Ingo Schulze: Adam és Evelyn

1989 augusztusában a Kelet-Berlinben élő Adam sokezer honfitársához hasonlóan autóba ül és Magyarország felé veszi az irányt, hogy aztán a Balatonon megpihenve várják a bizonytalant, a határnyitást, és vele az új élet eljövetelét, vagy épp a kudarcot. Ingo Schulze új regénye sajátos emléket állít annak a nyárnak, annak a hangulatnak és annak a sokezer németnek, akik a totális bizonytalanságban útra kelve elindultak egy szebb, jobb, szabadabb élet felé. Aztán ott kaptak, amit kaptak. Igazság szerint egészen mást vártam ettől a könyvtől, Schulze előző könyvét, az Új életeket a német rendszerváltás nagyregényeként írták le, és ezt is úgy reklámozták, mint egy nagyon politikus, nagyon komoly könyvet. Pedig egyáltalán nem az. A politikai tartalom nagyon is visszafogott, Schulze nem foglal állást, annak nem is lenne helye ebben a könyvben. Egy egészen egyszerű, hétköznapi kis történetet kapunk, egy párkapcsolat kisebb-nagyobb drámáit, amik véletlenül épp olyan helyen és időben játszódnak, amik valahol sorsfordítónak számítanak.

Adam, a kelet-berlini női szabó tökéletesen elégedett a maga kis életével, aranykeze van, kuncsaftjai imádják, gyönyörű kreációival új testet ad a hozzá forduló nőknek, akik aztán ezt bőségesen meghálálják. Épp egy ilyen hálakitörés közepén bukkan fel élettársa, a jóval fiatalabb Evelyn, aki csalódásában összepakol és Adam helyett barátnőjével, Simone-val és a nyugatnémet Michaellel vág neki a Balaton felé vezető útnak. Adam szerelme után indul, ősöreg Wartburgjával, Heinrich-el és egy teknőssel, Elfriedével. Hol együtt, hol külön utaznak, itt-ott találkoznak, aztán szétválnak útjaik, Adam átcsempész a határon egy stopposlányt, aztán mindenki kiköt a Balatonnál, ahol addigra már több ezren sátoroznak a határnyitásra várva.

Miközben Adam vissza akarja szerezni szerelmét, Evelyn és Michael egymásra talál, a nyugatra készülő Simone pedig mérgében hazautazik, újra meg újra felmerül a határátkelés lehetősége. Adam annyira el van foglalva az Evelyn elvesztése felett érzett bánatával, hogy észre sem veszi, hogy a lány is nyugatra készül, olyan, mintha csukott szemmel és füllel mászkálna a Balatonon, és észre sem venné, mi folyik körülötte. Ha nagy ritkán szóba kerül, akkor sem érti, miért akar mindenki nyugatra menni, nincs ott semmi, ami számára jobb lenne mint keleten. Nem érti Evelynt sem, aki miután nem járhatott egyetemre, pincérnőként dolgozik, ám egy szabadabb, jobb életre vágyik, tanulásra, utazásra. Adam a saját kis behatárolt közegében érzi jól magát. Miközben az emberek ezrei lélegzetvisszafojtva várják a határnyitást, Adam a hazautat tervezi, műhelyéhez, kuncsaftjaihoz, Evelynnel. Ám amikor választania kell, a hazaút helyett Evelynt választja, és együtt kelnek át a határon, együtt indulnak nyugatra.

Azt írtam, egyszerű kis történet, de csak a felszínen az. Aki hajlamos szimbolikát keresni a könyvekben, az itt is megtalálja a magáét. Nem véletlen a bibiliai párhuzam, amit már a fülszöveg is emleget, Adam valóban egyfajta paradicsomból való kiűzetésként éli meg a nyugatra távozást. És nem politikai okokból, nem ragaszkodik ő az NDK-hoz, egyszerűen a saját kis jól bejáratott életéhez ragaszkodna, elutasít minden változást, nem véletlen, hogy nem is találja a helyét a nagybetűs „Nyugaton”. Tipikus keletről jött, életképtelen kisemberként látjuk őt nyugaton, aki nem talál munkát, nem érzi otthon magát, hiányoznak a megszokott gyökerei. Hozzá képest Evelyn a talpra esett, a szabadságból új erőt nyerő fiatalság megtestesítője, rögtön feltalálja magát, lakást kerít, egyetemre iratkozik, reménnyel, bizakodással tekint a jövőbe.

A párkapcsolati drámák, vonzások és választások közepette kibomló politikai események, az elválások és egymásra találások, a nyugatra szakadt keletiek útkeresése nagyon furcsa kis elegyet eredményeznek, amit élvezet olvasni. Schulze érdekes eszközt választott a könyvéhez (mást még nem olvastam tőle, nem tudom, máskor is így ír-e), szinte teljesen lecsupaszított párbeszédeket ír, olyan, mintha drámát vagy szövegkönyvet olvasnánk, alig vannak leírások, ráadásul a regény rendkívül rövid – két-három oldalas – fejezetekre, „jelenetekre” van felosztva. Ezzel alaposan el is távolít minket a szereplőitől, egyikük sem kerül közel hozzánk, kívülállóként szemléljük útkeresésüket.

Ami a könyv legnagyobb erénye, az a hangulata. Én nagyon gyerek voltam még a határnyitás idején, semmire nem emlékszem a politikai eseményekből, a közhangulatból, de nagyon is jól emlékszem a nyolcvanas évek végének és a kilencvenesek elejének balatoni nyaraira, arra a hangulatra, azokra az ízekre, hangokra, szagokra, az endékás trabik kipufogógőzére, a mustáros virslire, a termoszos kávék illatára a strandon, a kempingekből tömegével tóduló németekre. Ez mind-mind tapinthatóan benne van a könyvben, olvasás közben szinte ott érezzük magunkat ’89 nyarán, a Balaton partján.

Nagyon könnyen olvasható, egy este alatt simán kivégezhető kis könyv, aki vágyik egy kis múltidézésre, annak bátran ajánlom, élvezetes, könnyen emészthető történettel, a felszín alatt megbúvó komoly gondolatokkal, mondanivalóval. Amivel viszont csak akkor kell foglalkoznunk, ha akarunk. Ha nem, élvezhetjük egyszerűen egy utazás történeteként is.

Kiadó: Európa

Fordította: Nádori Lídia