Lezártuk (végre) ezt az évet...

Van egy visszatérő rituálénk erre, hogy lezárjunk és elkezdjünk egy évet. Amúgy praktikus oka is van - A Gyűrűk Ura filmváltozatának bővített változatait, ezt a számunkra kedves, több mint 11 órás maratoni etapot nagyon nehéz volna a hétköznapok taposómalmába őrölni. A legközepén tartunk, amikor ezeket a szavakat szaporítom - meghagytuk az újév első örömének a befejezést (hogy ne aludjunk bele... mire olvassátok, már túl leszünk rajta). Különös élmény, sokadjára is. Valamennyire pótolja az egykori, éves rendszeres újraolvasások belemerülését, minden hibája ellenére. Talán mert a készítők ebben a mesében (minden mai, kötelező filmnyelvi ostobaság alkalmazása mellett is) meg tudták őrizni a könyvek szellemiségét, azáltal, hogy egyensúlyban vannak az emelkedett, nemes, lágy ritmusú jelenetek, a megvilágosító dialógusok az akcióval, a harccal, és az olykor kifejezetten bumfordi humorral. Vannak túlzásai, vannak fájó elrajzolásai, van pillanat, amit minden újranézéskor a fejem fogva szégyellek Jacksonék helyett (átfogalmazódó, értelmük vesztő karakterek például) - de az egésze tisztességesen idézi meg a könyvet, úgy rajongói látomás, hogy egyre kevésbé irritálja bennem a (sokszor gyökérzetében mást meséből kiérző) rajongót.

A Hobbit-filmekből pont ez az egyensúly hiányzik. Vannak elképesztő erejű, kiemelkedő pillanatai (Gollam-Szméagol és Bilbó dialógusa, vagy a sajátos ellenpont: Bilbó találkozása Smauggal - mind a két szcéna CGI-mámor volta ellenére is behúzó, gyönyörű, méltó a meséhez), de hiányzik belőle az a tengely, amire rácsavarodva a méltóság és a burleszk, a tesztoszteron és a gyengéd képek egy film-egésszé szervesülhetnének. Megszerettem idővel, de soha nem lesz úgy rituális eleme az életünknek, ahogy a trilógia - alkalmatlan rá. Jackson szerintem alapjában érti félre a törpöket, vagy legalábbis a jóval könnyebb utat választotta, meg sem próbálta Iluvatar legidősebb gyermekeihez, a tündékhez mérve megalkotni a törp-kultúra másféle, de legalább annyira mélyen valódi méltóságát. Amit pedig a megmutatható gonoszsággal művel, az a műfaj, a fantasy-film legrosszabb hagyományait, Conan, a barbár filmnyelvi túlzásait vonja bele az eredeti trilógiában megalapozott, aprólékos realizmussal felépített, való-érzetűnek álmodott világba (most tekintsünk el tőle, hogy az alapanyag amúgy gyerekmese).

A tavalyi év sajnos inkább az utóbbi filmélményre hajazott. Látjátok, hogyan kerülgetem a forró kását, hogyan fújkálom, ahelyett, hogy megkóstolnám - főleg ahelyett, hogy megkóstoltatnám veletek. Sajnos az év tengelye, ami körül az egész forgott, a járvány volt, egyszerre a léte és az életünkben (szerencsére) tapasztalható hiánya. Ne értsetek félre, nem tagadom: a legjobb barátom családja átesett rajta, (orvosi értelemben is) messze ható következményekkel - miközben mi valójában egy halom pozitív élmény katalizátoraként élhettük meg. Timi erről hosszan ír, sokat nem tennék hozzá. Nekem rengeteget adott, hogy ijesztő helyzetekben láthattam felszabadulni, zivatarban bátran ázni, láthattam, hogyan hámlanak le róla a félelmei. Mind a ketten nagyon sokat gazdagodtunk (lelki és anyagi értelemben is) ebben a sokakat rommá szegényítő helyzetben - időnként szinte szégyellem a kivételes szerencsénket.

A képről hiányzik a hátitatyó színeváltozása...

Nyilván fizetünk érte - engem beszívott és megrágott a futárkodás és pontosan tudom: előbb vagy utóbb kiköp. Se időm, se energiám nem maradt egyébre (azaz: nem túl sok) - ha ezt a biciklis városátszelő etetőmókát jól akarod csinálni, az teljes embert követel. Egymás után hámlottak le rólam az addig fontosnak tetsző dolgok ebben a teljesen önkéntes alapon pörgetett taposómalomban. Nyilván lesz, ami visszatér, ahogy a Terminátor a rendőrőrsre, és van, amiért nem kár: tetszett (tetszelegtem benne), de nem volt fontos. Meglátjuk, az idei évben továbbra is teljes szívvel pörgetni szeretném az ipart - bár tényleg be kellett látnom: nem tartozom a futár-elitbe, és már nem is fogok, a huszonhatszor ütött-kopott testem és a korom ezt már nem teszi lehetővé; és a futár-költő koktélt is akad, aki sokkal ízesebbre keveri, mint én. Viszont még mindig szemérmetlenül élvezem (általában). Ezzel nem függ össze, hogy kicsit (sokat) visszavennék a virtuális jelenlétből, hogy nincs naponta vers - az írás aktusa továbbra is fontos a számomra. Csak egy ideig most nem mutogatnám, hogy mit szerelgetek.

Úgyhogy (akárcsak Timinek) nekem sincs kedvem egy hagyományos top tízet összerántani. Inkább megosztok veletek tíz (plusz egy) élményt, ráismerést, megidézést, minden rangsorolás nélkül 2020-ból, ami jó eséllyel velem marad az év fogyta után is.

Hamvas Béla: Arkhai - Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el. Hamvasra csodálkozni nekem továbbra is kötelező. A link ez esetben a bővített bejegyzésre mutat, egy másik blogon - ha van kedved (tenger időd), nézz körül ott is.

Popper Péter: Az önmagába térő ösvény - Vicces lehet ez a két élmény így, egymás alatt, de nagyon ideje volt, hogy szavakba rendszerezzem, mit kaptam a bizonytalanság gurujától. Nagyon fontos, hogy megérezteti, ezek nem vallások, abban az elkülönített értelemben, ahogy mi gondolkodunk róluk, hanem életrendek. Hogy látni kell: a kelet legfontosabb szellemi áramlataiban (úgy, ahogy a monoteista világvallások többségében igen) nem vált szét a szent idő a profán időtől. A hindu az élete minden egyes percében égre (is) vetett pillantással létezik, Buddha követője a léte minden egyes pillanatában élné a tanítást. Ez ilyen hallatlanul egyszerű - a mi vallásaink életrendje valójában vallástalan, az övék még nagyobbára nem. Persze ha sorsom van, amit előző életeim formáltak, az minden pillanatomban az enyém - és ha le akarok kerülni a kerekéről, azt is minden pillanatomban akarnom kell. Ez a legfontosabb szemléleti különbség - és ezt Popper Péternél alig láttatta valaki plasztikusabban a kelet magyar barátai közül (még Sári László jut az eszembe - mindenki más a tudás nyelvezetének nehezebben bevehető, szaknyelvi bástyái közé zárja ezt a tapasztalatot is...). Ez nem egy nézetből nyilván látszhat felületességnek, de tény, ennél kevesebb szóval alig beszéltek ennyire kiterjedt módon hindu életrendről, vagy Buddha követéséről.
 
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz - Legszívesebben csak annyit írnék, hogy ezzel a három könyvvel (Ólomerdő, Üveghegy, Ezüstkéz) lett a szememben a fantázia magyar irodalma végleg nagykorú. Nem lebecsülve az egykori magyar szerepjáték-birodalom környékén dolgozó imádott nagymestereket, nem kicsinyelve senki korábbi, vagy jelenlegi mesélőt - nem nyúzva ezzel a magasztalással irhát és bőrt, hogy mást ne mondjak -, de ez a történet, ez az írójából annyira nehezen, évtized alatt kiszakadó Mese tényleg másik liga. Peter S. Beagle, Le Guin, Robert Holstock mélysége s világot láttatása, fantasy varjútollaiba bújó hattyú szépirodalom. Nincs benne csalás, és miközben Tündérország mélységeit is belakja, odafújja a szelek, a felhők, a sötétülni hajlamos horizont távlatát így a végére, közben rezzenéstelen kézzel tartja az első kötet kamarai felvezetésének közel hozó optikáját a hősein. Nem tudom, leróható-e valaha a tartozás, megköszönhető-e tényleg ez a csoda. Ezekért tanultam olvasni valaha.
 
Az új Pápa - Paolo Sorrentinonak sikerült az, amibe a legtöbb, gyönyörűen zárt minisorozat folytatása belebukik. Nemcsak az elkapott hang, de a képek alatt borzongó gondolatmenet szintjén is maradék nélküli folytatást alkotott. Kár, hogy az egyik nélkül puszta dekoráció a másik - de ha egy fiatal is akad, aki eljut Sorrentino látomásának mélységeibe, már megérte. Soha nem gondoltam, hogy a megvallás valódi dilemmáiról lehet ennyire szórakoztatóan beszélni, ahogy azt Az ifjú Pápa, meg Az új Pápa mozgóképein az alkotók merészelik - mert valójában itt nem a tabuk törtek, hanem a hagyományosan hazugságérzetbe ferdült, édelgésbe facsarodott áhítat kapott egy ízletes, testes (vajszínű) árnyalatot.
 
Ponyo a tengerparti sziklán - ...Hiszen a Ponyo első rétegében valóban egy nagyon szelídre hangolt óvodás Kis hableány-variáció. Nem szoktam szeretni ezt, ahogy a meglelt mítoszaink elviszik a cukormázba, ahogy alapanyagként használják, főleg ha úgymond a gyerek védelmének érdekében elhabosítják a valódi súlyát a mesének. Andersen története kegyetlen, akár az élet - és a feloldása (akár a János vitézé például) a hitünkre van bízva. De Mijazaki nem ezen az úton jár - nem a célcsoport óvása lebeg a szeme előtt (ami a cukormáz általánosan használt indoka), hanem az ötéves nézőpontjába való minél teljesebb belehelyezkedés. Aranyhalacskája kalandjai az emberré válás útján ebből a gyerekszemszögből látszanak, s ha elég nyitott vagy, a filmje benned is ezt a szemszöget nyitja újra. A következő életemben Hajao Mijazaki egyik rajzfilmfigurája szeretnék lenni.
 
After Life - Rohadt nehéz a gyászról valódit mesélni. Bevett filmes fogások, meg könnycsatorna-szabályzó panelek nélkül. A filmnek és sorozatnak is megvan mára az a filmnyelve, amit ilyenkor nem egy, amúgy tehetséges alkotó is elővesz és elővezet. Na, ebből itt az utolsó epizódig kumma nincs. Kegyetlen, kíméletlen, és beteg humorral az utolsó kockáig átitatott valóságérzet van, amin úgy röhögsz, hogy közben teliszalad könnyel a szemed. Ezek az esték Ricky Gervais játékával szemben kicsit megint visszaadták a (valódi) mesélésbe vetett hitem. A feleségem kezét fogva néztem... Olyan ritkán érezheti az ember, hogy minden kétely nélkül boldog, miközben érzékenyen mutogatott boldogtalanságot bámul. Kellenek az ilyen tükrök, hogy megérezd, mit veszítenél. S hogy érezd: még nem veszítetted el.
 
Sjón: CoDex 1962 - A valaki nem a maga életét meséli. Ez minden visszaemlékezés egyetemes paródiája. Hiszen a megvénült fiú mesél, de az elmesélt történet nem a saját története, ez az Atya története. A teremtőé. Aki lágerek rabja volt (vagy nem), egy végképp elpusztult német kisváros fogadójában szerelembe esett (vagy nem), aki csaknem az óceánba fulladt (vajon milyenbe), de kimentették, elvetődött a szigetre, a városba, amely csintalan csillaggyermek körme alól készült piszokból gyúródott a világ kezdetén. Nem egy elmesélt élet ez - hanem a legendája. Ennek a műnek a legerősebb rétege, hogy legenda. A legendás múltból, ami magán-múlt, egy az 1962-ben született sokak magán-legendáiból. Ami fennmaradt, mert elmesélték annak, aki tovább mesélte... Mert tényleg a képzeletünk az egyetlen, ami túlnőhet rajtunk.
 
TRANSMETROPOLITAN Gyűjteményes kiadás 1. - Ritka szerencse, hogy ehhez a kegyetlen tükörjátékhoz az író olyan rajzolót talált, mint Darick Robertson (és hogy néhány próbálkozó után olyan kihúzó játszott ezekkel a rajzokkal fény-árnyékjátékot, mint Rodney Ramos). Robertson kellően elszállt, valóban otthonosan idegen-érzetű várost pakol a történetek köré, amely nem kulissza, hanem teljes jogú szereplő minden meséjükben. Egy állatias, de tudattal vert eleven test, lüktető szívdobbanásai hányják-vetik az antihősöket. És ezeket a város-zsigerekben hányódó-vetődő figurákat is elemi kegyetlenséggel kapja el; Spider Jerusalem lapokat uraló egójához jól illik az ennyire indulat-teli, szélsőséges eszközöket sem megvető rajzba tétel - csak annál erősebbek az időnkénti józan pillanatai. Ez egy szerzői látomás, de az látszik, ez a "szerző" egy sajátos szimbiózis, Ellis és Robertson a legjobbat hozták ki egymásból, és tényleg elhajszolták a lehető végletekbe a csapatot (kihúzót, színezőt, beírót, a vendég borítótervezőket). Kár, hogy Ellis amúgy túl sok tekintetben hajaz a saját hősére - miközben ez a könyv az egyik képregényes etalon, az alkotójáról egy pillanatra sem felejthetem el, hogy mekkora seggarc. Ez van. Az életed is műalkotás, Warren, és te horrort csináltál belőle.
 
The Quen's Gambit - A vezércsel - ...nagyon fontos dologról beszél: hogy a képességeink, amiket ideig-óráig felerősítenek, aztán felzabálnak a függéseink, valójában tényleg bennünk laknak. Tényleg a nehezebb út kemikáliák nélkül, dopping nélkül kibontakoztatni őket, de nem lehetetlen, sőt. S hogy a játék, amire feltehetjük az életünket, valójában elsősorban tényleg játék. Játszhatjuk az öröméért. Is. Ez a sorozat beragyogta az év végét. Majdnem sakkoztunk miatta...
 
Susanna Clarke: Piranesi - Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Még nagyon sokszor el fogom olvasni. Ahogy Csillának, úgy Susanna Clarke-nek sem tudhatom megköszönni (másképp:) - ezért tanultam olvasni valaha...
 
És a plusz egy... 2020 utolsó napjaira beköltöztem a Sandman - Gyűjteményes kiadás harmadik kötetébe. Minden mást félrerakatott, beszippantott, az Ünnepek szabaddá tett napjainak állandó, szeretett társává vált. Írok majd róla, ahogy a Sandman eddigi köteteiről is tettem - a keresésről a Rövid Életek között, a Világok Vége Fogadó meséiről, a legendáinkról, ami a végén marad belőlünk. Hogy itt ülök, azzal a tudattal: még hátra van egy (két) teljes kötet; s azzal a másikkal: Neil Gaiman ezt a történetet a szemem láttára immár elmesélte. Elmesélte, hogyan ér véget a Végtelen. Nem tudom, író akarhat-e többet (de nagyon kíváncsi vagyok rá, hogyan szeretné...). Srácok, lányok, ott a FUMAXban, nagyon köszönöm, hogy a kezembe vehettem ezt a szívet tépő csodát!
 

Mindenkinek sikerekben gazdag, betegségmentes, színes, szagos, szélesvásznú, bulipárában imbolygó, színházcsendbe nem köhhentő, szeretteinket félelem nélkül ölelő

Boldog Új Évet kívánok!