Martha Marcy May Marlene

Idilli kis farm valahol a közép-nyugat egy békés hegységében, házépítő fiatal férfiak és kertészkedő fiatal nők, képeslapra illően barátságos képek – mégis, már a nyitóképeket belengi valami furcsa, nyomasztó atmoszféra. Aztán meglátjuk a babaarcú Elizabeth Olsent, ahogy szemében az űzött vad kifejezésével mozog ebben az idillben, és tudjuk: valami nagyon nincs rendben. De vajon a hellyel, a közösséggel, vagy a lánnyal?

Martha (aki kiköpött Marcy May) hamarosan megszökik a közösségből, és egy közeli kisváros gyorséttermében látjuk újra, amint kiéhezett gyerekként veti rá magát a gyorskajára – mintha csak azért szökött volna el, hogy ehessen egy jót. Valójában erőt gyűjt, hogy felhívja nővérét, és hogy ehhez mekkora erő kell, arról csak akkor lehet fogalmunk, ha végignézzük ezt a zaklató, lassú, kitartott képekkel és fájó arcközelikkel operáló, ízig-vérig művészfilmet. Ami fáj, és néha idegesítően klisés, viszont megtekintés után nem hagy nyugodni – peregnek a képei a fejemben, és elszorítja a torkom a kérdés: tényleg csak ez az alternatíva létezik?

Miután Martha beköltözik nővére magazinba illően szép és üres tengerparti házába, felváltva látjuk a lány visszailleszkedési kísérleteit a „normális” életbe, és a szektába (mert ekkor már tudjuk, hogy erre nincs enyhébb kifejezés) kerülésének történetét. A szüleit elvesztő Martha a testvérével történt szakítás után (melyről semmit nem tudunk, csak a nővér folyamatos önmarcangolásából következtetünk, hogy történt valami…) kallódó tizenévesként került kapcsolatba a látszólag békés, a hegyekben egy elzárt farmon élő kis „családdal” és annak vezetőjével, a karizmatikus Patrick-kal. Az elveszett, helyét kereső Marthát úgy szippantja be a szekta, mint lepkét a láng – fájóan egyszerűen, mégis hatásosan és sajnos túlságosan is valóságosan ábrázolja a film, mennyire egyszerű egy magára hagyott, ki-tudja-milyen csalódások elől menekülő, „társadalomból kiszakadt” fiatalt néhány jó szóval és a mézesmázosság álarcával behálózni, hogy aztán azt higgye, nem tudna a vezér nélkül élni.

Ám ami kezdetben bájos idillnek tűnik, arról hamar kiderül, hogy egy egomán, destruktív, zsarnokoskodó pöcs agymosott követőinek gyülekezete – ahol a természetközeli élet hirdetésétől és a javak közösségétől a rituális megerőszakoláson és „önmagam közösséggel való megosztásán” át vezet az út a gyilkosságig. Martha otthonra lel, elfogad, hagyja lebontani saját személyiségét – aminek a névtől való megválás csupán az első lépése – és válik „tanítóvá és vezetővé”. Hogy aztán eljusson a végpontig, amikor fel kell tennie magának a kérdést: vajon mi köze a természetközeliségnek és a fogyasztói társadalom elutasításának ahhoz, hogy ártatlan embereket ölünk? Elszökik, ám az igazi próba nem maga a szökés, hanem az, képes-e feldolgozni az eltelt két évet, képes-e túllépni rajta, együtt élni saját tetteivel, választásaival, és beilleszkedni a „másik” világba? Ahonnan menekült – egy sokkal rosszabba.

Mert bántó leegyszerűsítés lenne azt hinni, hogy Marthának „csak” a szektavezér bosszúja elől kell menekülni – sokkal nehezebb saját magával szembenézni. A saját döntéseivel, azzal, hogy hagyta, megfosszák az identitásától, hogy egy cseppnyi szeretetért (annak illúziójáért) cserébe ő is résztvevővé vált. Kvázi-lehetetlen feladat, főleg, ha senki nem segít. Mert a nővér persze, segítene, mindent elkövet, a saját fogalmai szerint, hogy Martha „kipihenje magát”, faggatja, beszéltetné, szeretgetné – csak épp nincsenek eszközei hozzá, hogy közel kerüljön a lányhoz. Nincsenek, mert amin Martha átment, az alapvetően túl van az ő újgazdag, jólfésült látszatélete fogalmi keretein. Mert a legrosszabb, amit el tud képzelni, hogy a lányt verte a barátja – és mert amikor ezt megkérdezi, iszonyú súlyként telepszik ránk a bénultsága, annyira nem tudja, mit mondjon. Mert ember nincs, akinek eszébe jutna megkérdezni, hogy „Az elmúlt két évet egy szekta fogságában töltötted, és most nem tudod, hogy nézz szembe magaddal és a társadalommal?”. Közben tudjuk, hogy ha rákérdezne, Marthából az is csak dacot és összeomlást váltana ki – mégis, nem tudjuk megbocsátani, hogy nem erőlködik jobban, ahogy a saját környezetünknek sem tudjuk megbocsátani, hogy nem erőlködnek jobban, hogy megtudják, mi az, ami belülről rág. Hogy megpróbálnák a saját fogalmi kereteik közé szorítani a fájdalmunkat, a félelmeinket, a vágyainkat egyaránt. Mert ezt tesszük, ez történik körülöttünk, és épp ennek az ürességnek az ellenpontja a szekta.

Ami persze felszínen a kapitalizmus rothadásával szembeni „kivonulást” hirdetné: a film egyik leggyengébb pontja számomra ez a cseppet sem rejtett kapitalizmuskritika, ami Martha és sógora vitájában csúcsosul ki – fájóan leegyszerűsítve a dolgot a „csúnya” pénz és a „szép” önmegvalósítás ellentétére. Amiben nyilván van igazság, csak sajnos abban is, hogy az önmegvalósítást sem adják ingyen. Viszont épp ez a számomra erőltetett jelenet világít rá arra a valós problémára, hogy egy olyan társadalomban, aminek vezérszava az, hogy „akinek nincs semmije, az annyit is ér”, mily könnyen csúsznak befolyásolható fiatalok kész válaszokat és működőképesnek tűnő alternatívát nyújtó közösségek, szekták, akármik csapdájába.

Fontos és vitára ingerlő mondanivaló, hogy mégis erőltetettnek érzem, egyszerűen annak köszönhető, hogy sokkal erősebbnek és átgondoltabbnak érzem Martha személyiségbomlasztásának és az újraépítésére tett kísérletének momentumait. Mert még mindig nem tudom eldönteni, hogy mi a nehezebb feladat: a társadalmat jobbítani, vagy újjáépíteni magunkat a teljes szétesés után egy olyan társadalomban, ami tüzes vassal üldözi az érzékenységet? (És aki erre kapásból rávágja, hogy az első, az érezze magát rohadt szerencsésnek, hogy még nem került szembe a másodikkal.) 

Felzaklató, nyomasztó, fájó film a Martha Marcy May Marlene, és nem ad megnyugtató válaszokat – ami marad, az a kérdés: vajon mi együtt tudunk-e élni saját magunkkal, és van-e annyi erőnk, tudjuk-e óvni és táplálni a gondolkodásra való képességünket, az érzékenységünket, a másik iránt érzett szeretetet és nyitottságot annyira, hogy ne lépjünk sem Martha, sem a látszatéletet élő testvér útjára?