mint egy Fekete István-regényhős - mondanám, de ez is egyszerűsítés volna. Az viszont tény, az író könyveinek ismeretében jobban megértettem, mi mozgatja az öreget, miért reagál a világ változásaira úgy, ahogy.

A természetben is eléri a bűnöst... hiszen Fekete István egyik legfontosabb közlendője a természetről, hogy nem etikus! Sőt, a mi megközelítésünkben kifejezetten kíméletlen - nem óvja a gyengét, hanem kiszelektálja, az életképesebbnek juttatva ezzel teret, helyet. Hogy pont ez a legfontosabb különbség természet és kultúra között: a gyengeséghez való viszony. A kultúra egyik (ha nem a legfontosabb) következménye, hogy a gyengeség óvni való érték is lehet, hogy a puszta szelekció (saját szemszögünkből nézve) alapvetően embertelen gesztus - nemcsak az extrém, sínek, vagonok mellett űzött lágerverziója -, hogy az emberség egyik alapvető értelme: korlátozza az erőt. Az író soha nem írt társadalomban élő igazságról, sőt... akkor sem, ha valóban nem tekintette elsődleges feladatának az igazságtalanságok folyamatos feltárását - ha valójában tényleg nem ez érdekelte. 

Nem túl széles perspektívájú világ ez, de egyenes ági folytatója, sőt tovább építője annak a hagyománynak, melyet Gárdonyi alapozott meg Az én falumban. Az is bizonyos, hogy sokáig népszerű lesz, mert ezt a virtuális falut minden ember ott őrzi szívében.

Amikor a „népszerű” jelző szitokszó… mélységesen igazságtalan bemutatás ez, egészében az – mint ahogy ellentmondásos múltunk megítélő bemutatásai általában azok. A szocialista irodalompolitika mindvégig másodvonalban tartotta az írót, a hite és beilleszthetetlen szellemi gyökérzete miatt – ahogy a jelen megítélésében is szelíd konzervativizmusa okán minősül jelentéktelennek. Teljesen más okból, de ugyanúgy elutasító vele az irodalmi elit jelenleg is, hiányolják belőle az előre mutatás bátorságát, azt a többféleképpen árnyalt látásmódot, amely a ma izgalmas szövegeinek motorja. Érdekes ez, a szememben szinte egyfajta hitelesítő pecsét – hogy annyiféle kimondott-kimondatlan irodalompolitikai kurzus nem tudott mit kezdeni vele. Nem tudta a maga kereteibe helyezni – avagy belegyömöszölte egy az életmű számára szemmel láthatóan túlságosan szűk kalickába. Írnám: az Isten mentsen attól is, hogy az ostobaság korlátolt maradisága Wass vagy Tormay módjára a zászlajára tűzze (semmi nem ártana neki annyit, mint a jelen törpéinek törleszkedése); de ez eléggé valószínűtlen, mivel az életmű szerencsére a cifra szűr alá se fér oda.

Fekete Istvánnak valóban megvannak a maga korlátai – a legtöbbet maga is felmérte, például a Ballagó idő lapjain. Talán egyszer majd a helye is meglesz, a rangja – mondanám, a lekicsinylő vélemények ismeretében… addig csak azt remélem: mi, olvasók nem fordulunk el tőle. A ritka madarak közül való, akik abban a bonyolult, betegesen átpolitizált közegben, amelyben élt, értékteremtők tudtak maradni. Panteista író – szokták mondani… én néha gondolom úgy, hogy a szemlélete a ránk vonatkozó hitek megvallásán túl, az élet egyéb formáira tekintve szinte buddhai. Elfogult vagyok vele - látom, nyugodtan a szememre vethetitek. Előre kérném, ha valaki nem érti, hogy fér meg a szeretetemben Fekete István, Tolkien, Hamvas, Esterházy, Pynchon és Scalzi egymás mellett, az hagyjon békén. Nem akarok a teáskanna érzelmi színvonalán álló emberekkel feleslegesen vitatkozni.