A
legkegyetlenebb varázslat könyvben és filmen egyaránt. Elő se kell
vennem, avagy meg se kell néznem újra; elég rágondolni, hogy
szíventaposson. Hogy miért épp most jutott eszembe? Igazán soha nem
felejtődött, kérdései nyitva vannak; elég, ha apróka „erkölcsi
döntéshelyzetekbe” kerülök, és teljes fegyvezetével fojtogatni kezd.
Eszembe jut, mert dilemmái lezáratlanok. Mert „nyitva maradt” bennem a
könyv, lehunyt szemem előtt is pereg a film. Mert lehet hogy az életem
kevés lesz meglelni az igaz választ; vagy csak én vagyok „kevés”
szembenézni vele, hogy régesrégesrég válaszoltam én is Gyurica úr
kérdésére: Tomóceuszkatatiti lennék-e, vagy Gyugyu.
I.
1944
őszén a nyilas hatalomátvétel után Budapest egyik kiskocsmájában – a
szokás hatalmas úr – estéről estére összegyűlik egy asztaltársaság.
Gyurica úr, az órás, Király úr, a könyvügynök, Kovács úr, az asztalos, s
a mindenki által kedvelt, csaposból lett kocsmáros: Béla kolléga.
Kisemberek ők, a kispolgári miliő áldott-átkozott emlékű gyermekei. Nem
akarnak sokat az élettől, csak azt a tisztességes, élhető keveset, amit
akarni lehet, amiről azt hiszik, jogukban áll akarni. Mondjuk egy kis
könyvritkaságért cserélt borjúszegyet vacsorára, a pohár bort, amit ki
tudja honnan szerzett Béla kolléga ezekben a nehéz időkben, a Darling
cigarettát a bor mellé. Évődő, baráti beszélgetést, egy kis nyugalmat a
vészben.
Összeszokott
társaságukba csöppen egy este Keszei Károly, a hadirokkant fényképész.
Épp aznap este, amikor a kocsmába két nyilas is betér, egy kis
pálinkázásra. Kellemetlen közjáték? Épp aznap este, mikor Gyurica úr a
maga szokottan gunyoros modorában – megelégelve a többiek vélekedéseit a
hatalmasok nyugtalan álmáról és a kisember nyugodt lelkiismeretéről –
felteszi a kérdést: ha módjuk lenne haláluk után feltámadni és
választani, vajon kinek a sorsát vállalnák? A gazdag, korának erkölcsei
szerint élő, lelkiismeret furdalás nélkül „rabszolga-tartó” zsarnok:
Tomóceuszkatatiti, avagy az agyongyötört, vert sorsú, de tiszta lelkű
rabszolga: Gyugyu életét? Az „erkölcsi szennyet” nem is érzékelve
teljes-boldog, avagy az erkölcsében tiszta, de nyomorult életet?
Aznap
este egyedül az ismeretlen vendég, Keszei vállalná felemelt fejjel a
rabszolga-létet, de Gyurica úr kétségbe vonja a szavai hitelét. A
társaság úgy bont asztalt, hogy kimondatlanul is hazahurcolja magával
Gyurica kérdését. Egyik sem tudja még, hogy az önérzetében sértett
fényképész gondoskodott róla: a kérdésre adott válasz kényszere ne
legyen puszta teória.
Lehet-e
az ember „kisvilága” élhető, ha a „nagyvilág” megbolondult? Egyvalaki
van a társaságban, aznap este, akinek hite szerint a „nagyobb
tökéletesség birtokában” lévőnek kötelessége a tévelygőket a helyes útra
terelni. Egyvalaki érzi feljogosítva magát, hogy „eszmei
feljebbvalósága” (valójában kisszerű elégtétel-vétele) okán leckéztesse a
többit. Mert ez a lecke a belesodort lelkek számára igazi pokolra
szállás. Amit hitük szerint nem érdemeltek ki – pedig a hatalom, amely
játszik velük, úgy véli, hogy ők az igazi veszély. A helyes útra
terelés: totalitárius gondolat, minden forradalomé és terroré. S minden
forradalomnak és terrornak az igazi ellenségei azok a jótét lelkek, akik
szuverének szeretnének maradni. Csak embernek maradni a farkasok
között. Akik azt hiszik, lehet véleményük, gondolhatnak amit csak
akarnak. Lehet magánéletük, ami a köz életétől független erőtérben
létező, tiszteletben tartott, védett közeg.
Ha
valaki nem olvasta még ezt a könyvet, a huszadik századi magyar
irodalom talán legsokrétűbb „rejtett kincsét” nem ismeri. Ha bárki úgy
véli, túlzok, nézze meg legalább a belőle készült filmet, Fábri Zoltán
felejthetetlen remekét. Számomra ez a film az adaptációs etalon:
alázattal, de azonos nívón mozog a más médium nyelvén, olyannyira, hogy
szinte teljesen mindegy, olvasod-e avagy látod előbb. Mert további
ízeket bont ki a film a könyvből, avagy a könyv a filmből, a műfaji
eszközkészlet-különbség itt mindkét esetben érték-többletet teremt.
Idáig
tart az ajánló. Ezután kénytelen leszek egyre többet feltárni a könyv
cselekményéből ahhoz, hogy indokolhassam, miért tartom ilyen sokra e
művet. Ha valaki nem olvasta-látta még, az első élmény erejét csökkenti,
ha továbbhalad, s bár nem a cselekmény fordulataiban rejlik a mű ereje,
az élmény intenzitása megéri a türelmet. A folytatást elsősorban
azoknak ajánlom, akik már ismerik a könyvet, vagy a filmet.
II.
Egyvalaki
van a társaságban, aki akár erőszakkal helyes útra terelne, és nem
Gyuricának hívják. Bár Gyurica úr gőgje is megérne egy misét. A
szkepszis, a fásultság, a veszteség emberének gőgje. Amely mögött azért
ott rejtőzik az „én legalább teszek valamit ez ellen a borzalom ellen”
cselekvése. Furcsa ez: akik hasonló helyzetben életeket mentettek, a
leggyakrabban a „mi mást tehettem volna” egyszerűségével válaszolnak a
kérdésre, hogy miért vállalták azt, amit. Gyurica azért bonyolultabb
eset. Természetéből fakadóan „nem mehet el szó nélkül” az önjelölt
világjobbító: Keszei szavai mellett, a hamis prófétálás és főleg a hamis
pátosz mellett, amit a „ki lennél, ha választhatnál” vegytiszta
(ezáltal alapjában hamis) gondolatjátékára adott válaszul mond ki a
fényképész. Keszei fennszóval választja Gyugyut, amire Gyuricának csak
az a válasza lehet: Keszei hazudik. A nyílt és kíméletlen sértés, a
kimondott szó: „hazudik” teszi az asztaltársaság minden tagját
áldozattá? Vagy maga a tény, hogy egy fanatikust is gondolatjátékra
hívtak aznap este, ahogyan Gyurica tette a kérdése feltételével? Keszei
sérelmes ember, hiszen hadirokkant, aki a saját szenvedéseiből
világjobbító küldetéstudatot kovácsolt. Ez is egy fontos lecke:
általában a sérelmes emberek jobbítanának erőszakkal, a legkönnyebben ők
fanatizálhatók. És ők alkalmatlanok a leginkább az efféle gondolati
játékokra: számukra minden véresen komoly.
Persze
legalább annyira szól Király úr, a könyvügynök, vagy Béla kolléga felé
Gyurica kérdése, hogy Tomóceuszkatatiti legyen-e, avagy Gyugyu – a
legkevésbé talán épp Kovács úrhoz, az asztalosmesterhez szól a kérdés,
akinek végül is az órás felteszi. Király is, a kocsmáros is egyfajta
„vállalt kicsiség” mellett tesz hitet, ami a részükről legalább annyira
hamis gesztus, mint Keszei „prófétálása”. Király úr, táskájában a
szeggyel (disznófarkat se kapni akkoriban), és Béla kolléga, aki
pálinkát és bort szerez, aki cigarettával kínálja a többit, tehát a két
„ügyes kiskapitalista” tetszeleg itt egy hamis vállalásban; ami legalább
annyira sérti Gyurica fülét, mint a fényképész pátosza, régi barátság
ide vagy oda. Az órás pontosan tudja, hogy a barátai becsapják magukat,
az óvatlanul feladott lecke nekik is szól. Mert óvatlan, s a
következmény, az igazi „lecke” (a végén) leginkább épp Gyuricára vár.
Az
asztaltársaság feloszlik, mindenki megy a maga útján. Kovács úr,
szegény, nem tud és nem is akar választani – de mélyen megérintette a
kérdés, egész este ezzel gyötri magát. Még a feleségének is elmeséli,
vacsora közben, és utána is erről folyik közöttük a szó. Életük tisztes
élet, ha szegényes is, legalább becsületes. Mégis, az éjszaka sötétjében
néz szembe vele (az esti imájában gyónva meg a gyengeségét), hogy nem
tudná tudatosan Gyugyut választani mégse.
Béla
kolléga bezzeg pontosan tudja: „…nem játsszuk meg magunkat Gyugyunak”. A
kocsmáros tudja, hogy kicsoda, még ha nem is gondolkodik sokat felőle.
Miközben inkasszót csinálnak az asszonnyal este (25-ike van, a
„mindenféle” kifizetésének a napja), miközben osztanak és szoroznak, kit
kell megkenni az áruért, kit kell lefizetni az életért, elmondja a maga
filozófiáját: a „farkastörvényeket” kell betartani: „úgy kell
spekulálni, mint egy bűnözőnek”. A kimondatlan szabályokat kell, azt a
folyvást változó követelményrendszert betartani, amit a társadalom
inkább tagadna, de ennek az olaján fordul a világ tengelye mégis.
Tisztesség? Ugyan. Csak működjön. Gyurica kérdésére egyértelmű a válasz,
szégyellni se kell: „Tikitaki”.
Nem
úgy, ahogy Király úr szégyenli magát. A pásztoróráért, ahova siet
(„micsoda szája van a dögnek!”), ami minden igyekezete és ügyeskedése
ellenére a drágán szerzett borjúszegybe kerül. Mégsem viszi haza hát, a
feleségének – persze talán azért is szerezte, maga előtt is eltagadva az
igazat, hogy legyen mivel „szolgálni” a szeretőjének. Ugyanis a
könyvügynök „vezeti meg” magát a leginkább az asztaltársaság tagjai
közül: gyakorlottan hazudik magának. Ismeri azt az életet, amit élni
szeretne, avagy azt hiszi, hogy ismeri, de a könyvei követelmény-világát
nem tudja az életébe kapcsolni, nem tud az ideába életet lehelni – mert
így nem is lehet. Neki a hajnal végképp elkésett, részeg hazatántorgása
kell, hogy belássa, az életével Tomóceuszkatatitit választja, ha
akarja, ha nem.
Gyurica
úr nem gondolkodik a saját kérdésén. Más dolga van. A három saját
gyermeke mellett titokban menekült gyerekeket rejteget. Főz rájuk,
harisnyát stoppol, ő a tanáruk, kis rejtekviláguk egyetlen felnőtt
tagjaként. Aznap este is egy gyereket vár, talán az utolsót – nincs több
helye. Finoman ellenpontozódik a szinte „szent-emberi” rajz: a
legidősebb gyereklány, Éva rosszullétéről nekünk, az olvasóknak kell
eldönteni, vajon a kislány első vérzése jött-e meg, avagy (az este
elhangzott froclik, elgondolt pletykák segítségével íróilag mintegy
megágyazva a gondolatnak) az órás „kapott-e rá a pipihúsra”. Mégis, ő az
egyetlen, aki a „szeretet jegyében” áll. Van egy mondás: „Ha tudtok,
szeressetek. Ha nem tudtok szeretni, legyetek igazak. Ha igazak se
tudtok lenni, legalább tartsátok be a törvényeket.” Amíg az
asztaltársaság többi tagja megáll az írott-íratlan törvények
betartásánál, avagy konstatálja a „megigazulás” kudarcát, addig Gyurica
áldozatot vállal, minden hivalkodás nélkül. Épp ő, aki – mondjuk ki:
pökhendi - meggondolatlanságával „megágyazott” a tragédiának.
III.
Mert
Keszei feljelenti őket, s a nyilasok elviszik a négy barátot. Verés,
megaláztatás, a kínzás „bevett formái” után a „civil ruhás”, az
ideológus fejti ki aztán mi dolga is van a hatalomnak az ilyen
kisemberekkel. „Robbantanak? Azt mondom: bagatell. Megölik néhány
testvérünket? Bagatell” Az ellenszegülők marginális kisebbség,
„elfogynak, slussz, passz”. Ami nem bagatell: megtanítani ezt a négy
embert, hogy nem becsülhetik önmagukat. Hogy valóban „légypiszkok a
világ asztalán”, akikkel érdemtől függetlenül csinálhat azt az önkény,
amit csak akar. A "civil ruhás" gondolatmenete Keszei gondolatmenetének
következetes továbbgondolása, s mint ilyen túlmutat a konkrét, ábrázolt
koron. Ez minden önkényuralomra jellemző, ideológiától függetlenül. Ez
ugyanúgy a kitelepítések „levegője” is, mint a lágereké, keleten és
nyugaton. Az ideológia kulcspontjai: a kiválasztott kevesek, a tömegek, a
terror mint pedagógia korfüggetlenek.
Mint
ahogy a „civil ruhás” módszere is, az önbecsülés elvételére, habár a
belerejtett utalás ezúttal egyértelműen keresztényi. A négy barát
szabad, ha egyenként odalépnek egy a kezénél fogva fellógatott, véresre
vert ellenállóhoz, és adnak neki két pofont. Sem Király úr, se Kovács úr
nem vállalja ezt a bűnt, Béla kolléga a nyilasok ellen fordul. Akik
magukba nézve nem tudtak, vagy nem akartak Gyugyuk lenni, a poklok
órájában a mártíromságot választják. Nem adják fel az emberséget, a
bőrükért. Gyurica az, aki odalép, és pofoz – viszont ő nem tehet mást.
Az általa felállított „tiszta képlet” helyett a bújtatott életek
kényszerítik; ha pusztul, azok is pusztulnak, akiket megmentene. Inkább a
„lelkét”, a hiteit, önérzetét hagyja veszni. „Önmagát” – ez a
legnagyobb áldozathozatal.
Az
ember, aki feltette a kérdést, amire valójában nincs adekvát válasz: az
életben nincsenek ilyen vegytiszta helyzetek. És mindig a túlélőknek a
nehezebb. A mártíromság megtisztít, túlélni viszont mindig kicsit
mocskosabb dolog. Minden túlélő hordozza magán a bélyegét a kimondatlan
gyanúnak: a kiállás helyett a bújás, a „megtartás” helyett az
„elveszítés” embere, a „létért” az „életet” adta. Akár a másokét, ha a
vészt úgy úszta meg, hogy maga is „vésszé lett”. Sánta Ferenc nem állít
kevesebbet: van olyan meghozott áldozat, ami egyben a legnagyobb bukás.
Van olyan szentség, ami önmagát ítéli pokolra.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése