Bizonyos látószögből a
legellentmondásosabb. Holott hordozta a világképhez, a megtanult, megélt
értékrendhez való makacs ragaszkodás erőt sugárzó gesztusait. Belekódolta a
műveibe is, a politikai szelek ide-oda fújása sem íratta vele másként – hiszen
valójában soha nem „politizált”, miközben makacsul ragaszkodott egy magáénak
érzett, a közbeszéd szintjénél mélyebben húzódó értékrendhez. Mégis
ellentmondásos, hiszen kegyetlen, a szertefújt szavak tekintetében egymást
teljességgel kizáró idők szelében ugyanúgy publikált, s még ha nem is mondható,
hogy megjelentetett szavaival tolt volna bármiféle szekeret, kerékkötőjévé sem
vált soha. Annak a nagy, közös vonszolódásnak se, amely kiverte a szemét,
elette a gyerekeit, s ha díjjal is jutalmazta – végül megette az életét.
Ellentmondásos, hiszen íróként
hallatlanul szelíd, konfliktuskerülő, könnyen elérzékenyülő ember hírében állt.
Holott gazdászként kemény, szigorú kézzel irányított egy igen sikeres
gazdaságot Ajkán, Nirnsee Ferenc birtokán. Hegyvidéken, savas, gyenge talajon
nem a „tenni, amit lehet” keserű beosztását választotta. Előre menekült: tej és
sajtüzemet, szeszfőzdét nyitott, merinói juhai díjakat nyertek az
Állattenyésztési Kiállításon. Gabonát nemesített a szegény talaj igényeihez.
Fellendítette a birtokot – nem csoda, ha gazdatisztként komolyan számon
tartották. Szelíd, konfliktuskerülő ember létére vadászott, eredményesen
ráadásul – lesből és hajtva, csapázva; szenvedélyes zsákmányejtő volt, de ezt
is a maga teljességében, a felelősségével együtt szemlélve. Ha elolvasod a Hú című regényt, az ott megrajzolt
emberi „főhős” a gazdász „mérnök úr”, ő
maga. Mint ahogy a vadászt, a gazdászt is számos szövegébe tükrözte bele. A
saját hétköznap hallatlanul természetesen csatornázódik nála a szövegbe – talán
ezért annyira valóságszagúak a történetei.
S talán ezért barátkozott vele
olyan könnyen össze az úri magyar vadász-elit, főleg annak literatúrát is
művelő, műveltebb fele. Csathó Kálmán, Széchenyi Zsigmond gróf, Vertse Albert,
Wass Albert – de elsősorban Kittenberger Kálmán, aki a Nimródban az író első
rövidebb-hosszabb írásait közli. Hírlik, a barátok először a szépreményű
gazdászt, jó kezű vadászt, szelíd, de határozott cimborát becsülték benne – de A koppányi aga testamentuma és a Zsellérek után már az írót. Mindkét mű
pályamunkából (az első a Gárdonyi Irodalmi társaság, a második a Királyi
Egyetemi Nyomda irodalmi pályázatának nyertese) lett országos siker. Mire
megírja a Dr. Kovács István
forgatókönyvét, már nem fér el az egy bőrben a két, teljes embert követelő
szerep – s mivel az írást választja, de megélni még nem tudna belőle, a barátok
közbenjárására jut be a Földművelési Minisztériumba. Persze utálta: a
tehetséges gazdászt nem egyszer gyötörte a maga ostoba bürokratizmusával a
kenyéradó hivatal. De így Pesten lehetett, a kibontakozó irodalmi karrier
bűvöletében.
Nemzeti szellemiségű író –
bizony, az összes következménnyel, amit ez jelent. Az értékrend, amit sugall,
konzervatív. De nem rendpárti, és nem kirekesztő. A Zsellérek széles körű sikere mutatja a legjobban: az a könyv
azoknak is tetszett, akikről szólt. Ha nagyon szigorúan a korából nézem:
sajátos irodalmi bukfenc ez, az ügyesen elhelyezett hangsúlyé; hiszen úgy véli,
a berendezkedés adott, csak az dönthető el, mennyi emberséggel kell tölteni,
hogy működjön is. Ha viszont a ma teljes megosztottságából, akkor az egyik
legfontosabb példa: nem az számít, milyen értékháló mentén fűzöd fel a magad
tabuit, hanem az, mennyire maradsz közben empátiára képes, a másikat ember
voltából fakadóan tisztelő, józan ember.
’46 után pária-sors várta,
fullasztó és kegyetlen. A „munka világában” az alkalmi munka (uszályrakodás,
piacolás, trógerség) éhen-halasztása, meg a gumibot. Ötvenegy őszén engedték újra
állásba: a kunszentmártoni Halászmester-képzőn taníthatott. A mutatóba
meghagyott keresztény lapok, a Vigília,
az Új ember közölhették is a tárcáit. (Milyen érdekes – a
hitét mindvégig vállaló író így járt hasonló „irodalmi cúgos cipőben” a
teljesen más gyökérzet táplálta, de hite által szintén ide kényszerülő
Pilinszkyvel.) Aztán megkeresi az Ifjúsági Könyvkiadó – így láthat
nyomdafestéket a Lutra és a Kele. S ez a munkakapcsolat az író élete
végéig megmarad. Holott politikai értelemben továbbra sem könnyű eset: időközben
apácának állt édeslánya a rendjét követve Ausztriába, a fia ötvenhatos
szerepvállalása okán Kanadába emigrál. Elképzelhetjük azt a kiadót (a
szerkesztőségében Kormos Istvánnal) amely tartja érte a hátát – de szerintem
izgalmasabb azt az írói lelkiállapotot elképzelni ezek alapján, amelyben a Tüskevár született… mert elképesztő
távlatokat nyer így az 1957-ben megjelent regény.
Tüskevár
Fekete István minden regénye
időutazás. Nem a klasszikus értelemben – de például ebbe az agyonelemzett,
mindenki által ismert (ismerni vélt), kötelező-voltával megutáltatott könyvbe
is úgy csatornázódik, olyan természetesen a harmincas évek, beszédmódban és
gesztusokban, egymás közti viszonyokban… Ladó Gyula Lajos vezéri ősökre-büszkeségétől a
legjobb barát, Bütyök félárvaságának létformáló tényeiig, a pesti értelmiségi
szülők és István bácsi, a gazdász „vidéki rokon” viszonyrendszeréig az egész
cselekményháló az író ifjúkorának társadalmi érintkezés-rendjére épül. Csak ezt
alig is venni észre. Mert ez az időutazás valóban az író gyermek és ifjúkorába
tart elsősorban. A szinte filmi élességgel megőrzött emlékek elképesztően tágas
vidékére. Ha valaki olvasta a Ballagó időt, tudja, miről beszélek –
hisz ott az író a feltárás gesztusában mutatja a maga kincseit: alig hallgatva
el bármit is; nem rendelve alá semmiféle történetnek az élete történéseit.
Mert a Tüskevár is „öntükör”.
Tutajos az író kalandjait éli át, az első horgászat izgalmától a csónakázáson
át egészen a vadászatig. Az író kalandjait, a személyiséget formáló
találkozásokat. Elsősorban Matulával: aki nagybácsikból és kedves alkalmazott
parádés kocsisból, egykori nyugalmazott katonatiszt-felnőtt barátból és valaha
valóban élt, Kis-Balatont valóban gondozó pákászból gyúródott számunkra
elhihető személlyé – pedig toposz inkább: a tanítómesteré, aki elsősorban
attitűdöt, hozzáállást mutat; nem pusztán elismételhető fogásokat. A Tüskevár
öntükör, de úgy, hogy István bácsi is maga az író – a sikeres, minisztériumi
tisztviselőkkel az igazáért veszekedő, karakán gazdász. Mondhatni az idősebb, a
„megérett” Tutajos: szintén Matula-nevelés, aki megfogadta a tanítást. Aki
valóban éli az élhetőt…
Időutazás, öntükör – az
értelmezés különböző szintjein. De pont az átéltségtől: egyetemes is. A benne
sugallt értékrend egy adott kor nyelvén kerül elénk, egy másik korba álmodva,
és korok mixtúrájának valóságszagú kalandjaival hitelesítve. Gyönyörű
magyarsággal, olykor pátosszal, de soha nem lobogó zászlók és jelszavak
bűvöletében. Bűn, hogy kötelező – hiszen a mai gyereknek már annyi élményi alapja
sincs az azonosuláshoz, mint amennyi anno nekem. Mert szerintem ez kellene
legyen a kötelezők kiválasztásának egyetlen kritériuma: kínál-e az élet a
gyerekolvasónak olyan élményalapot, amire ráfekhet a könyv, hogy aztán mint a
trambulinról, nagyot ugorhasson a gyereklélekkel együtt? Ahogy én tapasztaltam,
a mai tizenévesnek a Tüskevár már
egzotikum. Később kéne felkínálni, hiszen egyébként a maga nemében remekmű.
Hallgassátok:
Aztán szótlanul leültek, és Bütyök csak később szólalt meg.
– Tutajos, neked kell elmondani…
Ladó Gyula Lajos hallgatott. Hogyan lehet ezt a nyarat elmondani?
Egészen sehogy sem lehet elmondani, s amint kinézett a kora őszi verőfénybe,
gyűrűzni kezdett előtte a víz, a kis szárcsák úsztak a sás mellett, lobbant a
puska döreje, zuhant a madár, berregett az orsó, sikoltott a vihar, őrjöngött a
jégeső, Bütyök alatt megnyílt a föld, Nancsi néni liliomolaja érzett, lobogott
a tűz, felszárnyalt a hajnal, s a derengés ragyogásában ott állt a csónakban
Matula és mellette Kati, kis kezét magasra emelve, mintha a szívét tartotta
volna benne.
De mögöttük mintha már hullott volna a hó, és szél zengett volna az
ágak között, elhordva a füstöt valamerre a tavasz felé.
„Majd elmondom” – gondolta, de amint barátjára nézett, arra gondolt,
hogy az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el
az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen
valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit
megérdemel.
Téli berek
Nagyon szeretem a Tüskevárt (remélem az eddigiekből ez
kiderül…), s először rettegtem elolvasni a folytatását. Féltem, hogy nem rak
hozzá, hanem elvesz. Nem kellett volna… Mert Fekete István meg meri lépni benne
a legnagyobbat: a hősei valóságosak maradnak. Nem a megírt regény kialakított
figurái, a tovább fejlődés folytatás-kényszerében – hanem valóságos emberek,
akik a tanítással valójában nem tudnak mit kezdeni. Azaz: magát a tanítást nem
rakja a befogadás gesztusa életbe bennük – a téli berek szigora kell, hogy el
is végezzék ezt a munkát. Tutajos indulatos kamaszsága legalább annyira valódi,
mint amennyire a csetlés-botlása az volt, sőt, nekem még valódibb volt talán,
hiszen pont a legjobbkor olvastam. A fiú deheroizált hős – miközben komoly
téttel bíró kalandok sorát is megéli, a legnagyobb küzdelmet önmagával
folytatja le. S tudomásul veszi a végén: ez egy olyan meló, amit az élete
végéig nem fejez be az ember.
S hallatlanul sokat rak az
egészhez, amikor meglátjuk – hősünkkel a kunyhó ablakán belesve – Matula, a „tanító”
egyetlen „gyenge pillanatát” is. Higgyétek el, olyan tartalmak csordulnak itt
papírra, amivel a legnagyobbjaink kísérleteznek. Azzal a mértéktartó, szelíd
stílussal, ami nyitva hagyja az értelmezés határait, semmit rád nem erőszakol,
ha teheti, kevesebbet mond, mint amennyit az írója valójában szeretne, de
azért, hogy ne a „több”, hanem lehetőleg az „egész” értődjék bele. Nem
veszélytelen vállalás, hiszen későbbi korok ezotérakrobatáinak hozzáállásához
áll közel – hogy az író ne adagolja túl a pátoszt, fegyverül az iróniát csöpögteti
a mondataiba… hallgassuk például Tutajost, amikor Bütyök beleegyezik, hogy az
ünnepekre is a berekben maradjanak: …Jól
van, Béla, nem felejtem el, és ha valami egyenesbe fogja téríteni az én
rosszindulatú kitöréseimet, hát azt a te jóságodnak köszönhetem. És ha küzdök
ellene, annak te vagy az oka… és ha végleg leszámolok vele, az a te érdemed… és
most ne szólj semmit, mert olyan jónak érzem magam, hogy becs’szavamra sírni
tudnék. A szemsarokba gyűlő meghatottságot szétmosolyogja az utolsó fél mondat
– ezzel a számomra oly kedves eszközzel az író számos helyen operál…
Az egyetlen átka ennek a
könyvnek, hogy valóban „folytatás” – önállóan a tartalmak töredékét sem viszik
át a papírra nyomtatott betűk, tényleg a Tüskevár
után illik és kell olvasni. Úgy viszont a két könyv szinte szerves egészként
működik – egyetlen történetként, amely megmutatja, milyen lehetnél, kamasz
ember, ha nem a sanszok és valószínűségek pragmatizmusa, hanem az emberség példája
határozna benned… Mindkét könyv rávezethet a természet szeretetére – s aki
nehezményezi, hogy nyúlra fogott puska dörren benne, az jól nézzen körül
életünk világot kifosztó realitásaiban. Mérje fel, hogy a „természet”
körülöttünk valójában kultúrtáj – az erdő is, hisz régóta nincs már európai
lakott vidékeinken, csak telepített, „művelt” erdő. Hogy jelenleg az egyensúly
részévé lett a vadászat, elengedhetetlen részévé – s mint a legtöbb emberi
cselekedetnél, itt is a „hogyanja-mikéntje” dönt. Mi a kifosztó pozíciójából
szeretjük a természetet – s Fekete István hozzáállása a témát illetően adott
esetben bőven cizelláltabb, mint némelyik véres szájú állatvédőé.
Visszatérek még hozzá – ha nem
bánjátok.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése