Mint az ide-oda guruló gesztenye
a tálban, úgy zörögnek bennem a leírhatatlan mondatok - mert ti itt vagytok, én
meg ott: ti itt, olvasáson innen, míg mi, akik már olvastuk, könnyeket nyelő
Óperenciáján messze túl. Nem vehetek, nem vehetünk el tőletek egy érzést sem,
ami ebben a mesében bolyongva elfoghat, azzal, hogy világba kiabálom, ami rabul
ejtett benne. Immár harmadszor... Nincs
szívem, elvenni tőled az élményt, kedves olvasó, hogy így kapd, ebben a Csilla
által megálmodott, annyi elhallgatás, óvás, félrecsúszó szeretet vezérelte,
fájóan ismerős rendben - így írtam először az Ólomerdő után. Nem mutatom be, csak morfondírozok
körülötte, azt remélve, hogy ennyi elég. Hogyha látod, mennyi (mennyiféle)
gondolat ébredt belőle, tán elég lesz, hogy te is gondolni vágyj általa. Hogyha
látod az elragadtatásom, te is hagyod elragadni magad - mantráztam az Üveghegy meghasadt, éles törmelékén való átbotorkálás után. Nem mesélhetem el, egy porcikáját
se, egy fikarcát, sörtéjét, sárkányfark-végi pikkelyét se - így mondom most.
Ugye, háromszor kell kimondani? Hogy a tündevilág szíve, lelke, szabályai szerint teljesüljön?
Pedig idézni akartam. Mondatok sorsrejtő
szövetét bogozni a szemetek láttára, de nem tehetem. Legszívesebben csak annyit
írnék, hogy ezzel a három könyvvel lett a szememben a fantázia magyar irodalma
végleg nagykorú. Nem lebecsülve az egykori magyar szerepjáték-birodalom
környékén dolgozó imádott nagymestereket, nem kicsinyelve senki korábbi, vagy
jelenlegi mesélőt - nem nyúzva ezzel a magasztalással irhát és bőrt, hogy mást ne mondjak -, de ez a történet, ez az
írójából annyira nehezen, évtized alatt kiszakadó Mese tényleg másik liga. Peter S. Beagle,
Le Guin, Robert Holstock mélysége s
világot láttatása, fantasy varjútollaiba bújó hattyú szépirodalom. Nincs benne
csalás, és miközben Tündérország mélységeit is belakja, odafújja a szelek, a
felhők, a sötétülni hajlamos horizont távlatát így a végére, közben
rezzenéstelen kézzel tartja az első kötet kamarai felvezetésének közel hozó
optikáját a hősein. Morfondíroztam rajta, hogy ez nem filmesíthető meg. Mert a
java belső történés.
Belső történés a
kiválasztottságról. A bizonytalanság lelket satuba fogó érzését pengetve az
elrendelt sors hajszálakból font húrjain. Hiszen melyikünk tudja valóban,
teljes szívvel kijelenteni: erre
születtem? S vajon tényleg jó volna-e, ha tudnánk? Ezt a Mesét az elbukó
kiválasztottak szinte soha se mesélt, kegyetlen, halottra hűlt történeteinek
szele fújja. Miközben élteti a mesélést, és megtiszteli a hagyományozott népmesét.
Azt a kincset, amit talán még megszokásból olvas este a szülő az ovisának, amit
a kisiskolás kezébe nyom: ez való neked. Így kell újramesélni, hogy látsszon:
Szépország történetei mindenkinek valók - mert azok a könnyen átélhető mesei
nehézségek ilyen mélységes szakadékok fölé vertek képzelet-hidat. Hogy attól
volt népmese, mert egymásnak mesélték, mindig mást, mindig kicsit másképp,
nyomot hagyott rajta a mesélője (kinek-kinek mástól keserű) szája íze. Csilla
története felnőtt, s ahogy az eltüntetett erdők helyén partot mosó Óperenciás
tenger hullámai csobogják, azt én se szánnám az aprónépnek. Pedig ez butaság.
Hiszen a mese tükör, és akkor mutat sorsot, ha az élet látszik benne,
apró-cseprő kis örömek és csalódások, és azok a nagy pillanatok, amiket
mindannyian mesélni vágynánk - ha lenne bennünk elég varázserő hozzá. Mi az
aprónépet az örömre készítenénk - a boldogan
éltek, míg biztonsági játékára. Ez a Mese nem ér véget ott.
Ez a mese teljesebb cseperedés.
Világfa-ültetés. Az egykor Ártány
által felszaggatott rend hiány-tömése. Mert ott hagy el, veszteségek után,
mégis, a reményben. Hogy gyökeréből új fája ered. A Halál gyökeréből sarjadzó
élet új Világfája. Ennek a szónak minden aktuálisan használt, zászlón lobogó
rém-ízét elfelejtetheti ez a megtisztelt mese. Bonyolult, szép irodalmi
szerkezetben, kisregénnyel a nagyregény előtt, akárcsak az előző kötetében. A
nézőpontváltás világot teljesítő gesztusával újfent. Borzongató volt, amikor
megértettem, hogy Rabonbán elbeszélését igazából hol, milyen lépcsőn mélybe
ereszkedés közben hallgatom. Mert bevillant a kötetet nyitó kisregény - de nem
a részletek, nem is a lényeg, hanem mint egy gyönyörűen rajzolt iralás: az érzés, amit bennem keltett. Az
összes rezonancia, amit az olvasásakor éreztem. És ettől tágult égbe nyitott
barlangcsarnok-nagyra az a pár, jól megválasztott szavú mondat, ott, ahol
eszembe jutott. Ahol az is hallotta, akinek ez a címlapon szégyenbe hajtott
fejű hős elmeséli. Ahol hallotta a Mese a saját sorsának szívet tépő
rezonanciáját. Hogy hőssé válni annyit tesz: lemondani róla.
Mindezt úgy, hogy egészében
maradtak benne hibák, apró repedések simára csiszolt kavicsán, amibe
belekapaszkodhatna a kritika. Ez a három könyv egyetlen történet, s akkor jársz
a legjobban, ha egy lélegzettel olvasod. Hogy úgy fogyjon el a levegőd, ahogy a
hőseinek nem egyszer - s hogy érezd, hányszor akart volna másképp lekerekülni.
Hogy igazán értékelni tudd az írója magát is tépő kíméletlenségét. Nekem a
hibáitól válik valódivá. Valahol azt remélem, Kleinheincz Csilla mesél még -
nem ezt (jaj, nehogy ezt!), de ugyanilyen kérlelhetetlenséggel. Holott érzem,
tudom, ami ennyire nehezen nyert formát, az megismételhetetlen, és nem is
szorul ismétlésre. Hogy hálás lehetek akkor is, ha eztán ez a tündérlelkű lány
megmarad a mások meséi hiteles tolmácsolójának, mások meséi kertészének - s
hogy hálás lehetek, hogy ezt a könyvét legalább elolvashattam. Talán magammal
viszem, ezt is, oda is, ahol majd rólam csiszol le minden sallangot a létünk
elnyelő, mindenkire váró ezüst tó.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése