Két karácsonyi sorozatról

Januárban karácsonyi sorozatot ajánlani, hát bocsi 😊 de még talán pont beleférek az ünnepi időszak levezetésébe – legalábbis még sok helyen állnak a karácsonyfák, villognak a karácsonyi fények, az asztalon ott figyelnek a szaloncukor utolsó darabkái. Ha olyan karácsonymániások vagytok, mint én, akkor ezekben a napokban ti is kapaszkodnátok még az ünnep érzetébe – pláne, ha a minimum embert próbáló tavalyi év után olyan szép karácsonyi szünet jutott nektek is, mint nekem. Szóval ez egy kicsit ilyen terápiás írás is lesz, hátha azzal, hogy leírom az élményt, könnyebben engedem pihenőre a karácsonyi díszeket. Ráadásul az egyik sorozat a karácsonyi tematika mellett is simán működik bármelyik évszakban…

 

Dash & Lily
 
No nem a Dash & Lily. A Netflix karácsony előtti egyik nagy dobása az itthon is népszerű ifjúsági könyv, a Dash és Lily - Kihívások könyve adaptációja. Minden karácsony előtt ráéhezek egy kis kulturális junk foodra, ennek köszönhetően olvastam például Trisha Ashley Karácsonyi szerelem című remekét (amúgy nem rossz, de másodszorra már irritáltak annyira a hibái, hogy azt a tradicionális angol vidéki karácsony bűbájos leírása sem tudta feledtetni…), nyilván így csúszik le minden karácsonykor a Reszkessetek, betörők meg a Rossz anyák karácsonya; és igen, így kötöttem ki december 23-án egy romantikus tinisorozat előtt – amit aztán végig is néztem egy ültő helyemben. Annyira cuki ez a cucc, hogy az már néha fáj – mint amikor fogfájásig tömöd magad édességgel, de azért csak folytatod. Amúgy szellemes is, és perszehogy könyvmoly énünket elbűvöli, hogy a fura (magába fordulósan, amolyan trendi mód depisen, nagyon felnőttesen fura) srác és a fura (bohókásan, magából hülyét csinálósan, kamaszok közt igazán cikisen fura) lány egy régivágású könyvesboltban hagyott jegyzetfüzetben kezd üzengetni egymásnak.
 
Lily családi öröksége a kincskereső játékok iránti szerelem, s amikor az amúgy karácsonymániás lányzó szembesül vele, hogy ezt az ünnepet biza magányosan kell töltenie, oda a családi egyenpizsamás parti, nem kevésbé zakkant bátyja segítségével várost átszelő kincskeresésbe fog – melynek végén remélhetőleg ott várja a csupa nagybetűs szerelem. Olyan kamaszos módon. Dash meg, aki amúgy utálja a karácsonyt, és egyébként is épp világfájdalma van és magányra törekszik, belemegy a játékba – de csak mert ennél furábbat nehezen tudott volna elképzelni. És a rejtvények egyre követik egymást. Minden megfejtett feladvány jutalma egy újabb infómorzsa a másikról; minden rejtekhely egy újabb szelet a látszólag unalomig ismert New York (már a filmes New York) eldugott kincseiből; minden lépés egyre közelebb visz a karácsony szelleméhez… Aztán persze beüt a krach. Egy exbarátnő itt, egy családi fennforgás ott, szobafogság, mással elcsattanó első csók, az első berúgás, csalódás, csalódás, csalódás. Tényleg tök cuki kis sorozat ez, egészen addig, amíg el nem kezdett komolykodni és mondvacsinált nehézségek elé állítani a két kis lököttet, felhőtlenül vigyorogtam rajta. Majd jöttek a kiszámítható fordulatok, és pont olyan gyorsan elfelejtettem, ahogy a junk food szalad át rajtunk. Ez van, lehetett volna ez jó, de maradt erős közepes. A hangulatot viszont hozza, szóval ha csak karácsony kell, a sztori mellékes, akkor hajrá.

 

Új barát karácsonyra (Home for Christmas, Hjem til jul)

 
Egészen más ligában focizik a hülye magyar címet kapott Új barát karácsonyra – mondjuk fogalmam sincs, mit jelent az eredeti norvég cím, lehet, pont ezt. Ugyan a tematika karácsonyi, a hangulat pláne (még sokkal inkább, mint a csillogósra túldíszített New York az összes kliséjével – nem kérem, ez itt a tradicionális skandináv karácsony, minden karácsonyok legkarácsonyabbika, mániásoknak igazi kánaán), viszont a sztori és a mondanivaló egyetemes, a megvalósítás egészen kiváló, a humor angolabb az angolokénál, a főhős meg simán lemossa Bridget Jones-t a legmenőbb szórakoztatóipari szinglik versenyében.
 
A két évadot megélt (eddig) minisorozat főszereplője a harminc éves Johanne, aki három év után sem jutott túl azon, hogy szakított élete szerelmével – amire rendre emlékezteti is bájos családja, még bájosabb munkatársai, és (amúgy jó fej) barátai. Johanne szenved, de azért nem olyan nagyon – valójában egész jól elvan ő egyedül, van egy iszonyat klassz lakótársa, néha bulizik, néha pasizik, néha csak úgy van; de akkora rajta a családi nyomás, hogy állapodjon már meg, ahogy testvérei (két gyerek itt, három gyerek ott), hogy egy balul sikerült hagyományos karácsonyváró vacsin (ahol ő, mint egyetlen egyedülálló felnőtt a gyerekrészlegben kap helyet az asztalnál) bekamuzza, hogy van valakije. Anyuci rákattan a témára, látatlanban meghívja a vőjelöltet a karácsonyi vacsorára, nem marad hát más megoldás: négy hét alatt szerezni kell egy igazit. Beindul hát az őrült randivonat, kocsmai rapid randikkal, tinderrel, kollégákkal, barátok barátainak a barátaival, nagyjából mindenkivel, aki él és mozog a kisvárosban. Hogy aztán számos vakvágány után szenteste Johanne ugyanúgy egyedül üljön a vacsorán – mígnem csönget egy rejtélyes idegen.
 
Így van vége az első évadnak, aztán a másodikban persze kiderül, hogy ki csengetett (spoiler: egy futár), de az sokáig nem, hogy ki küldte a szekérderéknyi rózsát (rózsát, karácsonykor? brrr…) – és bár Johanne látszólag megállapodik valaki mellett, egy év hosszú idő egy friss kapcsolatban, történhet ez-az, s az új karácsony könnyen újra pár nélkül találhatja hősnőnket. Szerencsére a második évad nem ismétli egy az egyben az első fordulatait, a párkeresés és a mellékszálak is szintet lépnek, plusz becsatlakozik néhány új szereplő, akik épp arra erősítenek rá, ami az egész sori lényege lenne: hogy nem csak és kizárólag párkeresésből kell álljon egy ember élete. Vannak megtartó barátai, egyfelől. Meg hivatása, másfelől. Esetleg egyszerűen jobban elvan egyedül, mint szar kapcsolatokban, tele megalkuvással. Ahogy Johanne körül bomlanak fel megingathatatlannak tűnt kapcsolatok, úgy erősödik a humor alatt az egyébként eléggé kritikus mondanivaló: fogadjuk már el, hogy mindenkinek más jelenti a boldogságot, és ne akarjuk ráerőltetni a másikra a saját kizárólagos receptünket.
 
Mert hát azért na, ahogy ez a sorozat indul, az több mint bicskanyitogató. Nem elég, hogy az egyedülálló, gyermektelen nővérkét teljes természetességgel osztják be a kórházban a sokadik karácsony esti műszakra (hisz úgysincs kivel karácsonyoznia); a családja is olyan természetességgel oltja széjjel Johannét amiért még nincs férje és gyerekei, hogy legszívesebben szájba verném őket. Pont mert egyébként tűpontosan rávilágít mindennapi működésünkre – és itt most nem is kell nagyra nyitni és társadalmi nyomást kiáltani, elég, ha belegondolunk, hányan kaptuk már meg családi ebéden, osztálytalálkozón, temetésen, sátoros lagzin, hogy: és nálatok mikor jön a baba / mikor lesz az esküvő / mikor fogsz végre magadnak valakit? Életem végéig bánni fogom, hogy bizonyos helyzetekben nem mondtam egyszerűen annyit, hogy semmi közöd hozzá – ahogy Johannénak is azt kívántam volna, hogy mondja már anyuci szemébe (aki amúgy félrelépeget, de odase neki) hogy foglalkozzon a saját dolgával.
 
Szóval ez nem is igazán kis karácsonyi limonádé. Nem véletlenül emlegettem a bevezetőben Bridget Jones-t, nekem Johanne már örökre a skandináv Bridget marad – legalább annyira a társadalmi elvárások ellenére találja meg a boldogságot a mindennapjaiban és legalább annyira szabadszájú, vicces, nem konvencionális hősnő. Már csak azért sem, mert amennyit ez a csaj piál, azt nem teszi ki az ablakba egy romantikus hősnő sem (keblemre!), úgy tele van tetoválva, hogy egy fél rockzenekar elbújhatna mellette és olyan mocskos a szája, mint egy kocsisé. Viszont baromira őszinte, és végső soron csak nem hagyja eltántorítani magát attól, ami őt teszi boldoggá, függetlenül mások elvárásaitól. Valahogy így kéne minden elbaszott romantikus filmben. Nézzétek meg bármikor, tényleg működik ünneptől függetlenül is, nálam simán ott a helye az év legjobb sorozatélményei között – legkésőbb idén decemberben megnézetem Zolival is, odarakjuk a karácsonyi klasszikusaink mellé. Óóó és azt még nem is írtam, hogy miközben a csaj kedvenc filmje az Igazából szerelem (mi más?) annyira szellemesen szedik darabjaira a karácsonyi filmek legcukibbját, hogy már csak azért is emelem kalapom a forgatókönyvíró előtt (azzal együtt, hogy amúgy én is imádom…)!