Számtalan,
apró árnyalatokban különböző módja van annak, hogy a számunkra idegent,
a „máshol”-t elmesélje valaki. A legszemélytelenebb, fényképekkel és
térképekkel telipakolt, látnivalókat soroló útikönyv és a szubjektív,
„ezt láttam és így éltem át” hangulatait mesélő útinapló végletei között
annyi lehetőség van – szinte ahány idegen világokra kíváncsi olvasó. A
legnehezebb útra mégis az a mesélő tér, akinek a legfontosabb
mondanivalója az a személyes, szinte intim folyamat, ahogyan az utazás
átformálja őt magát.
Sajátos
tükör-helyzet ez: ahogyan az érkező lassan elfogadja az idegen szagok,
zajok, az ismeretlen szokások és tabuk számára addig akár
elképzelhetetlenül idegen világát, a tükörből nézve a világ fogadja el a
más értékrendet, érintkezési normákat a „bőrén hordozó” idegent. Végül
az utazó „belelép a tükörbe”, s miközben otthonra lel az idegenben,
egyben önmagára is rátalál – a más életrendű világ „megtanulása közben”
önmagáról tanul a legtöbbet. Sóvári Mónika így „tanulta meg” Sanghajt,
így szeretett bele a városba, és amilyen szerencsések vagyunk, leírta
nekünk ezt: a legnehezebb utat, önmagához.
Manapság
nem így tanulunk utazni. Lopott időket, párheteket töltünk idegenben,
gyakorlott utazók rutint fejlesztenek a „mit nézzünk meg és mit ne”
dilemmájára, a szokatlan kezelésére, a másmilyenre csak szinte mint
panorámaképre pillant az ember, persze nem is tehet mást: pihenni jött,
az otthont kipihenni. A drámaian másmilyet, legyen az gesztus, helyi
norma, vagy akár étel, ital, csak kiskanállal, óvatosan adagolva javallt
fogyasztani, érteni a másmilyen életet úgyis képtelenség, akárcsak egy
annyira különböző nyelvet mint a kínai. Így utazunk, mert erre van idő –
ezért volt annyira üdítő legalább olvasni erről a másféle utazásról.
A
régiek utaztak úgy, ahogyan Mónika: ez volt az utazás igazi értelme,
hogy út közben ismerd meg a miliőt, ahol jársz, és ismerd meg önmagad. S
ezt a megismert önmagad hozd aztán haza. Két elválaszthatatlanul
összefonódó rétege van ennek a könyvnek. Belepillanthatunk a kötet által
Sanghaj hétköznapjaiba, olyasvalaki szemén át, aki túlléppett a
„kolónia” határain, aki kínaiul tanult, hogy értse maga körül a
beszédet, aki valóban belekóstolt az ottani életbe, empátiával, mégis
kritikusan. Az író kíváncsi, tágra nyitott szemmel figyel, és szelíd, de
szókimondó stílusban rakja elénk, amit észrevesz Sanghajból. Lehet,
hogy egy sinológusnak felszínes lesz amit leír a kínai kultúráról, de
olyasmit ír le az ottani hétköznapokról, mégpedig életszagú, élvezetes
epizódokban, amit a tudós nem. A saját tapasztalatot használja mindvégig
bázisnak, és ez süt a lapokról. Másfelől viszont az itthon maradtak, az
egykori otthon, a család történetei, és főleg az erős jellemű édesapa
emléke tör fel újra meg újra a szerzőből, amikor az élet ilyen-olyan
helyzetekkel kínálja Sanghajban. Az eltávolodás térben és időben nemcsak
sebeket gyógyít, nemcsak elmaszatol, kiemeli azt is, ami maradandó. A
nyersen kimondott bölcs szavak távolság ide vagy oda, velünk maradnak,
egyszerűen azért, mert működnek. Ha van kritikám a könyvvel
kapcsolatban, leginkább ez: bár még többször juthatott volna szóhoz az
apa!
Minden
igazi utazás gyógyulás, a szó legteljesebb értelmében. Én olvasni
(egyebek közt) ezért szeretek – mert a jó olvasmánynak gyógyító ereje
van. Hálás vagyok a sorsnak, hogy elémsodorta ezt a könyvet, remélem,
sokan megveszik és sokan lelnek majd örömet benne. Szívesen ajánlom
mindannyiótoknak.
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése