Új
fogalmat kellene alkossak, hogy fogalmatok lehessen róla, mennyire
vártam a percet, amikor végre leteszem ezt a könyvet, az utolsó oldal
behajtásával mintegy le(vissza)pecsételve önmagába, hogy végre ne
zaklasson, mint egy folyton gennyedző kelés! Mert nem hagyott nyugodni,
nem hagyta magát a kettőszázikszedik oldal magasságában – ergo
mélységében – a falhoz csapni. Az egyszerű,
beletört-bicska-élén-a-szalonna ízű letétel szóba se jött, bár olykor
undorral vegyes élvezettel olvastam, inkább nyögve, mint szórakozva…
Naná, hogy nem volt elég elolvasni, hogy démonai visszaszálljanak a
lapok közé!
Persze
idő teltével talán majd elengedem, ha elég sci-fi, fantasy, krimi és
vámpírba oltott bugyogónedvesítés választ el tőle, meg kismesterkedő
film, álomgyári profi lufi. A szabadulás gyermeteg kísérlete az is, hogy
írni próbálok róla, erről a végtelenül mocskos, aljasan perverz,
krónikus-paranoid „regényről”, a könyvről, ami mégis ezer mondatával
csillog, pontos és pompás, és valóban „nagy”, olyannyira, hogy nem tudom
bánni a vele töltött immár hat hónap olvasással töltött idejének
„rápazarlódását”, maradéktalanul nem tudom bánni mégse.
Én
igen gyorsan olvasok, a simaszövetű néhányszázoldalak két óránál ritkán
tartanak tovább, de a terjedelmesebb „nagy” testvéreik sem kötöznek,
csak két-három napig. Valaha könyvesbolti álltomban olvastam
kalsszikusaink, mintegy két vevő között – bár a nagy nyelvi igénnyel
szőtt, maga tempójába kényszerítő könyvek persze ezt a futtában
emésztést nem engedték régen se, ma se. Ez pedig hatványozottan ilyen
könyv. Nemhogy futtában nem lehet olvasni, de még a „maga tempójában”
sem, hiszen Pynchon ezerfelé zilálja az oldalakra felvett cselekmény és
párbeszédek által mégiscsak létrejövő szövetet szereplői gátlástalanul
elénkcsurgatott tudat-folyamaival, teljesen következetlenül alkalmazott
narrációval, a narráció narrációjával, álom és képzelgés minden jelzés
nélkül való szövegbefűzésével, irritálóan részletes perverziók - a
szinte orvosilag távolságtartótól a mély beleélésig húzódó -
„ismertetésével”, mindezek végtelen permutációit tessék elépzelni, s
eztán elképzelni azt a „maga tempót” amit egy ilyen könyv diktál!
Mindezek mellett idétlen angol-humor-paródiás dal és táncbetétek
pöttyözik a könyvet, mintha a Monthy Python adna találkát egy
drogdelíriumos éjszakán James Joyce-nak, a háttérben mintegy felrémlik
Nietsche, hátát Kierkegaard vakarja, talpát Pavlov kutyája nyalja… és a
kutya fejében rakéta-matematika, a pályaszámítás delta t-je kattog.
Iszonytatóan szabad(os) és (poszt)modern regényszövet ez, gigantikus
írói apparátus mozog a lapokon, eszében sincs „egyben maradni”, de
minden szertehullása után – írói bravúr – újra összerakja magát. Nem
véletlen, hogy sokak szerint eldönthetetlen: az ezredvég legzseniálisabb
irodalma-e ez a könyv, vagy legnagyobb irodalmi blöffje.
Egyszerűsíteni
vagyok kénytelen, hogy miről is szól, az itt leírhatatlan egy
bejegyzésben. Florescu mesternek kilenc bejegyzésnyi (1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9), igen
becsületes és alapos olvasónaplóját ajánlom bárki figyelmébe, akit a
történet „váza” érdekel, ha olvassátok, látjátok majd, az sem akármi
munka, ha ezt a regényt pusztán „elmesélni akarnánk” álmos irodalmi
délutánokon. A főszereplőnk, minden esemény (Rakétához mért) ellenpontja
(célja) Tyrone Slothrop. Ő áll a kilövési pont másik végén, ő a folyton
lekésett cél, a London térképét pöttyöző becsapódási pontok az ő futó
kapcsolatainak, légyottjainak helyszíneit érik, kvázi őt (viccesebben az
ő gerjedelmét) kergetik. Slothrop hadnagy sajátos nemi kapcsolata a
rakétabecsapódásokkal és a számára fokozatosan kibomló ellene szőtt
„világ-összeesküvés” a tengely, köré csoportosul a mellékszereplők
hadserege (seregei, kellett volna mondanom, Ők és Mi, erő és ellenerő,
Művelet és Reprobáció, bárki színre lép, kiderül róla, ügynök, valamely
hadseregé). A háború az első kötet végén „átalakul”, véget érése
végetneméréssé, Zónává. Mindegy, ki a megszálló, és milyen alapon. A
Zóna-lakók logikája háborús logika, a megszállók logikája szintén – a
háború vége tehát illúzió. Lám, a paranoia alapja szilárd és
megalapozott.
Mert
minden igazi para-logika olyan, mint Slothropé: ezek akarnak tőlem
valamit, rá kell jönnöm, mit. De mi van, ha azt akarják tőlem, amire rá
kell jönnöm?
Ez
az egyetlen és független én-helyzet a Zónában (a paranoiában): az én,
akitől akar valamit a „világ”. Akivel „csinál” valamit. A
valahová-tartozás ezt elviselhetővé strukturálja. Védett paranoidok,
akik hisznek a paranoialogika használhatóságában: Marvy, Kalóz Prentice,
Csicserin, Enzian, Der Springer, vagy maga Blicero. Védtelenek, ha
lemondanak a logikáról mint Katje, Bianca, Gottfried, általában Greta
Erdmann vágy-filmgerjesztett „gyermekei”, vagy Bodine matróz, aki csak
„a dolgát teszi”. De ebben a könyvben mindenki háború-hibbant:
végiggondolható, de embertelen borzalmakat épített ez a logika, a Rakéta
is az ő gyermeke.
A
könyvben mindenki keres, valakit, vagy valamit. Keresik a rakéta
alkatrészeit (vitték is oroszok, meg angolok-amerikaiak, a
dokumentációt, fellelhető darabokat, szakembereket, ki mit talált, a
későbbi hidegháború alapanyagát, a regény szövetén túl, a „valóságban”
is), keresik a Schwarzkommando-t (feketékből álló SS-rakétaegység,
Pynchon egyik legfeketébb humorú poénja), a ki tudja hova (jelzem: az
űrbe) kilőtt 00000 sorozatszámú rakéta titkait. A szereplők keresik
egymást, különböző (terjedelmi okokból felsorolhatatlan) személyes vagy
titkosszolgálati okból. Slothrop is csak egyik eszköze lenne a
Schwarzkommando felkutatásának, nyakatekert titkosszolgálati logika
szerint, és persze Slothrop is keres, látszatra a választ saját
rakéta-érzékenységére, valójában a „visszautat” valamiféle „haza”.
Mert
Slothrop sehova nem tartozik. Ő a zóna paranoid zéruspontja, a nulla –
azaz (Rakétalogika, fel!) az abszolút célpont. A paranoia másik
kulcsmondata: célpont vagyok. És ez elől semmi nem védi meg. Hiszen mi a
különbség, ha:
1.
Mindaz, amit olvasunk egyetlen Paranoiás Elme (az egyszerűség kedvéért
hívjuk Tyrone Slothropnak) képzelgése egy elmegyógyintézetben, ahová egy
rakétabecsapódás sokkja űzte;
2.
Ez valóban „történet”, egy elmebeteg isten birodalmában játszódó
„valóság”? Egy istené, aki mindezt hagyta kifejleni, tehát ő a
paranoiás, ő az őrült, a Rakéta (elsősorban) neki integet, neki mutat
Blicero fityiszt, amikor a 00000 sorozatszámú rakétát a képébe lövi,
utasával, Gottfrieddel, a továbbalázhatatlan alázat megtestesülésével,
úgymond az isten képébe vágja a tisztaságot. Mert a paranoia semmit nem
hagy tisztán, mindent rendszerbe von, s koszol be ezáltal, hiszen
számára a Csoda is vagy ok, vagy okozat. Csak egy tényező a sok közül,
ami benne tart a háborúban.
Nincs
különbség. Ha „képzelgés”, ha „valóság”. A borzalom ha az elmében, ha a
valóságban történik, borzalom marad. Erről szól (ettől erős) az
irodalom, hiszen az mindig az elmében „történik”! Az íróéban, az
olvasóéban.
(Egy
egészen komoly zárójeles rész következik. Az íróról azt se tudjuk
kicsoda, de az közszájon forog róla, hogy diagnosztizált paranoiás. (Ez
is milyen viccesen hangzik, nem?) Van e könyvben egy sehova nem
sorolható narratív részlet egy moziról, mire rakéta hullt, ahol a túlélő
a többiek – tán a saját – sikolyai közben konstatál. Többek között
merevedést. S a könyv kódájában e moziba térünk be megint, ahol mindjárt
kezdődik a film. Csak nem az alkotó magonc került - paranoid - górcsőnk
alá? Avagy csak nem sikerült leszoknunk annyi boldog
összeesküvés-elmélet-fikázás közepette a rejtvény fejtésének beteges
kényszeréről? Mintha bizony számítana, milyen magról sarjadt ez az
őrületekről oly kiterjedten mesélő kötet, mintha bizony nyakoncsíphető
volna az ok, a létezésé, avagy legalább e könyv létezéséé. Mintha
segítene a megérthetetlen borzalmak megértésében, ha ismerjük azok
okait! Na, EZ a paranoia. És ez is nevetséges, nem?)
Joyce
Ulysses-e – hogyan lehet a pillanat teljességét, egyetlen esemény
teljességét megvilágítani – nemcsak mint minta- és ötletadó idéződik meg
a Súlyszivárványban. Látni, átallok vitatkozni az „ellen-Ulysses”
státusszal. Itt az ominózus „esemény” a Rakéta maga, mondanánk, holott
az „esemény” valójában a permanens Háború, a „háborúban-levés” mint
állandósuló betegség, a Rakéta körül kavart purparlé, világösszeesküvés
és reprobáció mind csak apropó. A Rakéta: ürügy arra, hogy ne
„szabaduljon fel” könyvünk egyetlen nyomorult hőse sem, hogy ne
„szereljen le”, e nyomorúságos és értelmetlen „csodafegyver” „szereli
össze” hőseink véget nem érő és immár minden értelmet nélkülöző
„háborúját”. A hidegháborút, mondhatnánk tudálékosan, hiszen ez a könyv
persze késett nekünk kicsit, de ’87 nem volt olyan rég, és dőreség lenne
a Rakéta-szimbolikába csak az egymás városaira mutató
interkontinentálisokat egyfelől, másfelől az embert űrbe juttató
testvéreiket látni. Ezek amúgy sem komplementerek, nem egészítik ki
egymást. A fegyverkezési verseny és atom-félelem helyett ugyan új
társadalmi paranoiánk van, a terrorizmus, de e változás csak mintha egy
új tünet megjelenése lenne egy szakadatlan betegségben.
A
Rakéta szimbolikájának ellenpontja valójában a szivárvány-gravitáció, a
Slothrop-i lét ritka kegyelmi pillanatai egyikében megjelenő, égen
virító földig érő fény-híd. A Rakéta erős műfarok-jellegével szemben a
mindenség szivárvány-fallosza. A Rakéta föld-gravitációt leküzdő
erőszakával szemben a szivárvány-súly „felhúzóereje”, a „háborúban
levés”-sel szemben (amihez még ellenség se kell) a „békében levés”,
legalább önmagunkkal. Még akkor is, ha újra (ha egyfolytában) a moziban
vagyunk, abban a pillanatban, amikor öreg bádogtetejét már érinti a
Rakéta orra.
Nem tudom, kinek ajánlhatnám ezt a könyvet. Ha vagy annyira őrült, olvasd el. Az a baj, hogy megéri.
Kiadó: Magvető
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése