Egyik pillanatról a másikra,
minden előjel nélkül eltűnik a Földről a népesség 2 százaléka – mintegy 140
millió ember. Látszólag semmi összefüggés nincs az eltávozottak személye
között, senki sem tudja, hova lettek, a tudomány, a különböző vallások, a
politikusok, a titkosszolgálatok, az önjelölt próféták egyaránt tehetetlenül
állnak az események előtt. Kell-e ennél jobb kiindulópont egy misztikus
sorozathoz? Ugye, hogy nem?
Nem csoda hát, hogy amikor az HBO
elkezdte beharangozni A hátrahagyottakat,
sok millióan várták világszerte, hogy egy újabb, rejtélyekkel teli
akciósorozatot kapjanak – pláne, hogy ugyanaz a Damon Lindelof áll mögötte, aki
a Lost alapötletéért is felelős volt.
(Persze pont a Lost „furcsa” végkifejlete miatt a szkeptikus hangok is hamar
megjelentek – jelesül, hogy ez is egy szép nagy átverés lesz, semmi több.) Ehhez
képest azt hiszem, sokan jó alapos pofára esésként élték meg, hogy ez bizony
nem egy szokványos misztikus sorozat, a rejtély az első epizód után nagyjából
senkit nem is érdekel, a válaszokat nem hogy nem keresik, de ha az orruk előtt
lenne, akkor sem valószínű, hogy érdekelné őket, mert a „hova lettek az
eltűntek?” megválaszolhatatlan kérdésénél sokkal jobban izgatja az
ittmaradottakat a „mégis hogyan éljünk mi így tovább?” – jó eséllyel szintén
megválaszolhatatlan – kérdése.
Könnyen érheti az a vád a
sorozatot, hogy unalmas – abban az értelemben valóban az, hogy nem nagyon
történik benne semmi. Csordogálnak a részek, épülnek a karakterek, néha egy-egy
látványos összecsapás felforgatja a nem létező nyugalmat és a néző érzékeny
gyomrát, de valahogy jóval erőteljesebb az a nem éppen felforgató jellegű, inkább
csendesen maga alá gyűrő, mélyben húzódó feszültség, szorongás,
reményvesztettség, elveszettség, ami árad a szereplőkből, a helyzetekből, a
helyszínül szolgáló városkából magából.
A keret nagyjából ennyi: ahogy az
egész világon, úgy a New York állambéli Mapleton városában is szép számmal
élnek olyanok, akiknek eltűnt valakijük azon a – történetünk kezdetén – immáron
három évvel korábbi októberi délelőttön. Ki a szülőjét vesztette el, ki a gyermekét,
ki a barátját, ki a szomszédját. S még aki nem vesztett el senkit, az sem
maradhat érintetlen: hisz az élet minden területét áthatja a nem múló rettegés
attól, hogy mi is bármikor eltűnhetünk – ahogy a zavarba ejtő kérdés is, hogy
mi miért maradtunk itt? Vajon az eltűntek büntetésként vagy adományként kapták
az eltűnést? Ha valamiféle célt szolgál ez az egész, akkor miért éppen ők
lettek kiválasztva? Vajon jobb nekik ott, ahova kerültek vagy rosszabb? S ha ők
így, mi miért úgy? Miért mi maradtunk? Jobbak vagyunk, ezért maradhattunk, vagy
épp ellenkezőleg: nem vagyunk jók, ezért nem választattunk ki? Kérdések,
kérdések, kérdések – válasz pedig sehol.
A hátramaradottak pedig próbálnak
tovább élni – ki-ki a maga módján. Akad, aki mániásan ragaszkodna a régi élet
illúziójához, de azt nem lehet. Akad, aki újat építene – de lépten-nyomon
falakba ütközik. Akad, aki feloldozást nyújtana a bánat terhe alól és akad, aki
felnyitná a szemeket. És persze mint minden trauma után, ezúttal is akadnak
nyerészkedők, akik spirituális maszlaggal tömnék a kétségbeesettek fejét, és
anarchisták, akik inkább káoszba taszítanák az emberiséget, minthogy hajlandóak
legyenek tovább lépni. Ahogy haladunk előre a történetben, a látszólag
levegőben lógó szereplők is megkapják a maguk indítékát, minden egyes
válaszreakció szépen megalapozottá válik, úgy kristályosodik ki előttünk, hogy
minden választás valahogy természetes reakció arra, ami már az eltűnés előtt is jelen volt – az idill
rothadására, a látszólag boldog családok lassú szétesésére, a meghasadt
személyiségek útkeresésére, a távolságra,
ami köztünk és a körülöttünk lévők közt van.
Ez a távolság a kulcsa mindennek –
hogy képtelenek vagyunk megfogni egymás kezét a bajban, és összekapaszkodva
szembenézni az ismeretlennel. Nem, inkább külön-külön szenvedünk, saját kis
magánpoklokba zárva, anélkül, hogy valóban érdekelne, a másik poklában mi
bugyog, vagy, hogy feltételeznénk: őt érdekli a miénk. Mindannyiunknak „elég a
maga pokla” – nem akarjuk tetézni. Pedig… Van abban valami borzasztó szép és
fájdalmas, hogy az a szereplő mondja ki a sorozat legigazabb „igazságát”, kinek
sorsa tán még a távozottakénál és a hátramaradottakénál is rosszabb: mindannyian félünk, de a másik legtöbbször
csak azt szeretné, ha kézen fogva félnénk. De nem.
Ehelyett külön félünk, külön
szenvedünk, és mindannyian azt hisszük, a mi szenvedésünk az „igazi” szenvedés.
Olykor legszívesebben felpofoztam volna a szereplőket – nem is a tetteikért,
hanem azért, mert versenyfutást rendeztek ebben a „ki szenved jobban?” sportban…
S mert mindez olyan fájdalmasan rímel a saját életünkre. Hajlamosak vagyunk –
mi, emberek, egytől egyig – megítélni másokat, mások fájdalmát, mások
sorscsapásait, mások gyengeségeit éppúgy, mint az örömeiket. Simán kimondjuk,
amikor a másik összeomlik egy váratlan csapástól, hogy „szedd össze magad, azért
nem olyan szörnyű, ami veled történt” – anélkül, hogy egy percig elgondolkodnánk,
mi jogon tesszük. Milyen alapon ítéljük meg, a másiknak mi fáj? Emberek
vagyunk, gyengék, gyarlók – és legfőképpen különbözők. Lehet, ami nekem fáj, a
másiknak semmiség – lehet, ami őt összetöri, az meg nekem jelentéktelen. Nem
látunk bele a másikba, épp ezért nincs jogunk ítéletet mondani a fájdalma,
félelme, önmarcangolása felett. Pont mert mindannyian hibáztunk, mindannyian
hurcolunk magunkkal sérelmeket, lelkifurdalásokat, elvesztegetett lehetőségeket.
Mondják, a továbblépéshez
kibeszélés, feldolgozás, elengedés kell; míg mások azt vallják, a traumákat
szőnyeg alá kell söpörni, és nem agonizálni rajtuk, hanem előre nézni – a sorozat
fő konfliktusforrása épp a mindenáron való emlékez(tet)és a magunkba temetés közt
húzódik. Két szélsőség, két direkt sarkított nézőpont áll egymással szemben – s
a feloldáshoz elkerülhetetlen az összecsapás. Hogy mit hoz: megnyugvást vagy
további indulatokat, a jövő zenéje. Folytatás lesz, ennyi biztos – tán abból
kiderül, mit kezd az életével a „maradék” (sajnos a kétértelmű angol cím ez
esetben lefordíthatatlan). Én meg addig legalább egyszer biztosan újranézem:
mert remek, gondolatébresztő, sokrétű sorozat ez, ami számos elnyomott saját
traumámmal is szembesített. Ez pedig nem kellemes – a sebek kapargatása sosem
az – de hasznos. Mert én a feldolgozásban
hiszek – továbblépés csak azután lehetséges.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése