Képzeljünk
el egy olyan alternatív világot, ahol az emberek tizenhat éves korukban
magukba fogadnak egy démont, aki attól kezdve bennük él, irányítja az
érzéseiket, átalakítja őket. Démont magunkba fogadni kötelező, de
válogathatunk. Vannak különböző démontörzsek, lehet alkesz-, hernyó-,
sargatanas- vagy asmo-démonunk, és még számtalan fajta. Mindnek megvan a
maga „jó” tulajdonsága, de mind kér érte valamit cserébe. Az asmo démon
például vásárlásmániát olt a lányokba, akik aztán plázákban élik le az
életüket és hajszolják a pénzért megvehető szépséget, boldogságot. A
lill démon igéző nőt csinál a legrondább lányból is, cserébe viszont
élethosszig tartó szorongást ad. A sargatanas démon erőt ad, félelmetes
kinézetet és izomhegyeket, de elszívja a fiúk agyát. A tizenévesek a
démonoltás lázában égnek, a sztárok egy-egy démontörzset reklámoznak,
ki-ki magába fogad próbaképp egy-két démont, aztán lecseréli, de a
végleges választást senki nem kerülheti el.
Vannak
azonban, akik lázadoznak az előre kiszabott út ellen, mint a tizenéves
Lilith, aki anyja halála után az alkesz démon fogságából szabadulni
képtelen apjával él egy budai panelben. Mikor a szomszéd gyilkosság
áldozata lesz, Lilith élete fenekestül felfordul, jelekre lel, melyekből
arra következtet, hogy anyja mégsem halt meg, társaitól egyre jobban
elszigetelődik, ám hirtelen barátkozni kezd vele egy ködgrufti lány, aki
a démonok ellen küzdő csoporthoz tartozik. Lilith előtt feltárul egy új
világ lehetősége, egy olyan világé, ahol önmaga maradhat, ahol nem
irányítják démonok, ahol felveszi velük a küzdelmet, és ahol társakra
lel.
A
sorozat első, 9…8…7… című kötetében megismerjük Lilith-et és ezt a
démonok, ködgruftik, gruftik által benépesített Budapestet. Hogy hogy
kerültek démonok a városunkba, az csak a későbbi kötetekben derül ki, de
nem is érdekes, annyira jól működő, kompakt világot tár elénk
Böszörményi Gyula, hogy nem hiányzik semmilyen magyarázat hozzá.
Ifjúsági fantasy-sorozatokkal manapság Dunát lehetne rekeszteni, épp
ezért nagy öröm, amikor az ember kezébe ilyen kiemelkedő darabok
kerülnek. A könyv eleje egy pillanat alatt beszippant, és aztán nem
enged, még viszonylag felnőtt fejjel sem. A történet még csak alakul,
amikor már nyakig benne vagyunk a démonok uralta „alternatív”
valóságban, és nagyon nem nehéz belehelyezkednünk, talán mert annyira
nem is különbözik a mi világunktól. Veszélyes fegyver az allegória,
könnyen beletörhet a legjobb szerzők bicskája is, de Böszörményi nagyon
profin bánik vele. Épp annyi áthallás van a könyvben, amennyi ahhoz
kell, hogy „lássuk” magunk körül a valóságos démonainkat, de nem esik
túlzásba. Ez nagyrészt megmarad a folytatásokban is, bár egy-két helyen
picit azért rezeg a léc, de erről majd később.
Mindamellett,
hogy egy komplex, a miénkre hasonlító világot kapunk, izgalmas, pörgős
történetet olvashatunk a Rémálom Könyvek első részében. Lilith, miután
megtudja, hogy édesanyja valóban él, ám kísérlete, hogy megtalálja,
kudarccal végződik, és akiben a legjobban bízik, az is elárulja,
csatlakozik a gruftikhoz, akik profi démonvadászt képeznek belőle, ám
hibát követ el, amiért súlyos árat fizet. A könyv igazi különlegessége a
befejezése, ami két verzióban íródott, és az olvasók szavazata döntötte
el, hogy a második kötet melyik „utat” követi. Mivel egyben olvastam a
trilógiát, nem volt probléma, mert rögtön megnézhettem, de ha ezt a
megjelenéskor kapom meg, frászt kaptam volna, hogy nem tudom, most akkor
mi is van… Egyébként jópofa dolog, és kíváncsi lennék, hogy ha a
„másik” befejezés a nyerő, akkor vajon hogy hozta volna vissza a
történetbe a démonokat az író.
Mivel
a trilógiáról egyben írok, innentől kezdve óhatatlanul lesz néhány
spoiler, aki szeretné ezután elolvasni, és semmit nem akar megtudni az
első rész történéseiről, az inkább ne olvassa tovább, hanem vegye kézbe a
könyvet, mert érdemes!
Az
első rész végén Lilith, aki rátalált az édesanyjára és látszólag
„meggyógyult”, a folytatásban, a 6…5…4… című kötetben már a
démonvadászok csapatát erősítve küzd a Várost a démonoktól megtisztító,
és saját uralma alá hajtó Fenevad és a vele szövetséges démonasszony
ellen. Titokban, föld alatti mozgalomként kell működniük, hiszen a
„felszínen” minden visszatért a régi kerékvágásba, démonok nincsenek, az
emberek a maguk urai, a gőzgépek helyét felváltották a benzines
járművek, a Várhegy alatt pedig nincs titkos gruftiközpont. Látszólag,
mert a kevés látó továbbra is látja az emberek szemgödréből kikapaszkodó
démonfattyakat, és üldözi őket. Miközben Lilith-ék szövetségeseket
keresnek, és egyenként pusztítják a démonokat, a háttérben egy sokkal
nagyszabásúbb, az egész emberiséget fenyegető terv bontakozik ki. A
Fenevad, aki nem más, mint maga Lucifer, el akarja kerülni a számára
megjövendölt pusztulást, ehhez talált egy kiskaput a Végítéletben, s
azért állítja csatasorba démonhadát, hogy ezt elérje. Közben azonban őt
is elárulják, Lilith pedig két ellentétes erő közt találja magát, s
döntenie kell, merre haladjon tovább. Ő és a történet, hisz a második
könyv épp úgy ér véget, ahogy az első: két befejezéssel.
Bevallom,
a második rész kicsit keszekusza volt számomra, magán viselte a
trilógiák középső darabjának örök átkát: átvezetés a jól sikerült
felütés és a nagyszabású befejezés között. De valahogy túl sok benne az
árulás, túl sok a pálfordulat, túl sok a kavarás, a végére csak néztem,
hogy ki kivel van. Ráadásul jó néhány olyan szál, olyan utalás is
belekerült, amik tőlem nagyon-nagyon távol állnak, mint a Biblia, a
Harmadik Fatimai Jóslat, a Kabbala. Démonok uralta fantasy-ből hirtelen
nagyon misztikussá vált, teli vallási utalással. Persze azért nem kell
arra gondolni, hogy valami vallásos ámokfutás történik, semmi nagy
világösszeesküvés nem lepleződik le, Böszörményi ezeket is csak
eszközként használja a saját története érdekében, mégpedig jól és
láthatóan ő nagyon otthon van a különböző vallásos és misztikus
irányzatokban, csak nekem ez a része nem jött be annyira. És itt éreztem
először azt, hogy kicsit sok az áthallásból, nevezetesen a Hiszekegyház
mint titkos démonoltó gyűléseinél… Jaj! De azért jó néhány remek
megoldás került ebbe a kötetbe is.
Ahogy
írtam, a második rész vége ismét válaszút elé állította az olvasókat,
akik döntöttek (megint csak, marha kíváncsi lennék, hogy folytatódott
volna, ha…) így Lilith és a bujkáló démonvadászok a 3…2…1… című,
sorozatzáró kötetben egy pokolra hasonlító, a Fenevad által már nyíltan
uralt Budapesten folytatják útjukat. Külön-külön, ugyanis Lilith egy
sértődés miatt elindul megkeresni a rejtélyes Enoch-ot, aki hozzá küldte
küldötteit, ám rejtve hagyta céljait. Lilith egyre veszélyesebb
kalandok után eljut egy plébániára, megismerkedik valakivel, aki annyira
különbözik tőle, amennyire csak lehet, mégis a leginkább benne bízik
meg, rátalál az indigógyerekekre, megtudja, hogy Enoch nem más, mint a
Metatron, és lassan ráébred, hogy ő több, mint egy sakkfigura ebben a
játszmában, és ha ki akarja deríteni, ki is ő valójában, meg kell
találnia Enoch Apokalipszisét. Miközben mindenki elárulja, a gruftik
látszólag összefognak a Fenevaddal, lázadó angyalok veszik üldözőbe, és
Lilith helyzete egyre reménytelenebbnek tűnik, váratlan helyekről
érkezik segítség.
Ismét
csavarintott egyet a történeten az író, és olyan utat választott, amire
én a legkevésbé sem számítottam, de lehet, hogy ez az én hibám. Miután
végig meggyőzött minket, hogy Lilith „csak egy lány a
Krisztinavárosból”, kiderül, hogy mégsem, és egy rendhagyó
„kiválasztott-történet” veszi kezdetét. A befejezés minden képzeletet
felülmúlóan kusza és ember legyen a talpán, aki elsőre átlátja, hogy
akkor hogy is van ez az angyalokkal, a Metatronnal, a Fenevaddal, és
Lilith-el. Aztán miután kibogoztuk a szálakat, és megemésztettük ezt a
kusza-furcsa, ám tényleg érdekes befejezést, még kapunk egy olyan
lezárást, ami újra fülig érő vigyort csal az arcunkra.
Nagyon
üdítő volt ezt a könyvet olvasni a mindent elárasztó végletekig
lebutított ifjúsági fantasy-k között. Itt semmi sem egyszerű, nincsenek
nyálas szépfiúk, sem menő széplányok, vagy ha vannak, nagyon hamar
kihullanak a rostán, nincsenek nagy érzelmek, oldalszázakon át tartó
üresjáratok, szerelmes sóhajtozások, itt kőkemény akciók vannak, a
tinédzserek hétköznapi megpróbáltatásai egy-két démonvadászat közben
kapják meg az őket megillető helyet, a szereplők értelmesek, okosak,
saját világképpel, amiért küzdeni, tenni is mernek. Ha van nevelő célzat
a könyvben, akkor az, hogy ne hódoljunk be a divatnak, a többség által
előírt viselkedési, vagy öltözködési normáknak, ne akarjunk mindenképpen
„másokra” hasonlítani, merjünk önmagunk lenni. Elég csak végiglapozni
egy mai „trendi” magazint vagy megnézni valamelyik kertévé esti
műsorait, végigsétálni egy plázán, hogy tudjuk, erről manapság nem lehet
eleget beszélni, különösen az amúgy is identitászavarra, eltévelyedésre
hajlamos tiniknek. Én nem vagyok otthon az alternatív szubkultúrákban,
nem tudom, tényleg így viselkedik-e egy „gót” tini, és azt hiszem,
kezdek elég öreg lenni ahhoz, hogy idegesítsen a folyamatosan használt
tiniszleng, de a könyv sikere, és a neten szerveződő közössége arra
enged következtetni, hogy Böszörményinek sikerült megszólítania ezt a
réteget, ezt a korosztályt, amelynek a legnagyobb szüksége van ilyen
könyvekre, amik a saját nyelvükön szólnak hozzájuk, egy olyan
történettel, ami izgalmas, értelmes, pörgős, bele lehet élni magunkat.
Én meg nagyon jól szórakoztam rajta, és azoknak, akik szeretik a
keményebb ifjúsági fantasy-t, korra való tekintet nélkül szívesen
ajánlom, bőven van olyan jó, sőt jobban megírt sorozat, mint az
agyonsztárolt külföldi sikersorozatok legtöbbje.
Kiadó: Könyvmolyképző
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése