Zseniális cím. Lüktetése van. Mint ahogyan a cím takarta,
lassan kicsorduló disztópikus tartalmaknak is – és szaga, mint a könyvgerincre
csorgó olajnak. Mint a láng hőjének. Mint a pernyének és a hamunak. Ez a
látomás elsőre torkon ragadott – mondjuk a legjobbkor olvastam, a kora
kamaszkor égető kedvű, lázadó, korlátokat feszítő keserűségében. Amikor az
ember először rádöbben, úgy igazán megérzi a felnőtt világ hordozta önmentő
hazugságok társadalom-egészre kenődő, penetráns bűzét. És nem képes lemosni
magáról – beleivódik a bőrébe; s a maga bőrén érzi a lehetetlen követelések
nyomorúságát. Ilyenkor próbálódik a hit, lepleződnek az erkölcs kerülőútjai,
válnak értelmetlenné törvények és szabályok. Jókor olvastam, hogy aztán sokáig
érve, sokszor szembe jutva, újraolvasva épülhessen a dekonstrukció fékeibe.
Épülhessenek a tapasztalattal belém is a szereplők vezérlő érzetei.
Montag tanácstalan baj-érzete. Amikor az ember segítségre
szorul, mert bajban van. Vagy az, akit szeret. Amikor érzi a bajt, de nem meri
a másik felé tükrözni, teljesen nem meri azt, amit érez. Amikor a kultúrába
ágyazott ember leteszi a távkapcsolót, és a könyvért nyúl. Vagy segítséget kér
a kultúra közöttünk járó „hordozóitól” – remélve a tanácsot. Gyógyszert remélve
a bajra – akár a legegyszerűbb formában: receptet. Élet-receptet ott, ahol ő,
vagy a másik kudarcot vallott, vagy akár mind a ketten kudarcot vallottak. Merthogy
csak a receptet ismeri. Csakhogy ilyen, a másikra ruhaként rásegíthető
élet-recept ebben a helyzetben valójában nincs Montag látóhatárán belül. Csak a
mechanikus megoldások, a gyomormosás, az antidepresszánsok. Szabvány-utak. A
kultúra ereje: nincs szabvány. Utak vannak, amelyek közt választani kell,
dönteni folyamatosan, mérlegre tenni a cselekvést a hit, az erkölcs, a törvények
és szabályok vezérlő elvei és korlátai között. Montag tanácstalan, hiszen az
élete plakátélet. Konzumélet. Receptélet. Ezekre a kérdésekre nincsenek benne válaszok
– holott minden jó fanatizmus, kultúra-veszés csábító ereje, hogy minden
kérdésre akad bennük válasz, automatizmus, a gondolkodást, egészen pontosan a gondot elkerülő szabványösvény. Ami
ezekbe nem fér bele, az nincs. Nos, Montag pont a nincs állapotával szembesül. Az nem lehet, hogy akit szeretek, a
szemem láttára pusztul önmagába. (S az már az író, Bradbury zsenialitása, hogy
nem is tud róla az, akit szeretek, hogy éppen belepusztul).
Mildred álomvilágban-lakása. Aminek igazi, teljes, abszolút
modellje a tévéfal. A valóságot kizáró, körém épített mese. A mese, most a hamis szinonimájaként. Amely nem feltárja,
modellezi, értelmezi a világot, hanem helyettesíti. A konzum és a kultúra
között ez a legnagyobb különbség. A konzum helyettesít, úgy, ahogy a
fanatizmusok. Távolít: a mesevilágba a szomszédok, rokonok és üzletfelek
nyusziüregmély nyomorától. A saját nyomortól. Nem élet, hanem szurrogátum. Úgy
csinál, mintha megszólítana – valójában eladni akar. S már rég nem nekem a
terméket, hanem engem, a fogyasztót a terméknek. Amire szükségem van – ugye.
Hiszen vágyat keltett rá. S e vágykeltés közben keserít az önpusztításig, mert
valódi ízei nincsenek. Az álmok hiába énekelnek a tévéfalon túl. Mert hiába
csinál úgy a tévé-család, mintha megszólítana – valójában egyedül vagyok. A
mesétől nyúlüregmély gödörben elérhetetlen távolságra.
Clarissa különvalósága. A sérülékeny érzékenység, amely
nyitott marad akkor is, ha fáj. A széllel szemben tekerés örökké romantikus,
valójában páriasors-gesztusa. Szembe menni a sodorral, vagy legalább tempózni
benne egy helyben, nem jutva sehova. Egyáltalán: a bárhova jutás bevett
formáinak elvetése. Nem elutasítása! Nem lázadás. Ez van legtávolabb a
lázadástól, azért marad ezoterikus kicsit, veszendő és törékeny – mert nem fér
a béközéphez, a csürhéhez, nem tudja megérinteni azt, csak úgy, ahogyan az
eltaposott útszéli pipacs érinti meg az autó kerekét a halála előtti
pillanatban. A forradalomnak szüksége van a béközépre, az adja a húsát.
Clarissa különvalósága nem forradalmi. Még csak nem is hippi-módra
virágos-forradalmi. Mert ennyi deklarációt se tűr. Csak létezni akar,
nyitottan, érzékenyen, hervadékonyan. Mint a pipacs.
Beatty mondatai, a gondolkodó ember tehetetlenségének
keserűen kiábrándult tükrét vállaló, a cselekvésképtelenségig sokat-látásba, a
kultúra önkötöző gesztusaiba fáradt, azt mindenestül szemétre – tűzbe – hajító
ember mondatai. Minden igazi fasizmus így kezdődik, gondoljunk Nietzschére vagy
Huizingára. A konzum fasizmusa is így kezdődik. Merthogy most ezt éljük. Bradbury
világtükre csak annyiban tér el a ma tapasztalttól, hogy vegytiszta. Kevesebb
elemmel dolgozik, így az összképe tanmeseien árnyalatlan a valóságunkhoz
képest. De minden tanmeseisége ellenére maradéktalanul rólunk szól: a benne
leképezett világ megvalósult, itt van körülöttünk. Kapcsold be a tévét. És
látod: már égetni, meg mártírokat gyártani se kell. A kultúra, a fékek és
korlátok gyönyörűen, pazarlóan gazdag, természeténél fogva ellentmondásos
világa éhen döglik magától – vagy kevesek ügye, marginalitás, „olvasol? buzi-e
vagy?” jellegű kérdések záporában ázó feleslegesség lesz. Cafrang. A tágra tárt
puncik, tetovált izmok, szürke fél-bűnök energiaitallal és droggal locsolt
médiakeretében úgy sincsen valóságképző ereje. Clarissa nem tűnik el, de
kiközösítik. Olyan, mintha nem lenne jelen. Mondom – olcsóbb, ha nincsenek
mártírok. Szóval ez a könyv itt van. Csak nem olyan vegytisztán van itt, mint a
lapokon.
Az Agave új kiadása – szakítva az eddigi újrafordító gyakorlattal
– Lóránd Imre klasszikussá nemesedett, ihletett fordításával jelent meg újra.
Megjelent benne néhány, magyarul kevésbé ismert novella, ezek közül volt, amit
nagyon szerettem, Az időgép például;
s volt, amit nagyon nem, mint a Tűz és
jég. De a tetszés ilyen, vállalni kell – és nem von le semmit Ray Bradbury
iránti rajongásomból, ha van olyan írása, amit nem sokra becsülök. A kiadás
igényes – de a borítóról megint nem vagyok hajlandó nyilatkozni. Biztosan akad
olyan, akinek tetszik. Szerintem egész jól mutat majd a polcon a kiadó által
kiadott többi Bradbury mellett a gerince, a többi meg szerencsére nem látszik.
Ez a könyv kötelező olvasmány. Ez a könyv aktuális. Sajnos
az.
Kiadó: Agave
Fordító: Loránd Imre, Pék Zoltán, Török Krisztina
még nem aktuális, de kötelező :)
VálaszTörlés