„E könyv
középpontjában természetesen nem Boleyn Anna vagy VIII. Henrik áll, hanem
Thomas Cromwell életútja, amelyről egy teljes és mérvadó biográfia még várat
magára. A titkár úr eközben épp olyan óriási, olyan ígéretes, és szinte
elérhetetlen marad, mint a legkívánatosabb szilva a karácsonyi édességben; a
kibányászására tett erőfeszítésekkel azonban nem hagyok fel.” E szavakkal
búcsúzik olvasóitól a szerző Thomas Cromwell életútját bemutató regénysorozata
második részének Köszönetnyilvánításában
– s az ő hőséről írt szavai tökéletesen rímelnek arra, amit az olvasó a
regénnyel kapcsolatban érezhet: óriási, ígéretes, ínycsiklandozó, ám „kibányászhatatlan”,
szinte megfoghatatlan remekmű. Aminek a megértésére, felfejtésére tett erőfeszítésekkel
mi sem hagyhatunk fel.
Hilary Mantel ott folytatja történetét, ahol a nyitány, a Farkasbőrben utolsó oldalán abbahagyta –
1535 őszén, a király szokásos országjáró körútján, a Wolf Hallba érkezés
estéjén. VIII. Henrik immáron Boleyn Anna férje, a királyné azonban eddig „csupán”
egy lánygyermekkel ajándékozta meg – a várt trónörökös csak nem akar
megérkezni. A hataloméhes Anna úgy játszadozik férjével, mint egy ölebbel,
miközben az egész országot saját irányítása alá vonná, és minden ellenfelét
kivégeztetné – ha meglennének rá a jogi kiskapuk, meg is tenné. Henrik azonban
kezd ráunni a farokcsóváló kiskutya szerepére – még nem érett meg az
elhatározás, hogy új feleség után nézzen, ám már ott lapul benne a kétely magva.
Egy apró magocska, mely csak arra vár, hogy szárba
szökkenhessen: s ha akad, aki türelmesen locsolja, bizony meg is teszi. Az
előző rész „királynécsinálója”, Thomas Cromwell pedig mindenkinél előbb veszi
észre, hogy ez a kis magonc feltűnt a színen – vagy tán épp ő ültette el?
Cromwell Henrik legbefolyásosabb embere, aki megszabadította urát első
feleségétől, elszakította Angliát a katolikus egyháztól, és királynévá
koronáztatta Annát. És ő az, aki már az első kötet végén, amikor a királyné
hatalma csúcsán áll, Wolf Hallba vezeti a királyt – a Seymourok birtokára. Ő
az, aki ráirányítja királya figyelmét egy jelentéktelen, szürke kis egérkére, a
fiatal, vallásos, csendes Jane Seymourra. A többit ismerjük a történelemkönyvekből.
Szemben az első kötet majd egy évtizedet felölelő cselekményével,
a Holtaknak menete mindössze kilenc
hónap történéseit öleli fel: Henrik vágyainak feléledésétől Anna kivégzéséig.
Kilenc hónapnyi ármánykodás, politikai intrika, szemfényvesztés és zsarolás – minden
oldalról. A regény nagy része Anna és Cromwell párharcát tárja fel, amely odáig
vezet, hogy a királyné egy ellene folytatott koncepciós per kellős közepén
találja magát. Mindeközben meghal Aragóniai Katalin, így megnyílik az út a
spanyolokkal és franciákkal való diplomáciai kapcsolatok megújítása előtt –
mint ahogy az előtt is, hogy Henrik egy mindenki által elismert új házasságot
kössön, ha megszabadul az „ágyastól”. Háborús előkészületek, diplomáciai
manőverek, kémkedés, örökösödési viták színesítik a regény lapjait, mindez
azonban teljesen jelentéktelen amellett, hogy Anna hajlandó-e önszántából
távozni, vagy Cromwell kénytelen kivégeztetni.
Mert hogy kettejük párharcában csak Cromwell győzhet, az
nyilvánvaló. A fél Anglia által rettegett (a másik fele által meg gyűlölt)
királyi titkár bárkivel lepaktál, akit fel tud használni céljai elérése
érdekében, miközben az ő feje felett is ott lebeg a kard: az egyházszakadásban
való közreműködése miatt, ha a katolikus nemesség túl nagy befolyást szerez, őt
is elérheti a bukás. Mégis, egyelőre kétségünk sincs, hogy nála van minden
ütőkártya – és ki is használja őket. Ha szép szóval és zsarolással nem tudja
eltávolítani a királynét, hát olyan pert indít ellene, amilyet még nem látott
Anglia, és olyan bűnöket olvas rá, amilyeneket még a legmocskosabb fantáziájú ellenségei
sem képzeltek volna. Hogy személyes bosszú vezeti-e vagy pusztán a király
iránti hűsége – ki tudhatja…
Mantel elképesztő Cromwell-képet rajzol elénk: hőse kora
legzseniálisabb politikusa, akinek előrelátása és cselszövései az olvasót is
borzongásra késztetik – ugyanakkor a szerző ügyesen eljátszik azzal, hogy
mindez tán nem is úgy volt. Boleyn Anna bukásáról és kivégzéséről töredékes
információink vannak, rengeteg pletyka és ellentmondás színezi a történelmi
tényeket, Cromwellről pedig az átlagolvasó alig is tud valamit. Ő a homályban
rejtőzködő háttérmunkás, aki éppúgy lehetett a történelem folyását valóban
megváltoztató szereplő, mint átlagos jelentőségű tisztviselő. A regényt belengi
valami baljós köd: lehet, hogy így volt, lehet, hogy nem – lehet, hogy ez
csupán az a verzió, amit Cromwell láttatni akar.
Már az első rész kapcsán is felmerült bennem, hogy ez a
Cromwell-kép épp olyan, amilyet a regénybeli Cromwell rajzolna magáról – ez most
csak erősödött. Annál is inkább, mert mint karakter, továbbra is kicsúszik a
kezünk közül. Pengeéles elméjű, könyörtelen politikus, aki szemrebbenés nélkül
küld bárkit a vérpadra, miközben saját múltja kísérteteivel és családja iránt
érzett szeretetével újra meg újra megküzd. Szeretni nehéz, de nem lehet nem
csodálni. Míg körülötte mindenki kontúros és egészen pontosan elhelyezhető a
képzeletbeli sakktáblán – amely nem fekete-fehér, hanem minimum öt színben
pompázik – ő a tábla minden kockáját bejáró és egyszerre mindegyiken jelen
lévő, „hagyományos” jellemzők mentén leírhatatlan antihős.
Ahogy hagyományos jellemzők mentén nehéz leírni azt is,
miért is olyan zseniális ez a könyv. Műfajilag besorolhatatlan: történelmi
regény, fiktív életrajz modern (már-már posztmodern) eszközökkel elbeszélve,
huszadik századi hagyományokat követő politikai thriller tizenhatodik századi
díszletek közé helyezve. Bármily fals is műfajilag ez az összehasonlítás, töredezett
narratívájával, rétegzettségével, többértelműségével, a politikai „határmezsgyék”
bejárásával engem John le Carré karakterközpontú kémthrillereire emlékeztetett.
Próbálom körbejárni a regényt, mégis úgy érzem, egy helyben
toporgok – csak nem sikerült kicsalogatni a rejtekéből. Lehet, nem is baj. Lehet,
hogy vannak olyan remekművek, amiknek egyszerűen át kell adni magunkat, hadd
hassanak – Mantel műve is ilyen. S hogy Booker-díja tán az elmúlt év legnagyobb
irodalmi szenzációját hozta, az már csak hab a tortán (a díj történetében
ugyanis még soha nem fordult elő, hogy egy regény és a folytatása is nyerjen –
ahogy az sem, hogy női író duplázzon).
Búcsúzóul álljon itt egy idézet illusztrálandó, mit gondol
Cromwell a frissen megbuktatott Boleyn Annáról – ennek alapján alig várom, hogy
ítéli meg a történet lezárásában Cromwell saját magát, a saját bukása
árnyékában…
„Cromwell hiszi, hogy érti Annát (…). Amikor a nő azt mondta, hogy a
királyné lakosztálya neki túl jó, nem a bűnét szándékozott beismerni, hanem
egyszerűen csak a következő igazságot állapította meg: nem vagyok méltó rá; és
azért nem vagyok méltó rá, mert kudarcot vallottam. Anna egyetlen célt tűzött
ki maga elé az evilági életben: megszerezni Henriket és megtartani. Most
elvesztette (…) és nem létezik bíróság, amely keményebben ítélné meg őt, mint
saját maga teszi. Amióta csak Henrik tegnap ellovagolt tőle, ő, Anna, nem egyéb
imposztornál, csalónál, gyermeknél vagy egy udvari bolondnál, aki beöltözött
egy királyné ruháiba, s akit egy királyné termeiben szállásoltak el. Anna
tudja, hogy a házasságtörés vétek, felségsértés és bűn, de ezeknél jóval
nagyobb hiba, hogy vereséget szenvedett.”
Kiadó: Cartaphilus
Fordító: Gázsity Mila
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése