Ritkán fordul elő velem, hogy egy író két egymás után olvasott könyve ugyanolyan nagy hatással van rám. Közvetlenül A fű dalol után
olvastam el Az ötödik gyereket, és szinte már vártam az érzést, hogy
jó, jó, de nem annyira, mint az előző, de ezúttal elmaradt. Lessingnek
ez a könyve is simán ott van a legjobbak között, bár másért és másképp
jó, mint A fű dalol, egyvalamiben nagyon is hasonlít, ez pedig a
kíméletlenség. Lessing nem kímél senkit és semmit, nagyon mélyre hatol a
szereplői lelkében, szókimondó, naturális, néhol komoly görbe tükröt
tart a társadalmi elvárások, megjátszások, pózok elé. És ettől nagyon
jó. Egy percig sem éreztem azt, hogy ez a nő bármiféle kiadói elvárás,
vagy akár az olvasói ízlés kiszolgálásának kedvéért kozmetikázná a
könyveit, őszintén és kegyetlenül nyújtja felénk a keserű pirulát, hogy
milyenek vagyunk, mi, emberek. Mi tagadás, gyomor kell hozzá, hogy
lenyeljük. Az ötödik gyerek olvasása közben sokszor éreztem azt, hogy
túlmegy azon a határon, ami még élvezhető irodalom, és inkább már
kínzásszámba megy egy ilyen regény, de megéri végigolvasni.
A
történet a hatvanas évek Londonjában kezdődik, ahol Harriet és David,
ez a két magának való, furcsa, a kortársaik közül némileg kilógó ember
megismerkedik és egymásba szeret. Az első perctől nyilvánvaló, hogy
egymásnak lettek teremtve, összeházasodnak, bár anyagi helyzetük nem
engedné, vesznek egy óriási házat, amit négy-hat-nyolc gyermekkel
terveznek benépesíteni. Családjuk, tágabb környezetük megütközéssel nézi
nagyszabású terveiket. A kor, a hatvanas évek a maga
felszabadultságával, újonnan felfedezett születésszabályozásával,
újfajta értékrendjével nem kedvez a nagy családról álmodóknak.
Harriettet és Davidet bolondosnak, álmodozónak, felelőtlennek tartják,
ki-ki vérmérséklete szerint.
Ők
azonban nem tágítanak, sorra érkeznek a gyerekek, hat év alatt két
kisfiú és két kislány. Dacolva a családjuk elvárásaival, nehezteléseivel
megteremtik maguk körül azt a tökéletes kis világot, amire vágytak.
Házuk meleg, barátságos, mindig gyerekzsivajtól hangos, ahova szívesen
járnak a rokonok. Minden karácsonykor, húsvétkor, nyári szünetben
Harriet és David háza tíz-húsz vendég otthonává válik, akik úgy járnak
oda, mintha egy furcsa sziget lenne a hétköznapi életük tengerében.
Mindenki szeret náluk lenni, de senki nem érti meg őket.
Aztán
Harriet ötödször is teherbe esik. Az ötödik terhesség azonban más, mint
a többi. Az addig energikus, boldog Harriet szenved, a gyermek már
születése előtt is kínozza anyját, már magzat korában is agresszív, az
anya pedig nyugtatókkal tömi magát, hogy lecsillapítsa a benne lévő kis
szörnyeteget. Mikor megszületik Ben, a család élete egy csapásra pokollá
válik. Ben furcsa, más, mint a többiek, hiperaktív, agresszív,
nyughatatlan gyerek. Harriet próbál gondoskodni róla, de kudarc kudarcot
követ, a többi gyerek fél tőle, a rokonok irtóznak Bentől, szép lassan
elmaradnak a család házától. Az addigi boldogság, a nehezen megteremtett
saját kis világ áldozatul esik egy kezelhetetlen gyereknek.
Az
anya életét egy idő után csak a Benről való gondoskodás tölti ki, négy
másik gyermekét elhanyagolja, nem foglalkozik velük, férjéről mintha
elfeledkezne, csak Ben tölti ki a napjait. Amikor a rokonok nyomására
Harriet és David rászánja magát, hogy intézetbe adja a gyereket, úgy
tűnik, visszacsempészhető még életükbe az elveszett harmónia, ám Harriet
nem képes beletörődni, hogy lemondott a gyerekéről. Elhozza Bent az
intézetből, ahol állati körülmények közt tartották, és ezzel
megpecsételi nem csak a saját, hanem az egész család sorsát. Az álom,
amit oly szenvedélyesen építettek fel, széthullik. Gyermekeik idő előtt
elhagyják a családi fészket, bentlakásos iskolába költöznek, vagy a
nagyszülőkhöz, menekülnek otthonról. David és Harriet idegenként élnek
egymás mellett a hatalmas, üres házban, csak kudarcuk, Ben köti össze
őket, és a remény, hogy ha elmegy otthonról, kettesben újrakezdhetik.
Egy kisebb házban, gyermekeik nélkül, elvesztve mindazt, amiről
álmodtak.
És
mindezt miért? Ezt a kérdést teszi fel Lessing, ezt kérdi magától
Harriet folyamatosan, és ettől nem tud szabadulni az olvasó. Mindenki
másképp dolgozza fel magában ezt a könyvet, és nyilván nem lehet
figyelmen kívül hagyni, hogy valakinek van-e gyereke, vagy sem. Nekem
nincs, és - tán ezért? - nem tudom megérteni Harriettet. Sok helyen
írták erről a könyvről, hogy Harriet ragaszkodása Benhez teljesen
érthető, nem hagyhatta az intézetben, ahol biztosan meghalt volna, és
igen, nyilván ezt igazán csak egy anya értheti meg, de ami igazán
érthetetlen számomra, az a másik négy gyermekéről való lemondás. Harriet
tudta, kezdettől fogva tudta, hogy ha hazaviszi Bent, széthullik a
családja, ennek ellenére megtette. Miért nem ragaszkodott a másik négy
gyerekéhez ugyanúgy? Miért áldozta fel őket, és a férjét azért az
egyért? Miért volt fontosabb neki Ben, mint mindenki más?
Részben
nyilván bűntudatból. Van a regénynek egy igen markáns kritikai
hangvétele a társadalommal, a társadalom elvárásaival szemben. Harriet
nyíltan kimondja, hogy bűnhődnek, mert álmodni mertek a boldogságról,
mert másképp akarták csinálni, mint mindenki más, mert azt hitték, jár
nekik az az idill, amit megteremtettek maguk körül. A külvilág pedig
csak erősíti benne ezt az érzést. Kimondva vagy kimondatlanul, de
mindenki az anyát hibáztatja, amiért egy kis szörnyszülöttnek adott
életet, mintha tehetne róla, mintha nem történhetne meg bárkivel, hogy
gonosz tréfát űz vele a természet. Azt hiszem, ma már kicsit másképp
állunk hozzá mindehhez, de jó negyven éve még társadalmilag elfogadott
volt, hogy ha egy gyerek „selejtes”, az az anya hibája, és akkor teszi a
legjobban, ha beadja egy intézetbe, és nem törődik a sorsával.
Harriet
ragaszkodása és makacssága, amivel próbálja nevelni Bent, nem hozza meg
az eredményét, Lessing egy percig sem áltat minket azzal, hogy megérte
volna. Nincs vége a történetnek, ahol a könyv véget ér, ott csak azt
látjuk, hogy Harriet és David álma hogy ér véget. Mikor rászánják
magukat, hogy eladják a házat, aminek oly nagy jelentőséget
tulajdonítottak, és ami valóban egy külön sziget volt számukra, akkor
látják be ők maguk is, hogy le kell mondaniuk mindarról, amire vágytak,
hogy nem tudták megvalósítani az álmaikat.
Erről
is szól ez a könyv. A felszínen elsősorban Benről, a betegségéről,
aminek nincs neve, és a beteg gyermekkel való együttélésről, de alatta
két emberről, a szüleiről, akik mindent feláldoztak azért, hogy
megvalósítsanak egy álmot, ami aztán önmagát rombolta le. És egy
társadalomról, ami ugyanúgy kiveti magából a sérülten született
gyermeket, mint azokat a párokat, akik szembe mernek szállni az uralkodó
normákkal, és saját elképzeléseik szerint akarják leélni az életüket.
Ez az, amiben Lessing igazán erős. Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a
könyvét is.
Kiadó: Ulpius
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése