Emily Arsenault: Az eltört teáspohár

Billy Webb, az egyetemről frissen kikerült filozófus, mérsékelten hosszú ideig tartó, ám kellőképpen elkeseredett munkakeresés után már épp ott tart, hogy jelentkezik az Üdvhadseregbe, amikor számára is váratlan módon felveszik a nagymúltú Samuelson szótárkiadóhoz. A Samuelson több mint száz éve felel a szótár kiadásáért – avagy, ha úgy tetszik, a nyelv „hivatalos” alakításáért. Egy vérbeli bölcsész számára az elképzelhető legnagyobb megtiszteltetések egyike, ha munkát kap egy ilyen helyen, még akkor is, ha a külvilág szemében (nem minden ok nélkül) a szótárkészítők nagyjából a könyvtárak raktárában iktató könyvtárosokkal esnek egy kategóriába, mint a világ legunalmasabb munkahelyén dolgozó csodabogarak.

Billy – lévén nem válogathat a jobbnál jobb ajánlatok közt – felkerekedik, és maga mögött hagyva a családi otthont, a massachusettsi Claxtonba költözik: helyes kis bérelt lakás egy mérsékelten lepukkant környéken, egy kattant konyhafilozófus szomszéd, első napok az új munkahelyen és magányos vicckönyv-olvasás esténként. Az unalomba való lassú belehalástól kolléganője, Mona menti meg, és a közösen talált, Az eltört teáspohár című könyvből való rejtélyes citátum-cédula – melyet még jó néhány követ, miközben Mona és Billy rájönnek, hogy a könyv bizony fiktív (ami – mármint fiktív helyről származó citátumot illeszteni az archívumba – egy szótárkiadónál minimum szentségtörés!), a citátumok pedig egy történetet körvonalaznak.

Egy történetet, melynek szereplői tán nem is annyira fiktívek – sőt, lehet, hogy saját kollégáik. De akkor vajon ki a titokzatos Dolores Beekmin, kinek soha meg nem jelent könyvéből vett részleteket valaki (tán ő maga?) szétszórta a gyűjteményben? És vajon a szemünk előtt kikerekedő történet, mely vérről, gyilkosságról, titkolt szerelmi kapcsolatról és egy eltört teáspohárról szól, igaz vagy sem? Egyáltalán: fontos ez? Számít bármit is, hogy ki írta ezt a történetet, milyen szándékkal, kinek, és van-e bármi igazságtartalma? Muszáj minden történetről kideríteni az „igazságot”? Avagy egyszerűen hagyni kell a történeteket a maguk útján járni – vagy épp bujkálni, ha úgy tartja kedvük? S vajon a szerző, aki okkal szórta szét céduláit a gyűjteményben, mit szeretne jobban: ha valaki megtalálná őket, összerakná történetté, és fény derülne az igazságra, vagy ha békén hagynák a céduláit, hadd lapuljanak elfeledve a sokezer másik között?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak bennem Az eltört teáspohár (mely könyv nagyon is valós, szerzője Emily Arsenault, kiadója pedig legjobb tudomásom szerint létezik) olvastakor. Billy és Mona afelé hajlanak, hogy a szerző is azt szeretné, hogy történetét feltárják (mi másért hagyott volna követhető nyomokat?), és a rejtély nyomába erednek. Miközben ők citátumok után kutatnak, mi elmerülhetünk egy szótárszerkesztőség mindennapjaiban, amit én egyszerűen imádtam olvasni! A krimiszerűen felépített „nyomozás” és kettejük múltjának fel-felbukkanó képei eltörpültek a szerkesztőségbeli munka és a szótárkészítés kis „műhelytitkai” mellett. Épp ezért nehezményeztem, hogy ezekből oly keveset kaptunk: idővel a krimiszál és a kerekedő végkifejlet átvette a főszerepet – sajnos. Én szívesen olvastam volna még preskriptív és deskriptív nyelvészetről, a szómeghatározás folyamatáról, a szótár gyakorlati hasznáról és a nyelv alakulásának módozatairól.

Ám ez legyen a legnagyobb kritikám – a könyv ezzel együtt is zseniális. Bölcsészkrimi a javából, okos és fifikás nyomozás, rengeteg intellektuális hablatyolással és céltalan lődörgéssel. Mindemellett remek kritikája a fullasztóan unalmas irodai légkörnek: remekül szórakoztam Billy látványos szenvedésén az íróasztal mellett, ahogy számon tartotta, hány órát kell még kibírnia, a belső közvéleménykutatáson (idegen szavak helyes kiejtési módjának kevéssé tudományos módszere) vagy épp a karácsonyi partin való kényszeredett együttiszogatáson. Az már valószínűleg az én defektusom, hogy a regényt alapvetően viccesnek tartottam: konkrétan hangosan kuncogtam a villamoson egynémely citátumon illetve olvasói levélen.

Ami az intellektuális humornál és a nyomozásnál is hangsúlyosabb volt (legalábbis számomra), az a „felesleges bölcsészek” helykeresése – Billy és Mona tökéletes megtestesítői annak a fiatal, túlképzett, társadalmi szempontból kevéssé „hasznos” tudással rendelkező értelmiségi rétegnek, akik az egyetemről frissen kikerülve azt sem tudják, mire legyenek a félelmetes tudásukkal, miközben legalábbis haszontalannak érezhetik magukat a munkaerőpiacon. Azt hiszem, ezt sok hozzám hasonló „csodabogárdiplomával” rendelkező bölcsész átérezheti. Az eltört teáspohár pont nekünk való könyv – sokrétű, intelligens, humoros és nagyon lehet rajta agyalni. Hogy érdemes-e, vagy egyszerűen hagyni kell, hadd menjen a történet, amerre akar, azt mindenki döntse el maga.

Kiadó: Európa

Fordító: Siklós Márta