Volt egyszer egy író, aki
szívesen kokettált rajzolókkal. Tele volt a feje bonyolult mesékkel,
olyanokkal, amit nem kizárólag szavakkal akart elmesélni. Egy nagyon bonyolult
mesével rólunk, az álmainkról - és a valóságunkról, amibe belealszunk. Ez a
nagyon bonyolult mese rengeteg régi meséből táplálkozott, amit az író másképp
értett, mint a hallgatók és olvasók java. Mást értett ki belőle, mint amit a
legtöbben. Mást mondtak neki az egykor megőrzött históriák, mítoszok, legendák
és hősénekek - mást látott mögéjük. Nem tudhatom, hogyan, milyen úton
csomósodott ebből a
mást látásból
össze ez a feketénél is feketébb köpönyegű alak, a mesék, egyetemes álmaink
mögött az Álmok Őre. Maga az író is csak nagyon óvatosan tárja fel ezt - talán
mert tudja: a bűvésztrükk is csak addig varázslat, amíg nem tudjuk a nyitját. Volt
egyszer egy író - még él ma is - szavak és képek varázslatos bűvésze, jókor és
jó helyen, a csillagok együttállásában, amikor egy iparág épp komolyabban vette
magát, voltak-vannak rajzolók, akikkel összefogva kiszolgálhatta a meséje
keltette igényt. Lettek olvasói, rajongói, lettek a meséjének szerelmesei.
Lefordították a világunk nyelveire, megszólalt magyarul is - első nekifutásra a
kiadás megtört, most futjuk a második kört a művével; a jelen pillanatig
gyönyörűen.
A gyűjtemény harmadik kötetét
tartom a kezemben. Ha nem ismered, véletlenül se ezzel kezdd, ezzel a kifogástalan
kivitelű könyvvel, nyisd ki az
első kötet első oldalán - ott van az eleje. Mert ez egyetlen, hatalmas ívű, a
szereplőkről való tudnivalókat és a világaik látványát is nagyon sokrétűen
adagoló mese - leginkább (saját műfaji testvérein kívül) a japánok
monogatarijaira (s a mai korba örökölt leszármazottjaira: a mangákra és
animékre) emlékeztető, sok hurkot vető, bőbeszédű, előre mutató, de az utolsó
lapjáig titkokat őrző varázslat. Egyetlen összefüggő történet, amit akkor
élvezel majd a legjobban, ha nem lapozol előre benne, ha nem tudsz róla semmit,
(magam ellen is beszélve) ha nem nézel utána sehol, ha nem böngészed a rendelkezésre
álló ismertetőket. Mert ha ráébredsz is, menet közben, hova futhat ki az egész,
addigra jó eséllyel te is szerelmes leszel a rajzok és szavak sugallta
varázslatba.
A harmadik kötetet tartom a
kezemben, aminek a történetei, csaknem mind egy antik mítosz finom
parafrázisára, az
Orpheusz éneke
meséjére csavarodnak, ahogy szőlőinda a leszúrt karóra. Orpheusz ebben a Gaiman
által újrajátszott világ-nézetben Álomúr/Oneirosz és Kalliopé fia. Az énekes,
aki halott szerelme után ered az alvilágba, a Végtelenek rokona, talán ezért
végtelen annyira a fájdalma, hogy vállalkozik erre a lehetetlen küldetésre.
Gaiman bevonta már ebbe a mesekörbe - az ő halhatatlanná átkozott fejéért indul
a
Thermidor füzetében Lady
Constantine a francia forradalomba. Most megkapjuk az eredettörténetét; annak
idején, 1991-ben ez a sorozattal párhuzamosan jelent meg, külön kötetben. Volt
ennek nyilván praktikus oka is (hogy a mítoszkincseink nem ismerő olvasó is
képbe kerülhessen), nekem fontosabb, hogy láthatom, mit gondol az Énekesek
Énekese útjáról Neil. Mert az a látvány, amit megalkot, ebben a történetébe
csalt nézetben is árulkodik az író szemléletéről, és legalább annyira
kifinomultan igazi a maga módján, mint Dino Buzzati (általam nagyra becsült)
rátekintése erre a mítoszra a
Szerelem utolsó látásra lapjain.
Sőt, merem mondani, hogy számomra most a Gaiman által sugallt eseménysor
Orpheusz mítosza - ahogy fontosabb lesz a hitnél és bizalomnál, a reménynél az
érzés, hogy rászedtek, hogy becsaptak, hogy Hádész tréfát űzött velünk, hogy
senki nincs mögöttünk... és így veszítjük el. Mindannyian így veszítjük el
Eüridikét - ha él, ha holt.
Ez úgymond a szőlőkaró - és ezt a
történetet indázza körül a
Rövid életek történetfolyama,
Delírium és Álom hosszas testvérkeresése, amikor Pusztítás, a renegát,
feladatát és családját hátrahagyó Végtelen nyomát kutatják. Ezt a történetet
visszhangozzák az elmesélt mesék a
Világok
Vége fogadójában - és ennek a mesének a következményeit nyögi a különböző
világokból utazókat fogadóba űző Vihar is. Persze a kilenc fejezetben elmesélt
testvérvadászat, és a hat epizódban elénk tárt, várakozást elütő mesék is jóval
többről szólnak ennél (vagy mondom így: természetesen önmagukról is szólnak,
megnézhetjük, hogy próbál Pusztítás teremteni, például) - de a szőlő sem szól
kizárólag a karóját markoló kacsokról. Azonban tényleg itt, ezeken a lapokon
veti el magvait a szemünk előtt (végre) az a dráma (szerkezetében inkább antik
sorstragédia), aminek következményeképp majd véget érhet egy Végtelen (az
általunk ismert, megszeretett formájában). Itt van előttünk, hogy
miért történhet meg - ami innentől
következik, az már csak a
hogyan.
Erről többet hiba volna elárulni, azoknak, kik szeretnék lapról lapra átélni,
ahogy én. Hogy eljussanak a gyászig, és elsirathassák, akit szeretnek; egy
helyen és időn kívüli helyen és időben - a Vihar után, amikor lecsillapodik.
Majdnem minden történet erről
szól. Mert van egy pár lapos bevezetőnk, a
Tériszony
(ami soha nem volt helyénvalóbb, mint ott, a kötet legelején); ott van a
Varjúparlament, s ott van a
Sandman-sorozat legendás, 50. száma, a
Ramadan - Hárun ar Rasid és Álomúr
alkujával; és a függelékben egy remek történet Vággyal és a legendák erdejével,
ahol az ember az igaz szerelmével találkozik: a
Hogyan találkoztak önmagukkal. Az utóbbi háromról nyugodtan
szólhatok teljesebben, mert a varázslatuk úgysem veszem el. A
Varjúparlament a
Találkozások ciklusának meséje (az előző kettő, a
Vadászat és a
Képlékeny terek az előző gyűjteményes kötetben olvasható), ebben a
történetben Daniel, Lyta Hall és Álomúr csecsemő gyermeke bóklászik át az Álom
birodalmának kapuján. Egészen Ábel házáig - ahol a három ősi mesélő, Éva, Káin
és Ábel mesél neki. Ábel meséje minden cukrozott elégtételmese archetipikus
tükre, cuki Álommal és Halállal, meg a testvérpárral, akik itt, a peremvidéken
végre
boldogan éltek, míg... Éva
története bibliai apokrif, Lilith-tel, a szűzzel, akinek nem volt neve, és
saját magával - az annyi alakban kultúrákba szüremlő három banya (a Morrigan
plédául) kap itt profán szentkönyvi távlatot. Káin meséje a mesélés igazi
kockázatáról szól, a tetszés igazi mértékéről, a varjak mesélőinek történetén
át - és arról, a valódi mese sosem ér véget ott, ahol a mesélője abbahagyja.
Elemi (és olykor véres) része a hatás, amit kivált. A három találkozás-történet
mítosz-kezelése is három tükör: A
Vadászat
elmesélte, hogy mennyire kötelez a saját mítoszod, vágyj akármire; a
Képlékeny terek így szól arról a
mítoszról, amikor mégsem mondasz le az akármilyen vágyról, s a
Varjúparlament megmutatja: a mítoszaink
olykor pusztán ennek az akármilyen vágynak önbeteljesítő hazugságai, amiért
mindig drágán fizetünk.
A legendák Bagdadjában eső
történet, a
Ramadan a
Messzi Tükrök
(vagy Távoli tükrök) sorozatának része, ahol minden történet a hatalom, az
uralkodás, az uralkodók lehetséges természetét vizsgálja (ahogy azt Neil
kifejti a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben) - nekem fontosabb, hogy mit
kezdenek a hatalom mítoszával. Hogyan próbáljuk megfosztani magunkat a
mítoszainktól (ahogy a
Thermidorban),
hogyan próbáljuk meg az egész világra kiterjeszteni (ahogy az
Augustusban), hogyan válhat személyes
mítosszá, minden körülmény ellenére (ahogy Norton Császár történetében); az
Ezeregyéjszaka előtt tisztelgő változat így játszik el azzal, hogyan tehetnénk
halhatatlanná. Az külön revelációt igéző pillanat, amikor kiderül, ezt a mesét
ki meséli, mikor, és kinek. Gaiman a kötetbe szerkesztett forgatókönyvben
elmeséli, hogy soha nem hagyott ennyit a rajzolóra, mint ebben a történetben P.
Craig Russellre - ráhagyva a panelekre bontást, az egész vizuális
megvalósítást. A Sandman legtöbbet idézett története, nem véletlenül. S nekem
is a személyes kedvencem.
Ami pedig a
Hogyan találkoztak önmagukkal meséjét illeti - van abban valami
végtelenül gonosz, ahogy Gaiman megérti a rajongás és a szerelem viszonyát
Dante Gabriel Rossetti és minden képén eszményített (modelljéből lett)
felesége, Siddal mesébe vonásával, Rossetti (a címben megidézett) festményének
segítségével. A történetben a festmény beállítása tűpontosan megjelenik és
jelenít, az eredeti tartalmat (legendát) is meztelenítő módon. Milyen érdekes,
ez a történet valójában visszavetül Orpheuszéra is - idézőjelbe helyezve azt.
Persze kizárólag Vágy szemszögéből nézve, aki amúgy mindent idézőjelbe tenne,
amit az Álom képvisel vagy generál - minden álmunk mögött kitapogatva a vágyat.
Szomorú tükör ez, hiszen a leggyakrabban tényleg saját magunkért, vagy a rólunk
alkotott képért rajongunk (s a preraffaelita festészet másról se szól...). Szinte
sajnálom, hogy Vágy a Halál gyűjteményének mintájára nem kapott hasonlóan
kegyetlen mini-sorozatokat, csak ezt a pár néhánylapos mesét a
Vertigo Winter's Edge
különnyomataiban...
Mindenkinek szívből ajánlom ezt a
könyvet - ha már elolvasta a gyűjtemény két korábbi kötetét.
Idáig tartott az
ajánló, innentől a kibeszélő jön, komolyan kérlek, ha nem lapoztad végig a könyveket,
ne olvasd tovább!
 |
| Rossetti képe - az (egyik) ihletforrás |
Mindenki vágyik valamire. Valahol,
egy Égei-tengeri sziget csúcsán árválkodó szentélyben Orpheusz (ami belőle
maradt) énekel a napfelkeltének, egy rég elfeledett nyelven. Sem az Álom, sem a Halál nem látogatja meg - hiába vágyja, hiába hívná őket. Valahol Álom palotája
esőtől ázik, mert az uralkodóját elhagyta a kedvese. Nem menekült előle a
halálba, ahogy egykor Nada, csak kimondta a varázsszót:
nem szeretlek (halkan mondom, ennek a hiánynak thesszáliai szaga
van...). A való világban valahol Delírium is esőben ázik, megint mélyen
megszenvedve szeretett végtelen-bátyja, Pusztítás hiányát. Mindhárman Vágy
birodalmába tévedtek tehát: az egyik a torz öröklétben vágyná a múlandóságot,
ami elnyelte egykor a kedvesét; a másik a szerelemre vágyik, ami elmúlt, vagy
talán soha nem is volt igazi, igazán; a harmadik a testvérre, aki látta és
szerette Örömként, mielőtt elveszítette azt az önmagát. Mindhárman Vágy
birodalmába tévedtek, aki nem habozik kihasználni a lehetőséget...
Akármilyen furcsán hangzik, a
Rövid életek elsősorban az ő
történetük. Delírium Pusztítás nyomába eredne, képes érte botrányt kavarni egy
melegbárban, hogy találkozhasson Vággyal (hiszen épp nem tudja, a birodalmában
hova keveredett el a jelképe, amivel megszólíthatná). Persze Vágy nem segít.
Ahogy az ikre, Kétségbeesés sem (akinek amúgy valamelyik tükrében ott szédeleg
Delírium, nyilván, hiszen kétségbeesetten keresné a testvérét). Mindketten azt
akarják, hogy Homokemberünk segítse a hugit. Mert látják a helyzetben a csapdát,
mert tudják, Pusztítás jól elbújt, ha bárki a nyomába eredne egykori
kapcsolatain, a Véneken át (akiket Pusztítás ezért, vagy azért megkímélt, nem
vetette alá őket a lényéből fakadó változásnak), az a vének végét jelentené
csak. Tudják, a végén az Álmok Ura úgyis rákényszerül, hogy beszéljen a fiával,
Orpheusszal, az egyetlen Látóval, akinek köze van a Végtelenekhez. És Vágy
tudja, mire vágyik a testetlen fej (ha nem volna morbid, így fogalmaznék:
milyen vágy lakik Orpheusz szívében) - mit fog kérni az apjától az útmutatásért
cserébe.
Amikor Álomúr a nővére jelképét
használva megadja Orpheusznak, amire vágyik, voltaképp halálra ítéli önmagát.
Rettenetesen ősi minták ezek, amiket Neil Gaiman használ, ezen mesék magvát
olyan kultúrák vetették el, amelyek hittek a saját isteneik halálában (is).
Amelyek hitték, egyik istenük sem mindenható, egymás birodalmába hatolva
például védtelenek. Ahogy Istár válik védtelenné a maga alvilágba szállása
idején, ahonnan úgy kell kiénekelni. Hiszen amíg ő - a saját, sumer eredetű,
akkád mitikus eposza szerint - Ereskigal "poklának" rabja (ahogy
minden halandó a holta után), addig nem születik új élő, külön
alszik minden férfi és nő, a föld minden
állata az ég minden madara. Addig tél van, hiszen Istar maga a Tavasz, a születés,
a megújulás:
Easter. Nem gondolnád,
de a tavaszünnep, a húsvét eredeti (kereszténység előtti) rítusai mind erre
rímelnek, már a sumer papok is neki ajánlották a tojást, az univerzum
szimbólumát az ünnepén. Ijesztő, hogy egy-egy népszokásnak milyen mély
kulturális távlata lehet, ezek tényleg rettenetesen ősi minták. Istart
Ereskigal istennő birodalmából úgy kell kiénekelni - Orpheusz egyik előképe,
Tammúz száll alá a nyomán az alvilágba, a dalával (tehát Istár története egy
másik nézőpontból Orpheusz-történet). Hogy értsétek: ezeket a mintákat máig
ugyanígy őrzik például a népmeséink. Idővel lekerekültek, mindegyiknek
boldogan éltek, míg... a vége, de
sajátos belső logikájukat - ahogy a szájhagyomány történeteit általában - ezek
a minták rajzolják ki.
Ennyi, a mesébe kötődő réteg van
a keresők és a bujkáló istennő találkozása mögött egy út menti sztriptíz-bárban,
ezek mind tiltott határátlépések, aminek meg kell adni az árát. Álom tehát
megteremtette Orpheusznak adott fizetségével, hogy miért fizet meg, és miért
halállal (holott a nővére kedvenc öcsikéje). S a találkozás árát Istárnak is
meg kell fizetnie - az utolsó táncával, amit valójában Pusztításnak táncolna
(...amikor távozott, akkor is csak ő járt az
eszében. Éreztem. Mondja Vágy Tiffanynak, a tánc-áldozat egyetlen
túlélőjének). Ez is mennyire pontos: általában arra vágyunk, ami belőlünk
hiányzik, a pusztításból a teremtés, a teremtésből a pusztítás - nem véletlen,
hogy Pusztítás az önkéntes száműzetésben teremtéssel kísérletezik, akkor is, ha
természetéből fakadóan soha nem lesz ihletett, amit csinál.
És minden Élet valójában
rövid élet. Azaz annyi, amennyi - ahogy
Halál nővérke magyarázza el Bernie Capaxnak, az első elhaló vénnek. Ahogy
Pusztítás mutatja meg a testvéreinek, mikor végül rátalálnak, a csillagos égre
tekintve:
...istenek jönnek, mennek,
halandók felragyognak, kihunynak. A világok letűnnek, a csillagok, a galaxisok
rövid életűek. De tehetünk úgy, mintha örökkévalók, Végtelenek volnának. Ahogy
a meséink, a legendáink, a mítoszaink - róluk. Még pár ezer (pár tízezer) év,
és a mai mesére senki nem fog emlékezni. Sem Istárra... Bár lehet, hogy a
húsvéti tojás jelensége (vagy legalábbis a fogalma) fennmarad. Mert vannak
makacs, múlni nem szerető dolgok.
Ahogy a határok, a tudomásunk szélén.
Ahol elrejtőzhet egy fogadó,
sem itt,
az ismert innenben,
se ott, az idegen
ízű túlban - valahol a kettő (vagy számlálhatatlan) között. A
Világok Vége fogadó, ahol mindenki a
Valóvihar elől lel menedéket, az ítéletidő elől, a helyen, ami
nem hely, az időben, ami
nem idő. Ha nem idő, akkor minden idő. Ide
téved el Charlene Mooney és Brant
Tucker, amikor valamelyik i-betűs államban (Chicagóba tartva) június közepén
hóviharba kerülnek, és összetörik az autójuk. A fogadóba, ahol igen vegyes
társaság fogadja őket, mind a vihar végét várva - és addig mesékkel
szórakoztatva egymást.
Ezek a mesék mind kapcsolódnak
Álomhoz. Feltűnik az alvó városok álmában. Ő bűvöli le a hideg vasat Cluracan,
a tündér kezéről-lábáról, amikor az csávába kerül Aurelia városában, Nuala, a
húga kedvéért, aki hűen szolgál. Még Jim, a hajósinas történetében is ott van,
Mr. Hob Gadlingon, egyetlen halandó barátján át, akit ő tett Vénné. Aki tudja:
idővel és megfelelő hallgatósággal a
legsötétebb titkok puszta érdekességgé satnyulnak. Ő ragadja ki Prez
Rickardot (az órásmestert, egyben az Amerikai Egyesült Államok legifjabb
elnökét) Boss Smiley vérpettyes mosoly-országából. Mert Preznek van egy álma (I
Have a Dream), és az álmok az Álomúr kompetenciája. Ott van a mesékben, amelyek
megmaradnak a világok vége után,
mert ha
egy világ véget ér, marad belőle valami, egy mese, egy látomás, vagy remény.
S a meséknek mindig van hallgatósága, ha Valóvihar dúl, amit olyan
nyilvánvalóan nagy jelentőségű esemény
váltott ki,
ami időn, téren és mítoszokon
át visszhangzik.
Egyedül mintha a Szemfedők
történetéből hiányozna. Petrefax meséjéből, Nekropoliszról, Lythargyrumban,
ahol megadják a holtaknak a tiszteletet. Ahol (az egyik mese a mesében) egyszer
egy fiatal tanonclány a legmélyebb pincében hatalmas teremre bukkant, ahol hat
szemfedő lógott, egy pulpituson hatalmas, lelakatolt könyv hevert, és egy hang
megkérdezte tőle:
melyikük halott? A
lány, Veltis (később Veltis mesternő) később hiába kereste a termet, ahol (mert
hitetlenkedett) elsorvadt az egyik keze. A temetés igazi művésze lett a
temetkezés Nekropoliszában, végül utolsó óráiban még egyszer a keresésére
indult. Valószínűleg megtalálta, mert két ép kézzel temették el. A városban,
amely minden más városnál korábban állt, lakóival, akik a városoknak szóló
temetési dalt is eléneklik majd, amikor leomlik az összes. Akik birodalmakat is
eltemetnek, ha kell. Hol máshol találnál olyan temetkezési vállalkozót, aki
méltóképp búcsúztat egy Végtelent?
Mert a világokat rázó Valóvihar elvonul,
és egy temetési menet követi a végén. Időkön és tereken túl időn és téren kívül
áll a felette terülő ég is. Amit látunk, történt, történik és történni fog. Úgy
hiszem, a mesék Végtelenét rejti a koporsó, a gyászmenet Álom tiszteletére
vonul. Látom a gyászolókat, és látom a hiányzó Végtelent, Vágyat, aki a maga
módján, saját palotája szemgolyójában gyászolt. Akkor, amikor a magvakat
elvetette - nem akkor, amikor kinőtt a halál virága. Itt mesélem ezt nektek, a meseidőn
és a mese terén kívül, könyvvel a kezemben. Megpróbáltam elmondani nektek, Neil
Gaiman meséjében
miért történik majd
mindez. Én is kíváncsi vagyok,
hogyan
fog megtörténni.
Még egyetlen dologról beszélnék. A
nőkről, akiknek nincs története. Charlene Mooney panaszolja, hogy nincs meséje,
a mesék fogadójában, amit elmesélhetne. Nem utolsósorban azért, mert a mi
kultúránk férfitörténetek halmaza. Írtam: Istár története egy másik nézőpontból
Orpheusz-történet - és mi csak az utóbbit tartottuk hosszú ideig megőrzésre
méltónak. Évszázadokon át a meséinkben legfeljebb a gonosz boszorkányok voltak
aktív női hősök. Amúgy férfitettek elszenvedői, mint Elektra, hűségesen
várakozó feleségek, mint Pénelopé, viadalok díjai, mint Heléné, avagy puszta
biodíszletek, mint bármelyik Bond lány. Ez manapság változni látszik,
köszönhetően az olyan mesélőknek, mint például Margaret Atwood -
Pénelopeiáját
épp a napokban mutatta be Timi. Vagy mint Neil Gaiman, akinek számos aktív,
figyelemre méltó hősnője van. Ha főhősök, ha nem, kirajzolódnak. Coraline.
Easter, Samantha Fekete Varjú, Laura Moon. Yvaine, a Csillag. Október, aki az
én fülemnek nőnemű; a királynő a
Hó,
tükör, almákból, és a novellák többi lányai.
És ott van még Halál.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése