The Royal Ballet: Balettkoreográfiák Virginia Woolf munkáira (Wayne McGregor)

Bár azt írhatnám, hogy kiruccantunk Londonba megnézni a Királyi Balett előadásában Wayne McGregor Virginia Woolf munkáira írt csodás balett-triptichonját – de ennyire azért nem rózsás a helyzet. Viszont köszönhetően az Uránia mozi balettközvetítés-sorozatának, alkalmunk volt színházi körülmények közt, nagyvászon előtt ülve elvarázsolódni a darab 2019-es előadása által. Mert ez varázslat volt. Sosem tartottam magam sem balett-, sem kortárstánc-rajongónak, ehhez képest mindig elbűvöl, ha táncelőadást látok. Woolf művei ráadásul egészen kivételesen jól működnek mozgásművészettel és zenével kifejezve, az érzékek nyelvén – nem véletlenül. Woolf tudatfolyam-technikája szakított a történetközpontú elbeszéléssel és önmagában is egy lírai, érzéki áradásba csomagolta mindazt, amit a lapokra sodort épp a szerzői képzelet – mint egy lassan áradó, időnként fel-felcsapó zenei hullám. Szinte követeli magának a zenét és a táncot, az előadás után az ember elcsodálkozik, hogyhogy nem állította színpadra eddig senki. Ilyen hatással van.
 

Pedig nyilván nem ok nélkül kellett száz év, hogy bárki hozzá merjen így nyúlni – épp a hagyományos narratív technikák sutba dobása miatt. Mert az csak kívülről tűnhet olyan egyszerűnek, hogy itt csak érzéseket kell eltáncolni. Valójában a legnehezebb és alkotóként tán a legnagyobb alázatot igénylő kihívás: hogy ezekkel a „csak érzésekkel” megpróbáld épp azokat az érzéseket kiváltani a közönségedből, amiket Woolf munkái. És Wayne McGregornak sikerült. Olyan érzékenységgel nyúl Woolf műveihez, ami korábban számomra elképzelhetetlennek tűnt, és ebben méltó alkotótársa a csodás zeneszerző, Max Richter. Nem véletlen, hogy Woolf regényeinek megfilmesítésével elég kevesen mertek próbálkozni – nem csupán a történet hiánya (ez azért áthidalható) hanem az érzéki tapasztalatok és érzelmek gáttalan tobzódása miatt, melyben csak elveszni lehet. Ahogy olvasás közben vesztem el a Mrs. Dalloway-ben: az érzésekből, benyomásokból, emlékekből összeálló történetben; a fényekből, ízekből, illatokból, apró impressziókból kirajzolódó, festményszerű leírásokban. Ebben a gáttalanul, hömpölyögve áradó gondolatfolyamban, amit látszólag semmilyen korlátok nem zabolázhatnak meg, valójában azonban nagyon is tudatos, tökéletesen komponált regényszövet.
 
A triptichon első darabja maga a fő mű, Mrs. Dalloway egy napjának története – az elveszett fiatalság, az elveszett szerelmek, az elveszett célok és a mégis, mindenek ellenére meglelt béke és az önmagunkba megérkezés álma. Egyfelől. Mert másfelől a feldolgozhatatlan traumák, a háború, az őrület, a mindennapok folytathatatlanságának rémálma. Az örök kettősség, mely szétszakította a szerző elméjét is. Tudjuk-e folytatni? Mrs. Dalloway, a társasági hölgy, aki elveszetten, de világra nyitott szemmel kóvályog az imádott londoni forgatagban, visszaemlékezve ifjúkorára, tudja. Septimus, a háborúból hazatért költő, aki ott ragadt az emlékei fogságában, és képtelen meglátni a szépet az őt körülvevő világban, nem. Valakinek meg kell halnia, hogy az élők értékelni tudják az életet – ezt már Michael Cunningham (egy másik roppant érzékeny Woolf-feldolgozó) adja Virginia szájába Az órák című regényben, és ez a gondolat visszaköszön McGregornál is. Mégis, tán az egész hármasság legcsodásabb része számomra az a jelenet, amikor a középkorú Mrs. Dalloway (Natalia Osipova előadásában, aki nem csupán táncos, igazi színész) fiatalkori önmagával táncol és szinte eggyé válik a lánnyal, aki még szabadon, örömtelien, reménykedve ugrált végig a fiatalságán – hogy aztán elengedje, és visszatérjen önmagába. Választásai, döntései, kompromisszumai és elmúlt évei minden súlyával. Egyszer azt írtam: Woolfnál ez a pillanat a mindenség – amikor ránk zuhan a múló idő, egész súlyával, és rájövünk: nincs visszaút. Nincs út, mely összekötné a múltat a jövővel, nincs híd, mely képes lenne átívelni a két ember közti szakadékot. Szálegyedül állunk az elmúlással szemben, tökéletes, borzasztó magányban. McGregor értelmezéséből kiéreztem ezt a gondolatot – és viszem magammal még nagyon sokáig a pillanatot, amikor Mrs. Dalloway elengedte fiatalkori énjét.
 

Az első darab lírai érzékenysége után a második rész, az Orlando könnyedebb és látványosabb – a színpadkép és a zaklatott zene már-már sci-fi-szerű körítést ad a műnek, ami nem is annyira idegen tőle, hisz Woolf fantasztikumba hajló humoreszkje az évszázadok során számos alkalommal nemet váltó Orlandoról szintén fricskát mutat a hagyományos elbeszélésnek. McGregornál Orlando története egyfajta felnövéstörténet. Gyermekként ismerjük meg, aki akkor még lehet egyszerre fiú és lány – viselhet félig lány, félig fiú kosztümöt, játszhat lányos és fiús játékokat, lehet boldog és felszabadult. Mígnem el nem jő a kamaszkor, és rabul nem ejtik a társadalmi konvenciók: ahol vagy férfi vagy, vagy nő; vagy férfiként táncolsz, vagy nőként; vagy férfias játékokat játszol, vagy nőieseket. Nem hogy átjárás nincs a szerepek közt, árnyalatok sincsenek. Ha változtatni akarsz, kinevetnek (ha gazdag arisztokrata vagy, mint Orlando), vagy eltaposnak és visszakényszerítenek a saját körödbe (ha nem). Ha az egyén szintjén nézzük, a felnövéstörténet vége a harmónia – amikor elég érett leszel ahhoz, hogy megbarátkozz lényed férfias és nőies oldalával is, elfogadd önmagad és úgy táncolj, ahogy belőled fakad. Ha társadalmi szinten nézzük, az Orlando-balett vége a mából nézve utópia – ahol mindenki abban a körben táncol, amelyikben szeretne és ha úgy tartja kedve, átugorhat egyikből a másikba. Játékos mű, játékos feldolgozás, az első rész pár szereplős minimálja után lenyűgöz a szereplők, színek, fények kavalkádja. Minden arra mutat, hogy ez a „nem annyira komoly” darab a háromságban – de ha belegondolunk, irdatlan mélységek húzódnak alatta. Mélységek, amikről Woolf korában még nem illett beszélni (őt is kinevette e mű miatt a komoly kritika, s csak már meglévő megkérdőjelezhetetlen renoméjának köszönhette, hogy nem történt rosszabb) – ma meg már állandóan beszélünk róla, mégsem jutottunk előrébb jottányit sem. McGregor ezt is roppant érzékenyen fogta meg.
 

És így jutunk el a záró, a Hullámok által inspirált darabig. Ahol már nem csupán a mű szereplői, de maga az írónő is színpadra lép – több formában is. McGregor elmondja a szünetekben vetített werkfilmben is, hogy nem akarta leválasztani a műveket Virginiáról, és tekintve, hogy a szerző személyisége, örök küzdelme az őrülettel mennyire áthatja minden írását, nem is igazán lehet. A Hullámok a legnehezebben befogadható a regények közt is, ahol a narratíva már valóban végletesen elmosódik, elmossák a gondolatfolyam hullámai, és nincs más, csak benyomások, villanások, emlékek, érzéki tapasztalatok, egy-egy kép, egy mondat, egy találkozó, melyekből összeáll egy élet. Ebbe a gondolatfolyamba sétál bele az írónő. Aki, miután meghallgatjuk búcsúlevelét, saját halálált eltáncolni jött színpadra – hogy aztán beolvadjon regénye szereplői közé. Ahogy Natalia Osipova leveszi a balettcipőt és beáll mezítlábas szereplői közé táncolni, akik hol úgy táncolnak, ahogy ő diktálja, hol szétcsúsznak, hol bábuként rángatják szerzőjüket, hol harmóniába csalják, az csodás allegóriája annak, ahogy a szerző elengedi az irányítást és rábízza a műre, hogy menjen, fusson, áradjon amerre akar. Ez a Woolf-féle tudatfolyam lényege, és bár tudjuk, hogy minden műve szigorú, sokkörös szerkesztési folyamat után nyerte el végleges formáját, azt is tudjuk, hogy az első megírást mindig egyfajta pszichózis, lázálmos érzelemkiáradás kísérte. Amelyben az írónő tán valóban akkor volt a legboldogabb, ha hagyhatta magát a szereplői által táncba vinni.
 
Persze, tudjuk, mi a vége. McGregor is tudja. A búcsúlevél nem véletlenül ágyaz meg a harmadik felvonásnak. Mégis, olyan érzékenységgel és szeretettel fogja meg Woolf műveit és olyan csodát komponál belőlük az emberi test nyelvére, hogy a pityergés ellenére is repesve hagyom ott az előadást. És hazaérve azonnal nyúlok a Mrs. Dalloway után – amúgy is régóta ért már az újraolvasás. Azt hiszem, ez a legtöbb, amit egy színpadi adaptáció elérhet.