Rövidre vágva # 4 – Sorozatok

Nem vagyok egy sorozatfüggő, sőt, az utóbbi években olykor hónapokig le sem ültem a TV elé (neten pedig elvből nem nézek, én már csak ilyen maradi lány vagyok…), de az utóbbi időben megint kicsit elkapott a gépszíj, és rákattantam pár dologra. Persze a rákattanást sem úgy kell elképzelni, hogy rohantam haza mindent félredobva az aktuális részre, vagy hogy napokig ki sem dugva a fejem a nappaliból végignyomtam egy évadot – csak magamhoz képest jóval többet bambultam a képernyőt, mint általában. Láttam is pár klassz darabot, van, amiről egy ideje már nagyon szeretném levésni a gondolataim, de kezdem belátni, hogy a legtöbb tervem úgysem fogom szépen, hosszan, összeszedetten leírni – ellenben csak úgy elengedni őket meg nem akarom. Úgyhogy, mivel ilyen úgyis rég volt, felélesztjük a „Rövidre vágva” rovatot, és legalább néhány mondatban megemlékezünk az utóbbi időszak legemlékezetesebb sorozatairól. 

Futottak még 

Anno a blog első bejegyzése Ricky Gervais polgárpukkasztó sorozatáról, A hivatalról született – amit azóta is az emberi hülyeség egyik legjobb kifigurázásának tartok (és ami, tegyük hozzá, nagyságrendekkel jobb, mint amerikai remake-je). A hivatal után, ám még azelőtt, hogy szárnyára kapta a világhír, és elkezdett hollywoodi díjátadókat vezetni, Gervais forgatott egy másik sorozatot is a BBC-nek, kvázi folytatva a megkezdett utat: ezúttal unatkozó irodisták helyett egyszeri statisztákat és az ő munkahelyi megpróbáltatásaikat helyezve a középpontba. A Gervais által alakított főszereplő, Andy Millman még negyven körül is arra vár, hogy számtalan statisztaszereppel a háta mögött egyszer csak látszani is fog egy filmben – a szöveges szerep már igazán hab lenne azon a bizonyos tortán. Millman a szereptévesztett, megrekedt kisember tökéletes megtestesítője, aki minden útjába kerülő sztárt és filmkészítőt saját forgatókönyvével és ki nem aknázott tehetségével zaklat, miközben valódi színésszé vált egykori kollégáitól lépten-nyomon megkapja, hogy egy senki. Egészen konkrétan – a sorozat egyik nagy erénye (egyben a „legfájóbb” vonása, ami – főleg, ha magad is instant lúzer vagy – megnehezíti az önfeledt szórakozást), hogy nem szépít. Főszereplőink tényleg igazi balfékek, akik nem csupán benne ragadtak egy méltatlan szerepben, de az emberi kapcsolataik is csődöt mondtak, és saját mértéktelen ostobaságukkal is meg kell küzdeniük. Ahogy a rasszista, szexista, homofób Millman részről részre belelöki magát valami vérciki helyzetbe azzal, hogy saját előítéleteit próbálja túlkompenzálni, az valami elképesztő – elképesztően vicces és szánalmas egyszerre. És akkor még nem is beszéltünk a fel-feltűnő hollywoodi sztárokról: Millman minden részben egy újabb sztárral szerepel egy filmben, akit annak rendje és módja szerint hülyére vesz – ők pedig ezt láthatóan élvezik. A díjvadász Kate Winslet (akitől megtudhatjuk, mi a legbiztosabb módja az Oscar-nyerésnek), a Johnny Depp-fóbiában szenvedő Orlando Bloom, a felnőttségét bizonygató Daniel Radcliffe, a karót nyelt Samuel L. Jackson és a többiek önfeledten nevetnek magukon és adnak alkalmat Gervais-nek, hogy „alulnézetből” figurázza ki a sztárkultuszt. Kötelező! 

Sherlock 

Nem vagyok egy Sherlock Holmes-rajongó – olyannyira nem, hogy soha nem olvastam egyetlen Arthur Conan Doyle-regényt sem. Mea culpa. A sorozatot elsősorban a főszereplő páros miatt kezdtem nézni – Martin Freeman nekünk jószerével kötelező, amióta kiderült, hogy ő lesz Zsákos Bilbó, Benedict Cumberbatch pedig annyira felcsigázott a Tinker,Tailor, Soldier, Spy-beli finom alakításával, hogy muszáj volt megnézni, milyen is, amikor ikonikus főszerepet játszik. Hát mit mondjak, remek. Nem tudom, hogy a keményvonalas rajongók hogy viszonyulnak ehhez a modern Sherlock-hoz, de engem megvett kilóra. Izgalmas, eredeti, szellemes, stílusos – úgy helyez viktoriánus figurákat jellegzetesen huszonegyedik századi környezetbe, hogy elhiszem: ezek a figurák száz évvel korábban is épp ilyenek lehettek, csupán más díszletek közt. A történetek működnek, ahogy hallottam-olvastam, viszonylag hűen követik Doyle történeteit, mégis, egy pillanatig sem lóg ki a lóláb, nem éreztem azt, hogy más korból idepottyant sztorikat erőltetnének mai viszonyok közé. A képi megoldások, a technika használata és Sherlock gondolatainak „leképezése”, a vágások, a zene, a díszlet – a kötelező Baker Streettel – mind a helyén van, mégis, ami a legfontosabb, az a két főszereplő alakítása. Cumberbatch lenyűgöző, elképesztően nagy ígéret, remélem, a jövőben minél több tehetségéhez méltó szerepet kap, Freeman sikerrel bizonyítja, hogy nem csak a nevettetéshez ért – a kettejük közti dinamika pedig, ami itt kulcsfontosságú, szintén remekül működik. Ez az egymásrautaltságban is távolságtartó, soha ki nem mondott barátság két egyébként is izgalmas személyiség között adja meg azt a pluszt, ami a krimik iránt kevésbé érdeklődők számára is kihagyhatatlanná teszi a modern Sherlock-ot. No meg a stílusa… 

Az utolsó angol úriember 

Ha már BBC, és ha már Cumberbatch, kihagyhatatlan ez a Ford Maddox Ford regényéből készült öt részes minisorozat is. Mivel gyengém a századelős Anglia, egyértelmű volt, hogy ezt néznem kell – az már csak az első rész főcíménél derült ki számunkra, hogy a forgatókönyvet az a Tom Stoppard írta, aki a Rosencrantz és Guildernstern halott-tal örökre belopta magát Zoli szívébe (és nem mellesleg, alaposan beírta magát nem csak a modern dráma, de a filmtörténet könyvébe is). A sorozat az első világháború előtti utolsó boldog békeévek brit felső-középosztályának lassan repedező díszletei közt játszódik – középpontjában egy, a valaha volt társadalmi elvárásokat maximálisan magáévá tevő, egy már senki által nem követett, ezerszer szembeköpött értékrend szerint élő úriemberrel, akit épp azért vet ki magából saját osztálya, mert nem hajlandó megadni magát az össznépi képmutatásnak. Cumberbatch egészen fantasztikusan alakítja a saját elveihez ragaszkodó Titjens-t, aki nem hagyja el hűtlenkedő feleségét, nem leplezi le csaló barátját, inkább maga adja át neki eredményeit, nem vonja ki magát a kötelezettségei alól, inkább elébük megy és önként vállalja a lövészárok poklát – miközben az egész „előkelő társaság” azt várná tőle, hogy szálljon be a játszmába, és hűtlenkedjen, törtessen, hazudjon mosolyogva a háborútól távol, kifinomult és jóllakott díszletek közt. A középpontban az ő drámája, és a megváltó szerelem lehetősége áll, ám körülötte végigkövethetjük egy társadalom, egy eszmény széthullását. Mindezt remek forgatókönyvvel, sűrű, áthallásos, sokrétű párbeszédekkel, lenyűgöző képi világgal, a mellékszerepekben is csodás alakításokkal. Többször újranézős lesz, ez biztos! 

Híradósok 

Ahogy többször újranézős lesz Aaron Sorkin legújabb sorozata, a Híradósok is. A blog rendszeres olvasói már tudhatják, hogy ha forgatókönyvírásról van szó, nekem Sorkin az isten – nagyjából bármit csinál, imádom, de amikor megtudtam, hogy három mozifilm és egy Oscar-díj után újfent „bennfenntes” TV-sorozatot ír az HBO-nak, madarat lehetett volna fogatni velem. Mert Social Network ide vagy oda, még mindig ebben a legjobb. A Híradósok A színfalak mögötthöz hasonlóan egy fiktív televíziós csatorna berkein belül játszódik, ám szórakoztató show-műsor helyett ezúttal egy hírműsor kulisszái mögé pillanthatunk be. A főszerepben Amerika egyik legnépszerűbb híradósával, a megbízhatóan semleges, mindig a kitaposott ösvényen járó, maximálisan politically correct Will McAvoy-jal. Aki az első részben rögtön borítja a korrekt bilit, és egy fél országot megdöbbent azzal, hogy kamerák előtt kijelenti, Amerika nem a világ legnagyszerűbb országa. Zseniális kezdőmonológja és összeomlása joggal emlékeztethet A színfalak mögött pilotjára – ha a kákán is csomót keresnék, felróhatnám Sorkinnak hogy előszeretettel alkalmaz önismétléseket (de nem teszem, mert ha valaki ilyen jól csinálja, nem érdekel… és különben is, elfogult vagyok vele, na). Egy bevállalós csatornaigazgató, egy régi-új, forradalmi hevületű producer, egy csapat lelkes fiatal, akik a híradózást még híradózásként képzelik el, és nem politikai- avagy gazdasági propagandaként – ők kellenek ahhoz, hogy Will biztonsági játék helyett hajlandó legyen mindent feltenni arra, hogy a negyedik hatalmi ág újfent komolyan vehető tényező legyen, ne csak szócső. Sorkin megtörtént eseményeket használ fel, minden rész egy-egy nagy hatóerejű, valódi fontossággal bíró sztori körül bonyolódik – a BP olajkatasztrófájától Bin Láden megöléséig. Nem hiányoznak a Sorkintól megszokott elemek: rengeteg okoskodás, olykor követhetetlen párbeszédek, politikai-kulturális-gazdasági utalások sűrű hálója, és mindeközben érzékeny és összetett emberi kapcsolatok. No meg egy nagy adag hazaszeretet, ami zászlólengetés nélkül is újra meg újra kibukkan a velejéig intellektuális Amerika-kritika alól – és csak ritkán csúszik át túlzott idealizmusba vagy patriotizmusba. Nekem Az elnök emberei még mindig felülmúlhatatlan, de rajongóknak ez is kötelező – aki pedig még mindig nem hisz abban, hogy a TV-sorozatok közt is lehet igazán nagyot alkotni, sürgősen nézzen valami Sorkint! 

Terápia 

És a végére az igazi döbbenet. Nagyon vártam ezt a sorozatot, a téma, a színészek, az időzítés – minden egyben volt ahhoz, hogy kedvencet avassak. Az már csak ráadás, hogy hosszú évek óta az első nézhető (mit nézhető, remek) hazai sorozatot láthattam. A pszichoterápia „zárt világa” nyílik meg előttünk negyven rész erejéig, egy zseniális, népszerű, ám kezdettől fogva nyilvánvaló módon nem teljesen ép lelkületű pszichológussal a főszerepben. Mácsai Pál napjaink egyik legnagyobb magyar színésze, olyan intenzitással uralja a képernyőt, hogy nem lehet mást csinálni, mint tátott szájjal bámulni. Partnerei a napról napra egymást váltó páciensek: Marozsán Erika, Nagy Ervin, Sztarenki Dóra, a Szamosi Zsófia – Nagy Zsolt páros, és a pszichológus szupervízora: Csákányi Eszter. A hét minden napján másik szálat követünk, melyek közül igazából egy volt, ami hidegen hagyott, a többi egyaránt érdekes és elgondolkodtató volt. Persze, legyenek bármilyen érdekesek ezek a sorsok, és bármilyen megkérdőjelezhető, vitára ingerlő, indulatokat kiváltó a négy egymás mellett futó terápia, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a lényeg az egészen átívelő szál: a pszichológus lassú szétesése. Érzékeny, emberi, iszonyú pontosan komponált történetek, nagyon erős párbeszédek, nyitott és továbbgondolásra késztető befejezés, elsőrangú színészi játék – bár több ilyen hazai sorozat születne! Akit nem zavar, hogy „beszélőfejes” kamaradrámát kel néznie húsz órán keresztül, és nyitott a rémesen intellektuális pszichologizálásra, mindenképp tegyen vele egy próbát!