Suzanne Selfors: Mentsük meg Júliát!

Bevallom, amikor először megláttam ezt a könyvet, és elolvastam a fülszöveget, azt gondoltam, „Ó, te jó ég, mi ez a hülyeség?”… Aztán Lobo annyira jót írt róla, hogy úgy döntöttem, nekem ezzel tennem kell egy próbát! Főleg azért, mert kamaszkoromban én is nagyon szerettem az időutazós-múltba repítős-múltmegváltoztatós történeteket. Ezért amikor szembe jött velem a könyvtárban, nem tértem ki előle. És nem csalódtam.

Mimi Wallingford híres színészdinasztia sarja, aki amióta járni tud, a család színházában játszik, akár akar, akár nem. Anyja saját egykori színészi ambícióit erőlteti a lányára, megspékelve a „családdal szembeni kötelesség” sulykolásával, így aztán Mimi csak titokban álmodozik arról, hogy Kaliforniába költözzön lázadó nagynénjéhez és orvosira járjon, miközben minden áldott este gyomorgörccsel és lámpalázzal lép színpadra a világ egyik legszebb szerelmes történetének Júliájaként. Akinek Rómeója az ügyeletes tinisztár, Troy Summer, aki miatt sikítozó kislányok hada lepi el a nézőteret.

Egy véletlen, egy rosszullét és egy titokzatos amulett segítségével Mimi és Troy egyszer csak visszarepülnek az időben és a XVI. századi Veronában találják magukat, ahol épp két család, a Capuletek és a Montague-k vetélkedése zajlik. Mimi Júlia jelmezében a Capulet házba kerül, míg Troy, aki Montague színeket visek, megsebesül és Lőrinc barát templomában lábadozik.

Onnantól kezdve, hogy ezek ketten Veronába kerülnek, én könnyesre kacagtam magam a hülyeségeiken. Mimi összefut Rómeóval, aki mást sem csinál, csak Róza után ácsingózik, és egy mafla kisfiúnak tűnik, aztán megismeri Júliát, aki viszont nem épp „feslő rózsabimbó”, sokkal inkább egy igazi kis rosszcsont bestia a maga tizennégy évével és gyerekes csínyeivel, égnek meredő loboncával. Júliát inkább imádni való gyerekként, Rómeót meg búskomor kamaszként ismerjük meg, nehéz őket drámai szerelmesekként elképzelni. A dráma el is napolódik, hiszen Mimiék érkezése megváltoztatja a történet folyását és ők ketten nem találkoznak a bál estéjén. Így aztán, ha ki akarnak kerülni Veronából, hőseinknek új irányba kell terelgetni a történetet és új véget kell találniuk, hogy a két gyerkőc ne haljon meg.

Júlián és Rómeón kívül az első számú humorforrás Troy, aki tökéletesen testesíti meg az idióta tinisztár alakját, semmit nem ért Shakespeare-ből, ünnepelteti magát a színpadon, és korlátozott értelmi képességeivel igencsak későn veszi észre, hogy tényleg Veronában vannak, addig meg van róla győződve, hogy elrabolták őket, és be akarja perelni Lőrinc barátot, amiért kontár módon varrta össze a lábát, és így nem tud fürdőgatyás klipet forgatni :) Persze a végén Troy-ról is kiderül, hogy több van benne, mint ami elsőre látszik, mint ahogy Mimi és Júlia is átértékelik a család iránti kötelességeket, és a gonosz anyákról is kiderül, hogy azért szeretik ők a gyerekeiket.

Nagyon könnyed, egy este alatt elolvasható, egyszerű kis ifjúsági történet ez, és ami fontos, nem is akar többnek látszani, mint ami. Engem mondjuk kicsit idegesített az, hogy Mimi egyes szám első személyben meséli el a történetet, folyamatosan ki-kiszól az olvasóhoz, és persze úgy beszél, mint egy tini, de ez már sajna a koromból fakadhat. Viszont nagyon jól elkapta az írónő azt a hangulatot, azt a stílust, azt a könnyed, humoros történetet, ami tényleg bejöhet egy kiskamasznak.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordította: Robin Edina