Nem is olyan rég írtam a ZooCity-vel kapcsolatban, hogy még hasonlót sem olvastam soha – nos, a Moxylandre ez fokozottan igaz. A
cyberpunkkal való kapcsolatom eddig kimerült a Mátrix-filmekben, meg abban,
hogy vettem ajándékba Zolinak néhány Gibson-könyvet. Szóval, „ültem már olyan
mellett” aki rajongó, de ennyi. Viszont az említett Zoo City annyira tetszett, hogy nyilvánvaló volt: bármit ír(t)
Beukes, az nekem kell!
A Moxyland félelmetesen
erős, jól felépített sajátvilággal indít, ami sajnos, sokkal kevésbé van messze
a mi világunktól, mint szeretnénk. A
technológia immár végleg átvette az uralmat a társadalom felett: kormányok
helyett multicégek irányítanak, a társadalom megállíthatatlanul kettészakadt
céges alkalmazottakra és kívülállókra – előbbieknek zárt céges ingatlanokban
jut lakás, étterem, szolgáltatások tömkelege és külön tömegközlekedési hálózat,
míg utóbbiaknak az utcán kell érvényesülni. A rendőrség génmódosított harci
kutyákkal támad a rendbontókra, az identitásunkat pedig a telefonunk SIM-jébe
kódolva hordjuk – nem csupán az igazolványok, hanem a készpénz és a
hitelkártyák helyét is átvette a telefon, melynek „segítségével” nem csak
elektrosokkal iktathat ki minket a rendőr, ha úgy tartja kedve, de hálózatról
való lekapcsolásával minket is „lekapcsolhat” a rendszerről. Ha nincs aktív
SIM-ünk, nem vásárolhatunk, nem közlekedhetünk járművel, nem enged be minket a
lakásunk ajtaja – a lekapcsolás egyenlő a kirekesztéssel. És akkor még
örülhetünk, hogy nem sütött meg minket egy kissé túladagolt elektrosokk.
Ebben a világban evickél négy főhősünk, akik így vagy úgy
mindannyian a rendszer peremén léteznek, és ki akarnak törni belőle. Kendra, a
fiatal fotóslány, aki kibukott a művészeti főiskoláról, és egyfajta lázadásként
– helykeresésként, önmegvalósításként – jelentkezik egy kísérleti
marketingprogramra. Testét kínálja reklámfelületnek egy energiaital-gyártónak,
hogy aztán nanotechnológiával felturbózva váljon függővé a cucctól. Kendra az
igazi, egzotikumnak számító művészlélek: hagyományos filmre fotóz egy olyan
korban, amikor minden a technikának van alárendelve, művészetet próbál
kovácsolni a sérülékenységből és a hibákból, melyeket nem tolerál a rendszer – elutasítaná
a rendszert, miközben rabjává válik, s kiszolgálja.
Mint Toby, a mama zsebpénzéből világot megváltó
„szalonforradalmár”, aki egyébként közepesen jól menő videoblogger – ő az, aki
mindig ott van minden balhénál, de gondosan a szélre húzódva, hogy minél jobb szögből
filmezhessen, s még véletlenül se piszkolódjon be a kabátja. Sajnos örökké ő
sem úszhatja meg – naná, hogy egy könnyű pénzkeresetnek tűnő videojátékról
kiderül, hogy „kissé” elmosta a valóság határait, és Toby nagyobb bajba
keveredik, mint amekkorából a sármja ki tudná húzni – vagy mégsem?
Míg Toby megúszásra játszik, és csak akkor ellenálló, ha van
hírértéke, Tendeka valóban jobbítaná a világot – csak hát se pénze, se
tehetsége, se elég ereje nincs hozzá. Utcagyerekekből szervezne ellenálló
sereget, mely meghekkeli a cégek hirdetőtábláit, miközben ugyanezen gyerekek
életkörülményeit javítaná céges szponzorok pénzén – maga sem tudja, segíteni
akar-e inkább, vagy rombolni. Mintha ebben a világban el lehetne választani a
kettőt… Tendeka az eleve kudarcra ítélt forradalmár, aki egy vesztes ügy
élharcosa, tragédiája így szinte elkerülhetetlen, hogy mártír lesz-e belőle,
vagy közellenség, az csak attól függ, melyik oldal fizet többet…
És ott van Lerato, a szereplők közül a legizgalmasabb, a
Communique cég programozója – ő a másik három ellenpontja, aki a céges
lakásában él, a cég programja által hozzá társított pasikkal randizik, céges
földalattin közlekedik, minden földi jóban része van: mégis többre vágyik.
Kihívásra, olyan munkára, aminek van értelme. Az ő ellenállása inkább dac:
dacol a rendszerrel, ami „kimentette” az árvaházból, hogy egy céges iskola és
egy céges egyetem után örök hűségre ítélt cégkatonát csináljon belőle. A
rendszer foglya, aki belülről bomlaszt: titkon másik céghez igazolna, s miközben
ellenálló csoportoknak segít, saját pecsenyéjét sütögeti. Neki van a legtöbb
vesztenivalója – másfelől meg tudjuk, hogy ő az, aki úgyse veszít.
 |
| Kép: Ad Astra |
Négy főszereplő, négy nézőpontkarakter, négy nyelv – egy
világ. Az eleinte furcsa és összefüggéstelen nézőpontok a regény során
összegabalyodnak, ahogy mi is belegabalyodunk ebbe a világba. Megszokjuk a technikai kifejezéseket éppúgy,
mint a meglehetősen elborult szlenget, a gyors „vágásokat”, az ugráló
„kameramozgást”. Illik a történethez ez a legkevésbé sem steril, messze nem
tökéletesre komponált, nem feltétlenül olvasóbarát regényszövet – ami
valószínűleg baromi tudatos tervezés és szerkesztés eredménye, de ettől még
(épp ettől?) működik. Mert ebben a világban semmi sem steril – csak a
kutatólaborok betegszobái és a cégek irodái. Az élet az utcákon van, és ha azt
választod, számolnod kell a mocsokkal, a vérrel, a lekapcsolással – de vajon
ezt választanád?
A picit lassabb és a karakterek bemutatására fókuszáló
felvezetés után egy olyan hullámvasútra ültet fel minket Beukes, aminek néhány
pontján bizony könnyen kidobhatjuk a virtuális taccsot: szédítő gyorsasággal
peregnek az események és követik egymást a fordulatok, csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most hogy is van ez? Lehet,
hogy megérne egy gyors újraolvasást, hogy összerakjak minden szálat: mert ugyan
azt nem nehéz kikövetkeztetni, ki(k) áll(nak) az egyes események mögött,
gyanítom, vannak olyan összefüggések, amiket nem fedeztem fel. És mit tagadjam,
nem épp finoman csapódott velem a földbe ez a hullámvasút: annak ellenére is
gyomorszájon vágott a végkifejlet, hogy számítottam rá, itt nem lesz
finomkodás.
Nem tudom, hogy a cyberpunk műfaján belül hol
helyezkedik el ez a könyv, de nekem, mint a műfajjal eddig távolról sem kacérkodó
olvasónak remek bevezetés volt: friss, eredeti, ötletes, szédítő utazás.
Tökéletesen alkalmas arra, hogy a sci-fi ezen ágától ódzkodókat meggyőzze
arról, érdemes ilyesmit is a kezükbe venni. Arról nem is beszélve, hogy durva
társadalomkritikája simán megállja a helyét szépirodalmi művekkel szemben is.
Megint csak azt tudom mondani: még sok ilyet!
Kiadó: Ad Astra
Fordító: Körmendi Ágnes
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése