Írország tündérek lakta zöld lankái, Norvégia, Santorini, a
Pilis és az elsüllyedt Atlantisz után a Második
Atlantisz-trilógia befejező részében egy minden eddiginél különlegesebb
helyszínre utazunk: a Bermuda-háromszögbe. Melynek rejtélye évszázadok óta
foglalkoztatja a tudósokat és a tengerészeket – hát most végre megtudhatjuk, mi
az a titokzatos erő, amely eltünteti az emberi szemek elől az arra tévedőket.
Egy mélyben rejtőző birodalom, Árkádia, s annak hatalmas varázserővel
rendelkező, velejéig gonosz uralkodónője, Árkádia (ó igen, a hölgy oly szerény,
hogy saját magáról nevezte el birodalmát).
Árkádia hercegnő Atlantisz királyának, Atlasznak lánya, akit
egy ősi jóslat miatt szülei száműztek otthonából – jó tízezer évvel történetünk
előtt. A dühös, kitaszított kislány az évezredek alatt a világ leghatalmasabb
varázslójává nőtte ki magát: mágiája segítségével tartja fiatalon magát és
leghűségesebb szolgáit, és rántja mélybe időről időre a mélytengeri birodalma
felé tévedő hajókat, ha épp rabszolga-utánpótlásra van szüksége. Egy magyar
kisfiú is az áldozatok közé keveredik, akinél egy sajnálatos véletlennek
köszönhetően ott van egy atlantiszi technológiával készült tárgy – ami
lehetetlen, hisz Atlantisz évezredekkel ezelőtt elsüllyedt. Árkádia és udvari
tudósa, Filokratész eme furcsaság nyomába eredve lel rá Második Atlantiszra,
rabolja el Azaész királyt és kislányát, hogy aljas kis terveik segítségével
minden eddiginél nagyobb varázserőt szabadítsanak el.
Hogy miért van szüksége Árkádiának Azaészre, az maradjon a
könyv titka, a lényeg úgysem ez. Hanem az a rengeteg komikum, amivel az Azaész
megmentésére igyekvő kis tündér-ember-atlantiszi kompánia útja és ámokfutása
szolgál. Természetesen Lilla királynő nem nézi tétlenül férje és lánya
elrablását, és utánuk indul, vele tart (kis kitérőkkel, és némi
szélhámossággal…) Aengus, a tündértrón várományosa, kedvese, a pilisi
tündérlány, Csenge, egy csapatnyi tündér, Spiridon Papafotiu, az egyetlen
Nobel-díjas atlantiszi, no meg Kevélyessy Richárd, a kissé depressziós
filmcsillag, aki szintén „kerülőúton” keveredik eme kalamajkába. Bár talán nem
annyira, mint Lilla öccse, Patrik, aki már megint rosszkor, rossz helyen keres
kalandot…
Minden fontosabb szereplő a fedélzeten, indulhat hát a
nagyszabású mentőakció – ne felejtsem el, közben egy elrabolt tündérkirályt is
kiszabadítanak. Ebből is látszik, hogy akcióból ezúttal sincs hiány, ami most
kifejezetten jólesett. Az első résznél még felróttam a szerzőnek, hogy a könyv túlzsúfolt,
a második ellenben kissé leült – a harmadik kötetben végre sikerült tökéletesen
eltalálni az arányokat. A folyamatos pörgés, az okosan elejtett utalások, az
itt-ott felbukkanó mellékszálak közepette könnyebben megbocsátottam a
stílusbeli döccenőket és a néhol picit túlírt részeket – egyszerűen jól
szórakoztam.
Leginkább a félreértések során, és az idővel egymástól
elszakadó szereplők kis mellékakcióin – Patrik és árkádiai „barátnője”
cívódása, Spiro és „Filokretén” elme-párharca, és a titokzatos „szellem”
garázdálkodása remek volt. Igazából ezek a mellékszálak sok esetben jobban
lekötöttek, mint a fő csapás, Árkádia és Azaész küzdelme. Pedig azt kell
mondjam, a varázslóhölgyemény Azaész mellett a trilógia tán legérdekesebb
karaktere: egy tízezer éve fortyogó duzzogó kislány, aki mindent és mindenkit
tönkretesz, miközben csak szeretetre vágyik. Van, aki ezt felismeri a szereplők
közül, de persze Árkádiának már nincs visszaút – bukása mégis szomorú ás
tanulságos. Addig azonban hosszú út vezet, tele szerelemvarázzsal,
féltékenykedéssel, iróniával, humorral, csatával, tragédiával és okoskodással –
már egy Spiro is sok volt néha, hát most aztán megkapjuk a magunkét: nem is
egy, hanem két „atlantiszi lángelme” fáraszt minket fizikával,
holokristályokkal, oreikhaloszokkal és saját nagyszerűségük hajtogatásával. Nem
lehet nem szeretni őket…
A temérdek humoros helyzet és gigantikus összecsapás
közepette a lényeg mégis csak Azaész útja, melynek során az első kötetben
megismert önző kis sellőficsúrból a második részre komoly férfi és hűséges
férj, a befejezésre pedig felelős családapa és igazi király válik. Aki eljut
arra a pontra, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot a családja és a birodalma
érdekében – még szerencse, hogy mindig akad valaki, aki megakadályozza benne.
Azaész beért, a trilógia nyitányában még igazán idegesített és konkrétan
kiborított, mostanra viszont megkedveltem, és őszintén meghatott a vívódása és
az út, amit bejárt. Csak gratulálni tudok a szerzőnek, a „gyermek” felnőtt, és
igazán szívdöglesztő férfiú vált belőle!
Remek kis sorozat lett a Második
Atlantisz – okos, átgondolt történettel; egyedi szereplőkkel, akik közt
éppúgy akad imádni- mint utálnivaló, de egy biztos: egyikük sem sablonkarakter;
jó adag mondanivalóval, amit sikerült ifjak és idősebbek számára is
fogyasztható módon csomagolni, minden erőlködés és szájbarágás nélkül; és
pörgő, izgalmas cselekményvezetéssel. Én mindhárom részen nagyon jól
szórakoztam, mégis, nem tagadom, legjobban ez, a harmadik tetszett. Továbbra is
csak ajánlani tudom minden olvasni szerető tizenévesnek: a sok külföldi
sikerkönyv mellett bőven megérdemel egy esélyt ez a kis hazai gyöngyszem.
Kiadó: Aba Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése