Jeff VanderMeer: Fantomfény

„Mert itt nem elég a halálhoz az, ha az égbe, a földbe vagy a vízbe veszel.” 

Volt egyszer egy Expedíció, mely a tizenkettedik nevet viselte és útnak indult, hogy felkutassa a titokzatos X Térség rejtélyeit. Egy pszichológus, egy biológus, egy geodéta és egy antropológus szemben a soha nem látott növényekkel és sötétben vonagló-jajongó élőlényekkel teli ősvadonnal. Van, aki visszatért közülük, van, aki ottmaradt; van, aki meghalt és van, aki beleolvadt a Térségbe…

Aztán jött egy Kontroll nevű titkosügynök, aki feladatul kapta, hogy rázza gatyába a Térséget „felügyelő” Déli Végek nevű kormányzati ügynökséget – és lehetőleg tárja fel végre titkait, melyeket a beküldött számos (de még véletlenül sem tizenkettő) expedíciónak nem sikerült. Vezetése alatt a Déli Végek nem hogy rejtélyeket nem tár fel, de maga is egyre inkább a rejtély részévé válik…

Most pedig van egy fénysugarunk, melyet követve úgy hisszük, válaszokat kaphatunk – ám kiderül, Fantomfény csupán, mely ahelyett, hogy megvilágítana bármit, pusztán beteges derengésbe von regényt, szereplőket, olvasót egyaránt. Melyben az árnyak ezerszer nagyobbnak látszanak, mint amilyenek valójában, a körvonalak elmosódnak, a szemünk sarkából észlelt ködfoszlány-szerű mozgások felértékelődnek…

Ha az Expedícióra azt mondtuk, kafkai rémálom, a Kontrollra pedig, hogy le Carré-t idéző kémregény házasítása a fantasztikummal, akkor a Fantomfény tán gótikus kísértethistória sci-fi köntösbe bújtatva – a három együtt pedig számomra mindenképp az év egyik legnagyobb meglepetése és legfurcsább irodalmi csemegéje. Pedig… Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek, akik csalódásként élik meg a történet végét; lesznek, akik nem értik majd, és lesznek, akik a sarokba hajítanák dühükben, amiért olyan válaszokat ad, amilyeneket (és olyanokat nem, amilyeneket…). Tán mondanom sem kell, nekem épp ezért tetszett. Mert válaszok azok vannak ugyan, de a végén a legkevésbé sem számítanak. Amik számítanak, azok a kérdések, melyeket bennünk, olvasókban generál VanderMeer. Azok pedig ijesztőek, mélyek, fájdalmasak, szélsőségesek.

Persze ki mire számított… A Kontroll befejezése egy akciódúsabb irányt vetített előre, ami részben be is jött – de csak részben. Mert a narratíva ismét csak bomlik, nem meglepő módon: míg az első részben az expedíció-tag biológus elbeszélését követtük, a második részben pedig a Déli Végek működését egy külső narrátor szemszögéből, ezúttal egy összetettebb, fifikásabb, olykor zavarosabb szöveget kapunk. Több szál, több főszereplő, több narrátor, több idősík, beillesztett szövegek és játék a nézőpontokkal – posztmodern szépirodalmat idéző virtuozitás, ami könnyen válhat zavaróvá, ám jól belegondolva tökéletesen szolgálja a fő mondanivalót.

Ami valahol a világtól és önmagunktól való elidegenedés és a világ és önmagunk alapvető megismerhetetlensége köré épül. A „Mi az X Térség valójában?” kérdésénél sokkal izgalmasabb a „Hogyan hat rám az X Térség?” kérdése – ami óhatatlanul elvezet oda, hogy „Ki vagyok én?”. Ki voltam mielőtt az X Térségbe léptem és ki leszek, ha elhagyom? Elhagyom egyáltalán? Vagy aki-ami elhagyja, csupán egy részem, egy másolatom, egy érzés, ami utánam marad? S ha a Térség átalakít engem, vajon én is átalakítom őt? Hozzáteszek vagy elveszek? Építem vagy rombolom?

Direkt beszélek ám rébuszokban, mert nagyjából semmit nem szeretnék elárulni a regényből – tessék csak elolvasni és felfejteni a szálakat szépen egyenként. Kövessétek a szereplőket ti is, kövessétek azt, aki vagy kijött vagy nem, kövessétek azt, aki fejest ugrott az ismeretlenbe, kövessétek azt, aki hazatért oda, és kövessétek azt, aki mindig is ott volt, aki tán a Térség leglényege. Vagy nem. De a szálakat úgyis mindenkinek magának kell felfejtenie, a saját kérdéseit mindenkinek magának kell megválaszolnia.

A borzongató hangulat és az érzékletes, olykor lélegzetelállítóan gyönyörű, máskor végtelenül taszító leírások, a félelmetesen jó atmoszféra tökéletesen támogatja a kérdések megszületését – olyan szinten képes magába húzni ez a trilógia, úgy vált ki zsigeri undort, félelmet, fájdalmat és vágyat, ahogy nagyon kevés könyv. A Kontroll olvasásakor nem egy helyen azt éreztem, beszennyez a könyv, mintha az én kezem is elmerülne az élő szövetként vonagló falban; a Fantomfény lapjairól szinte a bőröm alá szivárgott az a tehetetlenség, ami az egyes szereplőket elfogja a Térség ereje láttán és az a vágy, ami más szereplőkben él, hogy eggyé válhassanak a Térséggel. Mert amikor ilyen drasztikusan ráébresztenek saját jelentéktelen voltodra, az egyetlen megoldásnak gyakran az tűnik, ha a teljes önfeladást választod. Ha beletörődsz, hogy nem számítasz, csak mint része az egésznek, csepp a tengerben. Ha elfogadod, hogy ami rajtad kívül van, az oly hatalmas, gyönyörű, félelmetes, hogy ésszel fel nem foghatod. (A könyv eredeti címe Acceptance – Elfogadás.) 

Megannyi kérdés, ötlet, teória zsibong bennem a trilógia nyomán, legalább egyszer mindenképpen újra kéne olvasni, egyhuzamban – biztos vagyok benne, hogy egy halom összefüggésre rácsodálkoznék, ami felett a szaggatottság miatt elsikkadtam. (Ha van kritikám, akkor ez: miért nem lehetett ezt egyben olvasni?) Addig meg csendesen borzongok, ha baglyot látok. És továbbra is kerülöm a nyulakat.

Kiadó: Agave

Fordító: Bottka Sándor Mátyás