Octavia E. Butler: Átváltozás, Hibridek

Octavia E. Butler Xenogenezis-trilógiájának első része, a Hajnal az eredeti megjelenése után harminc évvel is képes megdöbbentő erővel hatni – ma is bátor, újszerű és nagyon okos felvetései a saját ostobaságától látszólag megmenthetetlen emberiségről kiemelik a kortárs sci-fi mezőnyből. Az első rész alapján még nem lehetett biztosan megállapítani, mire is számíthatunk a folytatásban, lehetett volna ez egy klasszikus űropera némi morálfilozófiával nyakon öntve, el is ponyvásodhatott volna (a harmadik részben kissé túltolt fajok közötti szexualitás sajnos ebbe az irányba tolta) vagy mehetett volna sci-fi kalandregény irányba. Mindezek helyett a három rész együtt egyfelől nagyszabású hibrid-családregény (avagy: a fajok közti keveredésből létrejött mozaikcsaládok éppoly problémás viszonyokat hordozhatnak, mint napjaink emberi családjai), másfelől tudományos-fantasztikus szociológiai tanulmány az emberi mikro- és makrotársadalmak működéséről.
 

Az emberiség megérett a pusztulásra.
 
Butlernél szó szerint, hisz az emberi faj már kis híján kiirtotta önmagát a végső háborúban – amely után kétszázötven évvel az oankálik felélesztik űrhajójukon a maroknyi begyűjtött túlélőt. Az első rész felvázolja a túlélés látszólag egyetlen útját: a betegségektől megszabadított, felturbózott fizikumú emberek kizárólag úgy élhetnek túl - s tehetik le egy „új emberiség” alapjait - ha belemennek a géncserébe az oankálikkal. Melynek eredményeképp az „új emberiség” valójában változatos felépítésű ember-oankáli hibridekből állna. S illúzióink azért ne legyenek: bár az ember a teremtés koronája, az oankálik évezredek óta úgy élnek túl, hogy a leigázott fajok körében „szétszórják” saját génkészletüket, benépesítve ezzel a fél galaxist. Szóval jó eséllyel az ő génjeik lesznek az erősebbek, mi meg cuki, némi telepatikus képességgel rendelkező kisbaba helyett egy csápos szörnyet hozunk világra.
 
Ez a legrosszabb, ami történhet, gondolnánk – ám az Átváltozásban Butler épp az ellenkező forgatókönyvet festi fel. A második rész főszereplője a kis Akin, az első részben elsőként felébresztett Lilith ember-oankáli konstrukt fia, akit totyogósként rabolnak el családjától az emberi ellenállók. Akin látszólag teljesen emberi. Egy tökéletes kisgyerek, olyan, akire minden, az oankálik beavatkozását elutasító, az űrhajóról gyógyultan, ám sterilizáltan távozó, önálló falvakba tömörülő, a túlélésért bármire képes, ám fajként fennmaradni képtelen ellenálló vágyna. Mégis más. Annyira más, hogy felvetül a kérdés: valójában mi az ijesztőbb: a láthatóan más vagy ami normálisnak néz ki s csak később derül ki, hogy mennyire különleges? A csápos kis szörny vagy az emberi kisbaba, aki belül érettebb és okosabb, mint bármely felnőtt? Könnyebben fogadjuk el a mást, ha az láthatóan más, mint ha úgy néz ki, mint mi? Csak a látszat számít vagy valójában épp a megtévesztő látszat az, ami igazán ijesztő?
 
Akin nem csak külsőre emberi, köszönhetően annak, hogy részben az őt elrablók között nő fel, jobban ismeri az emberek gondolkodását, mint bármely oankáli (vagy bármely más konstrukt) – kötődik hozzájuk, átérzi félelmüket, sértettségüket, vágyaikat. A fiú, akit megfosztanak annak a lehetőségétől, hogy akár teljes értékű oankáli családtag legyen (hisz babaként elrabolják, még mielőtt kialakulhatna az oankálik körében kulcsfontosságú kötődése konstrukt testvéreivel), aki nem lehet tisztán ember sem (hisz az oankáli gének adta „plusz” kiirthatatlan), a mindenhonnan kilógó konstrukt lesz az, aki megnyitja az utat az emberiség számára egy „tiszta” fennmaradás felé. Akin megérti az embereket. Akit mindenhonnan kivetnek, mindennél jobban érti a számkivetettek szempontjait és vágyait. Érti azt, amit oankáli családja s immáron teljesen beolvadt anyja nem: hogy az emberiség sosem lesz képes feloldódni. Hogy menthetetlenek vagyunk. És mégis megérdemlünk egy újabb esélyt: esélyt arra, hogy elölről kezdjük, egy terraformált bolygón valahol az űrben, az emberi génkészlet minden hibájával, betegségekkel, erőszakos hajlamokkal, idegengyűlölettel. Megérdemeljük az esélyt arra, hogy újra a vesztünkbe rohanjunk.
 
És igen, ha makacsul elutasítjuk a változás lehetőségét, a fejlődést, a megújulást azért, mert ragaszkodunk az emberről kialakított megszokott képünkhöz – akkor megérdemeljük.
 

A Hibridek újabb fejezet a nagy családregényben, újabb szintlépés a fajok közti keveredésben. Főszereplőnk itt Jodash, szintén Lilith gyermeke, aki az első olyan oankáli óloj, akit emberi anya szült. Az ólojok az oankálik semleges nemű tagjai, akik nélkül nincs család, nincs párosodás, nincs ember-oankáli konstrukt. Jodash korán érkezett, a két faj közti géncsere még nem tart ott, hogy ember szülte óloj betölthesse funkcióját – ugyanakkor nyilvánvaló, a két faj közti együttműködés nem lehet teljes nélküle. Jodash a kulcs: ha emberpárra lel, túléli az átváltozást és képes lesz teljes értékű ólojként működni, a fajkeveredés sikeresnek tekinthető. Ám Jodash útja fájdalmas, kudarcokkal teli és okoz néhány meglepetést. Például amikor rálel egy rejtett emberi falura. Amikor új életformákkal ismerkedik. Amikor meg kell harcolnia önmagáért – már nem csak oankáli és ember mivoltáért, hanem azért, hogy maradjon belőle valami, bármi.
 
Jó párszor éreztem azt, hogy a harmadik részre kissé elfáradt a cselekmény és Butler kissé belebonyolódott Jodash és emberpárjai egymásra kattanásának boncolgatásába, az oankáli-ember szex részletezésébe, a konstruktok pszichoanalízisébe. Emellett a különböző emberi ellenálló csoportoknak most kevesebb tér jutott és mintha szélsőségesebben is lettek volna ábrázolva, mint korábban: picit elmentünk az „aki hülye haljon meg” irányba. Ami pont azért furcsa, mert az előző rész végén Butler végül is hitet tett amellett, hogy jár az emberiségnek még egy, idegen génektől független esély.
 
Ezzel együtt is a trilógia egésze szinte hibátlan és továbbra is több mint elgondolkodtató. Mit vagyunk hajlandóak feláldozni a túlélés érdekében? Egyáltalán mi jelenti a túlélést? Kizárólag az idegen behatástól mentes, makulátlan emberi génkészlet tovább élése? (Node: mit jelent a makulátlan? Hol húzódik a határ életmentő gyógyszer és veszélyes módosítás között? Földönkívüliek sem kellenek ahhoz, hogy ez ma mindennél aktuálisabb kérdés legyen…) Vagy a túlélést maga a fejlődés jelenti? Az emberiség méltó túlélése épp az, ha más fajokkal keveredve tökéletesedik, egyre jobb és jobb verzióban szóródik szét a galaxisban, még ha közben el is veszti emberi jellegét? Baromira érdekes kérdések ezek, és nagyon könnyű rájuk kizárólag szélsőséges választ adni – mindkét oldalról. Pláne mert egyébként Butler az oankálikat is úgy ábrázolja, ahogy egyébként a világtörténelem során az emberi gyarmatosítók működtek: nem nagyon hagynak választást. Vagy belemész a géncserébe, vagy kipusztulsz. Az elsőként felélesztett Lilith már felturbózott fizikummal ébred. Őt ki kérdezte? Lehet-e szabad akaratról beszélni ott, ahol a másik faj emberi értelemmel felfoghatatlanul fejlett egyede úgy manipulálja a neuronjainkat, hogy utána élethosszig képtelenek vagyunk szabadulni a bűvölete alól? Intellektuálisan borzasztóan érdekes az egész felállás, érzelmileg viszont könnyedén ott találhatjuk magunkat, hogy rohadtul taszít. Hisz akárhogy is nézzük, az oankálik önkéntes rabszolgaságra kárhoztatják azokat, akik vállalják a géncserét. Ugyanakkor: mégis megadják az esélyt az önálló életre, az új bolygón alapított új emberi társadalomra, ahol nincs fajkeveredés. S miért? Egy ember-oankáli konstrukt közreműködése miatt, aki képes volt változtatni az idegenek berögzült gondolkodásmódján. Valahol ez az egész trilógia legreménykeltőbb felvetése – hogy nem csak mi, emberek változunk meg visszafordíthatatlanul egy ilyen géncserétől, hanem mi is hatással lehetünk a másik fajra. Akármennyivel fejlettebb. Ez pedig már valóban lehet az értelmes túlélés záloga.

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András